Isten szeretete az emberek iránt

A természet és a kinyilatkoztatás egyaránt Isten szeretetéről tanúskodik. Mennyei Atyánk az élet, a bölcsesség és az öröm forrása. Tekintsünk csak a csodálatos, szépséges természetre! Milyen bámulatosan illeszkedik minden nemcsak az ember, hanem valamennyi élő szükségleteihez, hogy boldogságunkat szolgálja! A Földet megörvendeztető napfény, a felüdülést hozó eső, a hegyek, a tengerek - mind a Teremtő szeretetéről beszélnek. Isten személyesen gondoskodik teremtményei mindennapi szükségleteinek betöltéséről, a zsoltárköltő szavai szerint: {SC 9.1}   

"Mindenek szemei tereád vigyáznak
és Te megadod eledelüket idejében.
Megnyitod kezedet,
és megelégítesz minden élőt, ingyen."
{SC 9.2}   

(Zsolt. 145:15-16) {SC 9}   

Isten szentnek és boldognak teremtette az embert. A Föld is tökéletes volt. A hervadás és a romlás nyoma vagy árnyéka sem volt rajta, amikor a Teremtő kezéből kikerült. Isten törvényének megszegése, a szeretettörvény áthágása hozta világunkba a szenvedést és a halált. De Isten szeretete még a bűn okozta nyomorúságok közepette is megnyilatkozik. Isten megátkozta a Földet az ember miatt (I. Móz. 3:17). De a tövis és bogáncs is, a küszködés és a megpróbáltatások is, amelyek sanyarúvá teszik az ember életét, a javunkat szolgálják. Részei annak a nevelésnek, amely - Isten terve szerint - szükséges ahhoz, hogy kiemeljen bennünket a bűn okozta romlásból és süllyedésből. Világunk nem csak a fájdalom és a szomorúság hazája, még elesett állapotában sem. A természetben is megtalálhatjuk a reménység és a vigasztalás üzeneteit. A bogáncson virág nyílik, a tüskebokrot rózsák borítják. {SC 9.3}   

"Isten a szeretet" - vallja minden fakadó bimbó, minden sarjadó fűszál. A madarak boldog énekükkel, a finom színárnyalatú, remekmívű virágok kellemes illatukkal töltik be a levegőt. Azután az erdő fenséges fái gazdag, élő, zöld lombozatukkal! Mindezek Istenünk szeretetteljes atyai gondviseléséről tanúskodnak, azt hirdetik, hogy Ő boldoggá akarja tenni teremtményeit. {SC 10.1}   

Isten beszéde is kinyilatkoztatja jellemét. Igéjében Ő maga tesz tanúságot nekünk végtelen szeretetéről és könyörületéről. Amikor Mózes így imádkozott: "kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet", ezt a választ kapta: "El fogom vonultatni előtted minden jóságomat." (II. Móz. 33:18-19) (MEGJEGYZÉS: Pontosított fordításban.) Ez az Ő dicsősége. Az Úr elvonult Mózes előtt és kijelentette: "Az Úr, az Úr irgalmas, kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Irgalmas marad ezerízig, megbocsát hamisságot, vétket és bűnt-" (II. Móz. 34:6-7) Az Úr "kegyelmes és nagy türelmű", "mert gyönyörködik az irgalmasságban" - olvassuk másutt is az Írásban (Jón. 4:2; Mik. 7:18). {SC 10.2}   

Szeretetének mennyen és földön megnyilatkozó számtalan jelével vonja magához szívünket az Úr. A természet műveivel és az emberi szív által ismert legmélyebb, leggyengédebb földi kötelékekkel önmagát akarja kinyilatkoztatni nékünk. Mindazonáltal még ezek is csak töredékesen mutatják be szeretetét. A jónak Ellensége azonban úgy elhomályosította az emberek értelmét, hogy - mindeme nyilvánvaló bizonyságok ellenére - félelemmel tekintenek Istenre, szigorúnak és kérlelhetetlennek tartják őt. Sátán elérte, hogy sok ember olyan lénynek képzeli Istent, akinek legfőbb tulajdonsága a zord igazságosság. Szigorú bírónak, kemény és kérlelhetetlen hitelezőnek gondolják őt; olyan valakinek, aki gyanakvóan figyeli az emberek tévedéseit, hibáit, hogy tüstént lesújtson rájuk ítéleteivel. Jézus azért jött a Földre, azért élt itt közöttünk, hogy Isten végtelen szeretetének kinyilatkoztatása által eltávolítsa ezt a sötét árnyékot. {SC 10.3}   

