Annak erőltetése, hogy a saját cselekedeteinkkel érdemeljük ki az üdvösséget, oda vezet, hogy az emberek emberi követelményeket állítanak fel védelemként a bűn ellen. Mivel látják, hogy nem tudják betartani a törvényt, szabályokat alkotnak, hogy ezúton szorítsák magukat engedelmességre. Így azonban Istenről önmagunkra tereljük gondolatainkat, Isten szeretete kihal a szívünkből, ezzel együtt kivész belőlünk az emberek iránti szeretet is. Az emberek által kitalált módszerek és követelmények sokasága oda vezet, hogy ítéletet mondjunk azok felett, akik nem ütik meg ezt az emberi mértéket. Az önző, szűkkeblű gáncsoskodás légköre elfojtja a nemes, nagylelkű érzületeket, s arra vezet, hogy énközpontú bírákká, kicsinyes kémekké süllyedjünk. {MB 123.1}
A farizeusok ilyen csoportot alkottak. Istentiszteleteikről hazatérve nem alázkodtak meg gyöngeségük tudatában, nem voltak hálásak Istentől nyert csodálatos kiváltságaikért. Lelkük kevélységgel telt el, s ez volt a fő gondolatuk: „Az érzéseim, az ismereteim, az elgondolásaim.” Amit ők elértek, azt tartották mérvadónak, e szerint ítéltek meg mindenkit. Önhittségük palástjába öltözve a bírói székbe kapaszkodtak föl, hogy ítélkezzenek. {MB 123.2}
A népet is javarészt ez a szellem hatotta át. Lelkiismereti kérdésekbe avatkoztak, olyan ügyekben ítélkeztek egymás fölött, amelyek csakis Istenre és az illető lélekre tartoztak. Erre a szellemre, erre a viselkedésre mondta Jézus, hogy „ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek” (Mt. 7:1). Vagyis ne tegyétek meg magatokat mérvadónak. Ne állítsátok mértékül mások elé véleményeteket, a kötelességről alkotott felfogásotokat, Szentírás-magyarázatotokat. Szívetekben se ítéljetek meg senkit, ha nem üti meg az általatok felállított mércét. Ne bírálgassátok az embereket, rossz indítékokat tulajdonítva nekik, ítéletet mondva felettük. {MB 123.3}
„Azért idő előtt semmit se ítéljetek, míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétség titkait, másrészt megjelenti a szívek tanácsait.” (I. Kor. 4:5) Hiszen mi nem tudunk olvasni az emberek szívében. Gyöngeségekkel lévén tele, nincs jogunk mások fölött ítélkezni. Véges ember csak a külső látszatból tud következtetni. Egyedül arra bízták az ember feletti ítélkezést, aki jól ismeri a tettek titkos rugóit és aki gyöngéden, irgalmassággal telten mond ítéletet. {MB 124.1}
„Annakokáért menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, aki ítélsz: mert amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat műveled te, aki ítélsz.” (Rm. 2:1) Ezért aki másokat ítél meg vagy gáncsol, valójában önmagát kárhoztatja, Isten pedig igazságosnak mondja ezt a maguk fölött kimondott ítéletet. {MB 124.2}
„Mivel ugyanazokat műveled te, aki ítélsz” – még ez a mondat sem mutatja meg a nagyságát annak a bűnnek, amikor valaki veszi a bátorságot, hogy gáncsolja és elítélje testvérét. Jézus ezt mondta: „Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” (Mt. 7:3) {MB 125.1}
Szavai olyan embert írnak le, aki gyorsan észreveszi másokban a hibát. Amikor úgy véli, hogy valakinek a jellemében vagy életmódjában valami kivetnivalót fedezett fel, nagy lendülettel igyekszik arra rámutatni. Jézus azonban kijelenti, hogy az ilyen keresztényietlen foglalatossággal kifejlesztett jellemvonás a megbírált ember hibáihoz képest olyan, mint a szálka a gerendához mérten. A türelem és a szeretet hiánya viszi arra az embert, hogy heggyé fújja fel a porszemet. Akik sohasem tapasztalták meg a Krisztusnak való teljes átadás alázatos szívűségét, azok nem is gyakorolják életükben a Megváltó szeretetének lágyító hatását. Rosszul képviselik az evangélium örömüzenetének gyengéd, előzékeny szellemét, így drága lelkeket sebeznek meg, akikért pedig Krisztus az életét adta. Megváltónk hasonlata szerint aki odáig süllyed, hogy a bírálat szellemét képviseli, súlyosabb bűnt követ el, mint az, akit vádol, mert bűnét önhittséggel tetőzi be. {MB 125.2}
