Első fejezet - Felhívás megújulásra

Az egyház legnagyobb szükséglete

Valamennyi szükségletünk között a legnagyobb és legsürgetőbb az, hogy közöttünk igaz istenfélelem szerinti ébredés jöjjön létre. Az erre irányuló igyekezet legyen a legfőbb dolgunk. Buzgó erőfeszítéseket kell tennünk az Úr áldásainak elnyerése érdekében, nem azért, mert Isten nem árasztaná ránk ki örömest áldását, hanem azért, mert nem vagyunk felkészülve annak befogadására. Mennyei Atyánk készségesebben adja Szentlelkét azoknak, akik kérik, mint ahogy földi szülők adnak jó ajándékokat gyermekeiknek. Bűneink megvallása, megalázkodás, megtérés és buzgó ima által a ránk eső munka viszont, hogy eleget tegyünk azoknak a feltételeknek, amelyekre nézve ígérte meg Isten áldásának kiáradását. Csak imára adott válasz gyanánt várhatjuk az ébredést. Mindaddig, amíg a nép ilyen nagy mértékben híjával van Isten Szentlelkének, nem képes értékelni az Ige prédikálását sem. Amikor azonban a Lélek ereje érinti a szívüket, akkor a hallott igehirdetések nem maradnak hatás nélkül. Mindazok, akik látogatják a mi alkalmainkat értékes tapasztalatokat fognak szerezni, amint Isten Igéjének tanítása vezérli őket, és a Szentlélek megnyilvánul, továbbá józan belátás szerint járnak, otthonukba térve pedig felkészülnek arra, hogy egészséges befolyást árasszanak maguk körül. {TR 9.1}   

A régi zászlóhordozók tudták, mit jelent küzdeni Istennel imában és élvezni az Ő Lelkének kiáradását. Ők azonban már eltávoztak a színtérről, s vajon kik jönnek majd helyettük, akik betölthetnék a helyüket? Hogy van ez a felnövekvő nemzedéknél? Vajon ők megtértek Istenhez? Tudatában vagyunk annak a munkának, ami a mennyei szentélyben folyik? Netán valami kényszerítő erőre várunk, amely hatalmába ejti a gyülekezetet, mielőtt felserkennénk? Arra az időre várunk, amikor az egész gyülekezet megújul? Az az idő sohasem jön el. {TR 9.2}   

Megtéretlen emberek vannak a gyülekezetben, akik nem egyesülnek buzgó, győzelmes imában. A munkába egyenként kell indulnunk. Többet kell imádkoznunk és kevesebbet beszélnünk. A gonoszság nagy bőségben vesz körül minket, ezért a népet arra kell tanítani, hogy ne érje be az istenfélelem merő formaságával, amely lélek és erő nélkül való. Ha feltett szándékunk, hogy megvizsgáljuk a szívünket, hogy eltávolítsuk onnan bűneinket, megjavuljunk gonosz hajlamainkból, akkor a lelkünk nem a hiábavalóságokra hajlik. Akkor majd bizalmatlanok leszünk önmagunkkal szemben, és állandóan érezni fogjuk, hogy alkalmas voltunk Istentől van. {TR 10.1}   

Sokkal több félnivalónk van a belső körülményektől, mint a külvilág dolgaitól. Az erőt és a sikert gátló körülmények sokkal nagyobb mértékben támadnak magában a gyülekezetben, mint a világban. A hitetlenek joggal várják el, hogy azok, akik Isten parancsolatainak és a Jézus hitének megtartását vallják, állhatatos, istentfélő életükkel és tevékeny befolyásukkal mindenki másnál többet tegyenek az általuk képviselt ügynek az előmozdítására és tiszteletére. Milyen gyakran megesik azonban, hogy az igazság hitvalló védelmezői képezik a legnagyobb akadályt annak előrehaladásában! A megtűrt hitetlenség, a kételyek, amiknek hangot adnak, a sötétség, amit pátyolgatnak, támogatja a gonosz angyalok jelenlétét, és megnyitja az utat Sátán ármányainak kiteljesedése előtt. {TR 10.2}   