Isten Fia eljött a mennyből, hogy megismertesse velünk az Atyát. "Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, Ő jelentette ki őt." (Jn. 1:18) "Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja kijelenteni." (Mt. 11:27) Amikor egyik tanítványa ezzel a kéréssel fordult hozzá: "mutasd meg nékünk az Atyát", Jézus így válaszolt: "Annyi idő óta veletek vagyok, mégsem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, látta az Atyát, mimódon mondod hát nekem: mutasd meg nékünk az Atyát?" (Jn. 14:8-9) {SC 11.1}   

Ezt vallotta Jézus földi küldetése céljáról: "Az Úrnak Lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek, és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat." (Lk. 4:18) Valóban ezt a munkát végezte. "Széjjeljárt, jót cselekedve, és meggyógyította mindazokat, akik Sátán elnyomatása alatt sínylődtek." (Ap. csel. 10:38) Egész falvak voltak, ahol minden otthonban elnémult a betegek jajszava és sóhaja, mert Jézus minden betegséget meggyógyított, amint áthaladt vidékükön. Cselekedetei bizonyították isteni küldetését. Szeretet, irgalmasság és együttérző részvét nyilatkozott meg élete minden tettében. Szíve együttérző rokonszenvvel fordult az emberek felé. Magára vette természetünket, hogy megközelíthessen bennünket és betölthesse szükségleteinket. A legszegényebb és leginkább megvetett emberek sem féltek Jézushoz közeledni. Még a kisgyermekek is vonzódtak hozzá. Szívesen ültek le a lábához és a térdeire, hogy jóságos arcába nézhessenek. {SC 11.2}   

Jézus az igazság egyetlen szavát sem hallgatta el, de mindenkor szeretettel szólt. A legnagyobb tapintat, körültekintés és szívélyes figyelmesség jellemezte őt az emberekkel való érintkezése során. Sohasem volt nyers, sohasem szólt határozott szigorúsággal alaptalanul, soha nem okozott szükségtelen szenvedést az érzékeny lelkeknek. Nem részesítette kemény megrovásban az emberi gyengeségeket. Az igazságot szólta, de ezt mindenkor szeretettel tette. Leleplezte viszont a képmutatást, hitetlenséget és álnokságot, de még ilyenkor is fájdalom volt a hangjában, súlyos feddéseit is megrendülés hatotta át. Sírt Jeruzsálem, a szeretett város felett, amely visszautasította Őt, aki "az út, az igazság és az élet" (Jn. 14:6). Elvetették Őt, az Üdvözítőt, Ő azonban mégis szeretettel tekintett rájuk. Jézus az önmegtagadás és a másokról való körültekintő gondoskodás életét élte e Földön. Érték volt számára minden emberi lélek. Tiszteletet parancsoló, isteni méltóság jellemezte viselkedését, mégis szeretetteljes figyelemmel hajolt le Isten családjának minden egyes tagjához. Minden emberben elveszett lényt látott, akinek a megmentése az Ő feladata. {SC 12.1}   

Ilyen volt Krisztus jelleme, életének tanúbizonysága szerint. Íme az isteni jellem! Az Atya szívéből fakadtak az irgalmasságnak azok a folyamai, amelyeket Jézus továbbított az embereknek. Jézus - az együttérző, könyörülő Megváltó - "testben megjelent Isten" volt (I. Tim. 3:16). {SC 12.2}   

A mi megmentésünkért élt, szenvedett és halt meg e Földön. "Fájdalmak férfiává" lett azért, hogy örökkévaló öröm részeseivé tegyen bennünket (Ésa. 53:3). Isten egy leírhatatlan dicsőségű világból bocsátotta "kegyelemmel és igazsággal teljes", szeretett Fiát egy olyan világba, amelyet tönkretett, kiégetett a bűn, amelyet besötétített a halál és az átok árnyéka. Elbocsátotta Őt szeretete közelségéből, az angyalok imádatának köréből, hogy szégyent, bántalmazást, megaláztatást, gyűlöletet és halált szenvedjen. "Békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyultunk meg." (Ésa. 53:5) Szemléljétek Őt a pusztában, a Getsemáne-kertben és a kereszten! Isten bűntelen, tökéletes Fia magára vette a bűn terhét. Ő, aki egy volt Istennel, átélte lelkében azt a borzalmas szakadást Isten és ember között, amit a bűn idéz elő. Ezért szakadt ki belőle a kiáltás haláltusájában: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Mt. 27:46) A bűnteher borzalmas, iszonyatos voltának átérzése, amely elszakítja a lelket Istentől - ez törte meg Isten Fiának szívét. {SC 13.1}   