Krisztus a jellem egyedüli igaz mértéke. Aki tehát önmagát teszi meg mérvadónak, az saját magát emeli Krisztus helyébe. Az Atya a Fiúra bízott minden ítélkezést (Jn. 5:22), ezért aki mások indítékai fölött merészel ítélkezni, az Isten Fiának előjogát bitorolja. Ezek a bírák és gáncsoskodók az Antikrisztus oldalára helyezkednek, „aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatva magát” (II. Thessz. 2:4). {MB 125.3}
A legsúlyosabb következményekkel járó bűn az a rideg, elítélő, engesztelhetetlen lelkület, amely a farizeusokat jellemezte. Amikor a vallásos életből hiányzik a szeretet, akkor Jézus hiányzik belőle. Krisztus jelenlétének napsugarait lázas tevékenység vagy buzgólkodás sem tudja pótolni. Rendkívüli éleslátással rendelkezhetünk ahhoz, hogy felismerjük mások hibáit, ám aki ebbe a lelkületbe merül, annak Jézus azt üzeni: „Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből.” (Mt. 7:5) Aki maga követ el helytelenségeket, az gyanúsít mást ugyanezekkel. Azzal próbálja elrejteni vagy mentegetni a szívében rejtőző gonoszságot, hogy vádaskodva mutogat másra. Hiszen az ember bűn által ismerte meg a rosszat. Az első emberpár, alighogy bűnbe esett, máris egymást vádolta. Az emberi természet azonnal erre adja magát, amikor nem Krisztus kegyelme vezeti. {MB 126.1}
Amikor az emberek ebbe a vádaskodó szellembe merülnek, nem elégszenek meg azzal, hogy rámutassanak arra, amit testvérükben hibának vélnek. Ha enyhébb módszerek nem használnak, hogy rávegyék testvéreiket: azt tegyék, amit ők tartanak helyénvalónak, akkor erőszakhoz folyamodnak. Amennyire csak hatalmukban áll, kényszerítik az embereket, hogy az ő felfogásuk szerint viselkedjenek. Ezt tették a zsidók Krisztus napjaiban, s ezt teszi az egyház azóta is mindenkor, ha kihalt belőle Jézus Krisztus kegyelme. Ha kiveszett a szeretet hatalma, az egyház az állam erős karja segítségével kényszerítette másokra hittételeit, szerzett érvényt rendelkezéseinek. Ez a titka minden vallásos törvényhozásnak; ez minden üldözés titka is, Ábel napjaitól mind a mai napig. {MB 126.2}
A baj gyökerét az egyház tagjaiban találjuk, ezért a gyógyulást a tagok szívében kell elkezdeni. Jézus Krisztus felszólítja a vádaskodót, hogy előbb a saját szeméből vesse ki a gerendát, előbb saját gáncsoskodó szellemét ítélje el, mielőtt másokat próbálna javítgatni. Hiszen „nem jó fa az, amely romlott gyümölcsöt terem; és nem romlott fa az, amely jó gyümölcsöt terem” (Lk. 6:43). A vádaskodásnak ez a szelleme romlott gyümölcs. A fa romlottságát bizonyítja, nem segít rajtatok, ha önhittek vagytok. A szíveteknek kell megváltoznia, mielőtt másokat intenétek; hiszen a „szív teljességéből szól a száj” (Mt. 12:34). {MB 127.2}
Amikor az életben válság köszönt be, s inteni, figyelmeztetni akartok, csak akkor lehet jó hatású a szavatok, ha jó példával jártok elöl és megfelelő a lelkületetek. Nektek kell jónak lennetek, mielőtt jót tudnátok tenni. Addig nem tudtok áldásos hatást gyakorolni másokra, amíg tulajdon szíveteket meg nem aláztátok, meg nem finomítottátok, s Krisztus kegyelme által gyöngéddé nem tettétek. Amikor ez a változás végbemegy bennetek, akkor már olyan természetes lesz, hogy mások áldására legyetek, mint a csipkebokornak az illatos virág vagy a szőlőnek a gyümölcstermés. {MB 127.3}
Ha Krisztus bennetek a dicsőség reménysége, akkor nem akartok másokat szemmel tartani csak azért, hogy leleplezzétek őket. Vádaskodás helyett a segítségükre siettek, a mentés lesz a célotok. Ha tévelygőkhöz szóltok, vegyétek szívetekre az utasítást: „Ügyelj magadra, hogy meg ne kísértessél te magad is.” (Gal. 6:1) Jusson eszetekbe, hogy ti is sokszor eltévelyedtetek, s ha egyszer letértetek, milyen keservesen nehéz volt viszszajutni a helyes útra. Így nem taszítjátok még nagyobb sötétségbe testvéreteket, hanem irgalommal teli szívvel figyelmeztetitek őt a fenyegető veszedelemre. {MB 128.1}