Amikor utat nyitunk az ellenség előtt

A lelkek ellensége nem kapott engedélyt arra, hogy olvasson az emberek gondolataiban. Éles megfigyelő viszont, és feljegyzi az emberek szavait. Számon tartja a cselekedeteket, és kísértéseit nagy hozzáértéssel méretezi azoknak az embereknek dolgaihoz, akik az ő hatalma alá helyezik magukat. Ha a bűnös gondolatok és érzések elnémításán fáradoznánk, nem engednénk nekik teret sem szóban, sem tettekben, Sátán vereséget szenvedne. Tudniillik így nem tudná az illető esetéhez igazítva előkészíteni ravasz kísértéseit. {TR 10.3}   

Ám a hitvalló keresztények önuralom híján gyakran nyitják ki az ajtót a lelkek ellensége előtt! A gyülekezetekben megszokottá váltak, az olyan megoszlások, mi több, ádáz egyenetlenségek, amelyek minden világi közösségre is gyalázatot hoznának. Mindez azért, mert igen csekély erőfeszítést tesznek a helytelen érzések uralása s minden olyan szó visszatartása terén, amelyekkel Sátán előnyt kovácsolhat a maga számára. Mihelyt az érzelmi elidegenedés felüti a fejét valahol, az ügy mindjárt Sátán személyes irányítása alá kerül, ő pedig azonnal működésbe is hozza kígyói okosságát és képességét a gyülekezet megosztására és megrontására. Minden széthúzásban nagy a veszteség. A különböző oldalakon személyes barátok foglalnak állást ki-ki a saját kedveltje mellett, és így a repedés nőttön-nő. A ház, amely meghasonlik saját magával, nem állhat meg. Vádakat és viszonvádakat szítanak és terjesztenek. Sátán és angyalai nem tétlenkednek, amikor az ily módon elvetett mag termését aratják. {TR 10.4}   

A környezetünkben élők látják mindezt, és gúnyolódva kiáltanak fel: „Nézzétek, hogy gyűlölik egymást ezek a keresztények! Ha ez a vallás, mi nem kérünk belőle.” És nagy elégedettséggel tekintenek magukra és vallástalanságukra. Megerősítést kapnak arra nézve, hogy a bűnbánatnak nincs jelentősége, Sátán pedig ujjong a sikerén. {TR 11.1}   

A nagy hitető külön tervet készített minden olyan lélek tőrbeejtésére, aki nem keresi az erő forrását a próba idejére, és nem találja meg a szüntelen imaéletben és élő hitben rejlő oltalmat. Lelkészekként és keresztényekként egyaránt munkálkodnunk kell a botránkozások eltávolításán. Félre kell tennünk az útból minden akadályt. Valljunk meg és hagyjunk el minden bűnt, hogy út készíttessék az Úr számára, hogy meglátogathassa gyülekezeti alkalmainkat és részeltethessen bennünket gazdag áldásaiban. Le kell győznünk a világot, a testet és az ördögöt. {TR 11.2}   

Nem készíthetjük az utat úgy, hogy közben igényt tartunk annak a világnak a barátságára, amely ellenséges viszonyban áll Istennel. Ellenkezőleg, inkább az Ő segítsége által törhetjük meg rosszra csábító befolyását, amelyet reánk és másokra gyakorol. Sem egyenként, sem testületileg nem védhetjük meg magunkat egy fáradhatatlan és eltökélt ellenség kísértéseivel szemben. Egyes-egyedül Jézus ereje által állhatunk ellen azoknak. {TR 11.3}   

Áradjon a gyülekezet minden egyes tagjától egyenletes fénysugár a világra úgy, hogy utána senkinek ne kelljen azt kérdeznie: miben különbek ezek az emberek másoknál. El lehet, és el kell állnunk attól, hogy a világhoz akarjuk szabni a dolgainkat. El kell zárkóznunk a gonosznak még a látszatától is, hogy a tagadóknak ne adjunk alkalmat a tagadásra. A világ rosszallását nem kerülhetjük el: az jönni fog, nekünk azonban ügyelnünk kell arra, hogy ne saját bűneink és balgaságaink miatt, hanem egyedül Krisztusért vádoljanak. {TR 11.4}   