Nem azért volt szükség azonban erre a nagy áldozatra, hogy szeretetet ébresszen az Atya szívében az ember iránt, vagy hogy megmentésünkre indítsa Őt. Nem, semmiképpen sem! Hiszen "úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte" (Jn. 3:16). Az Atya nem a nagy engesztelő áldozat következtében szeret minket, hanem azért hozta meg ezt az áldozatot, mert szeret bennünket. Krisztus volt a Közvetítő, aki által Isten az elveszett világra áraszthatta végtelen szeretetét. "Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot." (II. Kor. 5:19) Az Atya együtt szenvedett Fiával. A Getsemáne haláltusájában és a Golgota keresztjén a Végtelen Szeretet Forrása fizetett megváltásunkért. {SC 13.2}   

"Azért szeret engem az Atya, mert leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt." (Jn. 10:17) Jézus a következőt mondta ezzel: "Annyira szeretett benneteket az én Atyám, hogy még engem is jobban szeret azért, mert életemet adom megváltásotokért. Azáltal, hogy helyettesetekké és kezesetekké válok, azáltal, hogy lemondok a saját életemről és magamra veszem hajlamaitokat, törvényszegéseiteket, szeretetté válok Atyám előtt, mert áldozatom révén »igaz lehet Ő, miközben igaznak nyilvánítja azt, aki énbennem hisz«." (Rm. 3:26) {SC 14.1}   

A megváltás művét Isten Fián kívül senki sem valósíthatta volna meg. Csakis az egyszülött Fiú, "aki az Atya kebelén van", jelenthette ki Őt (Jn. 1:18). Egyedül csak az a Valaki tudta igazán bemutatni őt, aki ismerte szeretete magasságát és mélységét. Ami kevesebb lett volna Krisztus végtelen áldozatánál, nem fejezhette volna ki az Atya szeretetét az elveszett emberiség iránt. {SC 14.2}   

"Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte." Odaadta Őt, mégpedig nemcsak arra, hogy közöttünk éljen, hogy bűneinket hordozza és hogy áldozatként meghaljon helyettünk. Egészen az elesett emberiségnek adta Őt. Krisztus azonosította magát az emberiség vágyaival és szükségleteivel. Ő, aki egy volt Istennel, olyan kötelékkel fűzte magát az emberek fiaihoz, amely soha többé szét nem téphető. Jézus "nem szégyellt az Ő atyjafiainak nevezni minket" (Zsid. 2:11). Ő a mi helyettes Áldozatunk, Szószólónk és Testvérünk, aki az Atya trónja előtt hordozza emberi természetünket. Örök időkön át Emberfia marad, mert mindörökké eggyé lett velünk, akiket megváltott. Mindez azért történt, hogy mi emberek kiemeltessünk a bűn okozta pusztulásból és romlásból, ennek nyomán visszatükrözhessük Isten szeretetét, ezáltal pedig a szentség örömének részesévé lehessünk. {SC 14.3}   

A megváltásunkért fizetett ár - a végtelen áldozat, hogy mennyei Atyánk halálra adta a Fiát értünk - fogalmat kell hogy adjon nekünk arról, mivé válhatunk Krisztus által. Amikor János apostol ihletés állapotában szemlélte az Atya veszendő emberiség iránti szeretetének magasságát, mélységét és szélességét, tisztelettel és csodálattal telt el. Nem talált megfelelő szavakat. Ezért szólít fel mindnyájunkat, hogy szemléljük ezt a szeretetet: "Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!" (I. Jn. 3:1) Mennyire felértékel ez a szeretet bennünket, embereket! A törvény áthágása miatt Sátán alattvalóivá lettünk, de a Krisztus engesztelő áldozatába vetett hit által Isten fiaivá válhatunk. Az emberi természet magára öltésével Krisztus felemelte az emberiséget. Elesett emberek oly kiváltságos helyzetbe jutnak - Krisztussal való kapcsolatuk folytán -, hogy valóban méltókká válhatnak az "Isten fiai" névre. {SC 15.1}   

Példátlan szeretet! A mennyei Király gyermekeivé válhatunk! Milyen értékes ígéret! A legelmélyültebb elmélkedésre érdemes! Isten csodálatra méltó szeretete egy világ iránt, amely nem szerette Őt! Olyan hatalmat rejt ez a gondolat, amely Isten előtti meghódolásra készteti a lelket. Foglyul ejti az értelmet, hogy meghajoljon Isten akarata előtt. Minél többet tanulmányozzuk Isten jellemét a kereszt fényében, annál többet látuk meg kegyelméből, és szeretettel, megbocsátással párosult igazságosságából. Minél inkább elmélyedünk ebben a témában, annál világosabban felismerjük a végtelen szeretet és az együttérző könyörület megszámlálhatatlan megnyilatkozását, amely az önfejű és tévelygő gyermeke után sóvárgó anyai szív szeretetét is felülmúlja. {SC 15.2}