Aki gyakran tekint föl a Golgota keresztjére, tudva, hogy az ő bűnei juttatták oda az Üdvözítőt, az sohasem próbálja mások bűnével vetni össze a saját vétkeit. Már nem kapaszkodik föl a bíró székébe, hogy testvére ellen emeljen vádat. Nem lehet, nem is lesz vádaskodás, sem önhittség azokban, akik a Golgota keresztjének árnyékában járnak. {MB 128.2}
Míg csak azt nem érzed, hogy le tudsz mondani tekintélyedről, sőt életedről azért, hogy megmentsd tévelygő testvéredet, addig nem vetted ki a szemedből a gerendát, s nem vagy alkalmas segítség senki számára. Gáncsoskodással, szemrehányással még senkit sem térítettek vissza a helytelen ösvényről. Elűzni viszont sokakat elűztek már így Krisztustól, sok embert kergettek el, mert szívüket elzárták jobb meggyőződésük elől. A gyengéd lelkület, a finom, megnyerő viselkedés megmentheti a tévelygőt, és bűnök sokaságát fedezheti el. Ha Krisztus jelleme nyilatkozik meg benned, ez átalakító erővel érinti majd környezetedet. Krisztus legyen észlelhető benned naponta, Ő majd kinyilatkoztatja igéjének teremtő erejét – azt a gyöngéd, kérlelő, mégis hatalmasan áldásos hatást, hogy Urunk és Istenünk szépséges képmására teremtse újjá mások lelkét. {MB 128.3}
Jézus itt olyan emberekről beszél, akik nem vágynak kimenekülni a bűn rabszolgaságából. Mivel elmerülnek abban, ami romlott és alávaló, természetük annyira elzüllik, hogy ragaszkodnak a gonoszsághoz, nem hajlandók megválni tőle. Krisztus szolgái ne hagyják, hogy akadályozzák őket azok, akik az örömüzenetet csak vita és nevetség tárgyává tennék. {MB 129.1}
Másrészt azonban az Üdvözítő sohasem haladt el valaki mellett, aki kész volt befogadni a drága mennyei igazságokat, bármilyen bűnbe merült is az ember. A vámszedőkhöz és utcanőkhöz intézett szavai új élet kezdetét jelentették. Mária Magdaléna, akiből hét ördögöt űzött ki, utolsóként maradt ott Jézus sírjánál, majd ő volt az első, akit az Üdvözítő a feltámadás hajnalán köszöntött. Saul, az evangélium egyik legádázabb ellensége Pállá, Krisztus odaadó szolgájává változott. A gyűlölet és megvetés, sőt a bűntények és züllöttség mögött olyan lélek rejtőzködhet, akit az Úr kegyelme megmenthet, hogy drágagyöngyként ragyogjon Jézus Krisztus koronájában. {MB 129.2}
Az Úr háromszor ismétli el ezt az ígéretet, nehogy kételkedésnek, félreértésnek vagy félremagyarázásnak adjon helyet. Azt szeretné, ha az Istent kereső emberek úgy hinnének benne, mint akinek minden lehetséges. Ezért hozzáfűzi: „Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.” (Mt. 7:8) {MB 130.1}
Az Úr nem szab feltételeket, csak azt, hogy éhezz könyörületére, kívánd tanácsát s vágyakozz szeretetére. „Kérjetek!” – mondja. Kérésetek bizonyítja, hogy ismeritek ínségeteket, s ha hittel kértek, meg is kapjátok, amit kértek. Az Úr szavát adta, s Ő még sohasem szegte meg ígéretét. Ha igaz alázattal közeledsz Istenhez, nem elbizakodottság, ha igényt tartasz ígéretére. Amikor a szükséges áldásokat kéred, hogy Krisztus hasonlatosságára tökéletesíthesd jellemedet, ha az ígéretnek megfelelően kérsz, akkor teljesíti kérésedet. Bűnös voltod tudata már elég alap, hogy kegyelemért és irgalomért esedezz. Az Istenhez való közeledésnek nem a szentség az előfeltétele, hanem a vágyakozás arra, hogy megtisztítson minden bűntől, megszabadítson minden gonoszságtól. Kimondhatatlan nagy szükségletünkre, ínségünkre, teljesen tehetetlen állapotunkra hivatkozhatunk, amely Krisztus megmentő hatalmát szükségessé teszi számunkra. {MB 130.2}