Sátán semmitől sem fél annyira, mint attól, amikor Isten népe eltakarít minden gátló tényezőt az útból úgy, hogy az Úr kiáraszthatja Lelkét egy bágyadt gyülekezetre és egy bűnbánat nélküli közösségre. Ha Sátánon múlna, soha nem lenne újabb ébredés a világ végezetéig – sem kicsi, sem nagy. Mi azonban — ami ármányait illeti —nem vagyunk tudatlanságban. Képesek vagyunk ellenállni az ő erejének. Amikor út készíttetik Isten Lelkének, az áldás el fog jönni. Sátán ugyanúgy nem támaszthat akadályt az áldások Isten népére aláhulló esőjének, amiként nem zárhatja be az égi ablakokat sem, hogy ne áztassa eső a földet. A gonosz emberek és az ördög fiai sem hátráltathatják Isten művét, nem is zárhatják ki Őt népe összejöveteleiről, ha gyermekei legyőzött és bűnbánó szívvel megvallják és elhagyják bűneiket és hit által igényt tartanak az Ő ígéreteire. Minden kísértésnek, minden ellenkező befolyásnak — legyenek bár nyilvánosak vagy titkosak —, sikeresen ellen lehet állni, csakhogy „nem erővel, nem hatalommal, hanem az én lelkemmel! azt mondja a Seregeknek Ura” (Zak 4:6). {TR 12.1}   

A nagy engesztelési nap idején élünk

A nagy engesztelési nap idején élünk, amikor bűneink megvallás és bűnbánat által előttünk mennek az ítéletre. Isten nem fogad el gyáva és lélek nélküli bizonyságtételt a szolgáitól. Az ilyen bizonyságtétel nem lehet a jelenvaló igazság. Azt az igazságot kell az Isten gyülekezete elé adni alkalmas időben való eledelül, amely erre az időre szól. Sátán azonban egyre elszántabban törekszik megfosztani ezt az üzenetet az erejétől, hogy a nép ne készülhessen fel arra, hogy megállhasson az Úr napján. {TR 12.2}   

1844-ben a mi nagy Főpapunk belépett a mennyei szentély szentek szentjébe, hogy megkezdje a vizsgálati ítélet munkáját. Mindeddig és jelenleg is az elhunyt igazak ügyei kerültek és kerülnek elé vizsgálat céljából. Amikor ezzel a munkájával az ítéletben elkészül,  az élőkre kerül a sor. Milyen drágák és fontosak is ezek az ünnepélyes pillanatok! Mindnyájunknak folyamatban levő pere van a mennyei bíróságon. Egyenként ítéltetünk meg, mégpedig aszerint, amit e testben cselekedtünk. Az előkép-szolgálatban, amikor a főpap elvégezte az engesztelés munkáját a földi sátorban, a szentek szentjében, a népnek meg kellett sanyargatnia a lelkét Isten előtt és meg kellett vallania bűneit, hogy a bűnök engesztelést nyerjenek és kitöröltessenek. Vajon ma nekünk kevesebb is elég, mint volt az előkép-jellegű ítéletnapon, most, amikor Krisztus a mennyei szentélyben közbenjár az Ő népéért és minden egyes perben hamarosan megszületik a végső és visszavonhatatlan ítélet? {TR 12.3}   

Milyen állapotban is vagyunk ebben a félelmetes és ünnepélyes időszakban? Jaj, milyen büszkeség uralkodik a gyülekezetben, milyen képmutatás, mennyi hitetés, milyen szeretete az öltözködésnek, a könnyelmű beszédeknek, a mulatozásoknak, mennyi elsőség utáni vágy! Mindezek a bűnök úgy elhomályosítják az elmét, hogy az örökkévaló dolgokat már nem is képes felfogni. Nem kellene-e kutatnunk a Szentírást, hogy tudhassuk, hol tartunk a világtörténelemben? Nem kellene-e ezekben a mostani időkben az önmagunkért végzendő munka tekintetében bölcsekké válnunk, valamint abban az álláspontban, amit nekünk, bűnösöknek kell elfoglalnunk, — miközben az engesztelés munkája halad előre? Ha a legcsekélyebb mértékben is érdekel bennünket a lelkünk megváltása, határozott változásnak kell beállnia nálunk. Igaz bűnbánattal kell keresnünk az Urat. Lelkünk mély töredelmével kell megvallanunk bűneinket, hogy azok eltöröltethessenek. {TR 13.1}   

Nem maradhatunk továbbra is ilyen megbabonázottak. Gyorsan közeledünk ahhoz a naphoz, amikor a próbaidőnk lejár. Tudakozódjék minden lélek, hogy hogyan állhat meg Isten előtt. Nem tudjuk, milyen hamar kerül sor Krisztusnál a mi nevünkre, amikor a perünkben kimondják a végső ítélet. Mik lesznek, ó hogy hangoznak majd ezek az ítéletek! Az igazak közé számíttatunk, vagy a gonoszok között kapunk majd helyet? {TR 13.2}   

A gyülekezetnek fel kell serkennie és bűnbánatra kell ébrednie

A gyülekezet serkenjen fel és bánja meg Isten előtt a visszaeséseit. Ébredjenek fel az őrök, és  határozottan fújják meg a kürtöt. Egyértelmű figyelmeztetést kell hirdetnünk a világ számára. Isten parancsot ad szolgáinak. „Kiálts teljes torokkal, ne kíméld; mint trombita emeld fel a hangodat, és hirdesd népemnek bűneiket, és Jákób házának vétkeit”. (Ézs 58:1) Meg kell nyernünk a nép figyelmét; ha ezt nem tudjuk elérni, minden erőfeszítés haszontalan. Akár mennyből jövő angyal is alászállhat és szólhat hozzájuk, szavai nem érnének többet, mintha egy kihűlt halott fülébe kiáltanának. {TR 13.3}   

A gyülekezetnek tettekre kell felserkennie. Isten Lelke nem jön el addig, amíg a gyülekezet el nem készíti előtte az utat. Mindenkinek komolyan meg kell vizsgálnia a szívét. Kitartó imában kell egyesülni, és hit által kell igényelni Isten ígéreteit. Nem a testet kell zsákba öltöztetni, mint a régi időkben, hanem a léleknek kell mélyen megalázkodnia. Semmi okunk nincs arra, hogy gratuláljunk önmagunknak, sem arra, hogy felmagasztaljuk magunkat. Meg kell aláznunk magunkat az Istennek hatalmas keze alatt. Eljön majd, hogy megvigasztalja és megáldja az igazi keresőket. {TR 14.1}   

Reánk vár a munka: nekilátunk végre? Gyorsan kell munkálkodnunk, határozottan kell előrehaladnunk. Készülnünk kell az Úr nagy napjára. Nincs vesztegetni való időnk, nincs időnk arra, hogy önös céljainkat kergessük. A világot figyelmeztetnünk kell. Mit teszünk egyenként azért, hogy a világosságot elvigyük másoknak? Isten minden egyes embernek meghagyta a maga munkáját, mindenkinek megvan a maga része, amit végeznie kell, és mi nem hanyagolhatjuk el ezt a feladatot, mert ezzel a lelkünk üdvösségét tesszük kockára. {TR 14.2}   

Ó testvéreim, meg akarjátok szomorítani a Szentlelket, azt akarjátok, hogy eltávozzon tőletek? Az ajtón kívül akarjátok várakoztatni az áldott Megváltót, csak azért, mert nem álltok készen arra, hogy az Ő jelenlétében időzzetek? Azt akarjátok, hogy a lelkek az igazság megismerése nélkül vesszenek el, mert ti túlságosan is szeretitek a kényelmet ahhoz, hogy hordozzátok azt a terhet, amit Krisztus is hordozott értetek? Serkenjünk fel az álomból! „Józanok legyetek, vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen”. (1Pt 5:8) – The Review and Herald, 1887. március 22. {TR 14.3}   

Az ébredést reformáció követi

Úgy tűnik, sokak szívében csak egy sóhajtásnyi lelki élet is alig van. Ez engem igen elszomorít. Attól tartok, hogy a világ, a test és az ördög elleni támadó hadműveletet nem tartottuk fenn. Vajon ugyanúgy kell ápolgatnunk a világ önző, pénzsóvár lelkületét, ahogyan azt a félig halott kereszténység teszi, és nekünk is olyan istenteleknek kell lennünk? És csak mosolyognunk kell hamisságaikon? Nem! Isten kegyelme által tartsuk magunkat rendíthetetlenül az igazság elveihez, megmaradva mindvégig a kezdeti bizodalomban. Nem lehetünk „restek”: „lélekben buzgók legyetek; az Úrnak szolgáljatok” (Róm 12:11). Egy a mi Urunk, aki a Krisztus. Reá kell néznünk. Tőle kell nyernünk a bölcsességet. Kegyelme által kell megmaradnunk a feddhetetlenségben, Isten előtti szelídségben és töredelemben, bemutatva Őt a világnak. {TR 14.4}   

Gyülekezeteinkben jelentős igény mutatkozik a prédikációk hallgatására. A tagok a szószéki szónoklatokra hagyatkoznak, ahelyett, hogy a Szentlélekre hagyatkoznának. A reájuk árasztott kegyelmi ajándékok úgy, hogy nem támaszkodtak rájuk, és nem használták, teljesen elsorvadtak. Ha a lelkészek új területekre mennének, a tagoknak felelősségeket kellene hordozniuk, használat által pedig gyarapodnának a képességeik. {TR 15.1}   

Isten a lelki satnyaság súlyos vádját emeli a lelkészek és a nép ellen: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból. Mivel ezt mondod: gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen: azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss”.(Jel 3:15-18) Isten lelki megújulásra és lelki reformációra szólítja fel népét. Ha ezek nem mennek végbe, a langymelegek még utálatosabbak lesznek az Úr szemében, egészen addig, hogy az Úr végül nem fogja gyermekeinek nevezni őket. {TR 15.2}   

A Szentlélek segítő hatalmának engedve megújulásnak és reformációnak kell végbemennie. Az ébredés — vagy megújulás — és a reformáció két külön dolog. Az ébredés a lelki halálból történő feltámadást, a lelki élet megújulását jelenti, az elme és a szív erőinek a megélénkülését. A reformáció átalakulást, a gondolatok és az elméletek, a szokások és a magatartás változását. A reformáció nem hozza meg az igazság jó gyümölcseit, ha nem kapcsolódik össze a Lélektől vezérelt ébredéssel. A megújulásnak és a reformációnak el kell végezniük kijelölt munkájukat és e munkában egységbe kell olvadniuk. – The Review and Herald, 1902. február 25. {TR 15.3}   

A munkába egyszerű eszközök állnak majd

Az Úr — ahogyan megláthattam — a legváltozatosabb módon és eszközökkel viszi végbe a terveit. Az Úr a lélekmentés nagy és szent művének elvégzésére nem csak a legkiválóbb adottságokkal rendelkező, magas bizalmi állásokat viselő, vagy világi szempontból a legműveltebbeknek számító emberi eszközöket használja fel. Egyszerű eszközöket fog a szolgálatba állítani: sok olyan emberrel dolgozik majd, akiknek kevés előnyük volt egyébként ahhoz, hogy közreműködjenek műve előbbre vitelében. Egyszerű eszközök közreműködésével felkutatja azokat, akik nagy házakkal és földekkel rendelkeznek, s hitre jutnak az igazságban; ők késztetést kapnak majd arra, hogy az Úr segítő kezei legyenek műve előmozdításában. – 62. levél, 1909. {TR 16.1}