„Keressetek!” Ne csak Isten áldására, hanem magára Istenre is áhítozzatok. Ismerjétek meg Őt és legyetek békességben. Keressetek, és találtok. Isten keres titeket, s Lelkének vonzása a vágyatok is, hogy Őhozzá jöjjetek. Engedjetek ennek a vonzásnak! Krisztus Isten elé tárja a megkísértett, eltévelyedett, hűtlen ember ügyét. Mindenkor igyekszik fölemelni minket, hogy közösségbe vonjon magával. „Hogyha Őt keresed, megtalálod.” (I. Krón. 28:9) {MB 131.1}
„Zörgessetek!” Külön meghívásra folyamodunk Istenhez, s Ő szívesen fogad bennünket. Az első tanítványok nem elégedtek meg azzal, hogy az útszélen futtában szót váltsanak Vele, hanem megkérdezték: „Rabbi, hol lakol?… Elmenének és megláták, hol lakik; és nála maradának azon a napon.” (Jn. 1:39–40) Isten minket is bensőségesebb közösségre hív. „Aki a Felséges rejtekében lakozik, a Mindenható árnyékában nyugoszik az.” (Zsolt. 91:1) Akik Isten áldására áhítoznak, zörgessenek a kegyelem ajtaján, majd szilárd meggyőződéssel várjanak, így szólva: Uram, megígérted, hogy aki kér, mind kap, aki keres, talál, s a zörgetőnek kitárod a kaput. {MB 131.2}
Jézus végigtekintett a szavai hallására összegyűlt embereken, szíve vágyott rá, hogy a sokaság értékelni tudja Isten irgalmasságát és szeretetét. Nagy szükségletüknek, valamint Isten adakozókészségének szemléltetésére éhes gyermeket hozott fel példaként: „Avagy ki az az ember közületek, aki ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ ad neki?” (Mt. 7:9) A szülők gyengéd szeretetére hivatkozik, majd így folytatja: „Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, akik kérnek tőle!” (Mt. 7:11) Egyetlen apai szív sem tudna elfordulni éhes, kenyeret kérő fiától. El tudjátok-e képzelni az apát, aki azzal okoz fájdalmat gyermekének, hogy előbb fölkelti reményeit, csak hogy azután csalódást okozzon neki? Hogy előbb ízletes, tápláló ételt ígérne, majd pedig követ adna neki? S ki tételezhetné föl, hogy Urunk nem válaszol gyermekei kérésére? {MB 131.3}
„Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik.” (Lk. 11:13) A Szentlélek Istenünk helyettese, a legnagyobb ajándék. Ez az adomány „minden jó ajándékot” magában foglal, maga a Teremtő sem tud fontosabbat, jobbat nyújtani. Amikor kérjük az Urat, hogy szánja meg elesettségünket, és Szentlelke által vezéreljen minket, az Úr nem fordít hátat imánknak. Még a szülő is elfordulhat éhes gyermekétől, Isten azonban soha el nem utasítja a szükséget látó, hozzá vágyakozó szív kiáltását. Milyen csodálatos gyöngédséggel ecseteli az Atya szeretetét! Akik a sötétség napjaiban úgy érzik, hogy Isten nem gondol rájuk, azok számára ez az Atya szívének üzenete: „És szól Sion: Elhagyott az Úr engem és rólam elfeledkezett az Úr. Hát elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem. Ímé az én markaimba metszettelek fel téged.” (Ésa. 49:14–16) {MB 132.1}
Isten igéjének összes ígérete alapul szolgálhat imánkhoz. Bármilyen lelki áldásra van szükségünk, előjogunk, hogy Jézus nevében kérjük. Gyermeki közvetlenséggel, pontosan mondjuk ki, mire van szükségünk. Beszámolhatunk az Úrnak földi ügyeinkről, kérhetjük tőle mindennapi kenyerünket és ruházatunkat csakúgy, mint az élet kenyerét és Krisztus igazságosságának, isteni jellemének palástját. Mennyei Atyánk tudja, hogy mindezekre szükségünk van, azért felszólít, hogy Tőle kérjük ezeket. Minden áldást Jézus nevében kapunk, hiszen Isten éppen azáltal akarja Fia nevét megdicsőíteni, hogy gondoskodik szükségleteinkről ingyen és bőkezűen. {MB 133.1}
Mégse feledjük, hogy ha Istenhez mint Atyánkhoz fordulunk, ezzel elismerjük, hogy az Ő gyermekei vagyunk. Nem csupán megbízunk jóságában, hanem mindenben engedelmeskedünk is akaratának, tudva, hogy változatlan, változhatatlan a szeretete. Adjátok át magatokat munkája végzésére! Akiket felszólított, hogy elsősorban keressék Isten országát és az Ő igazságosságát, isteni jellemét, azoknak adta Jézus az ígéretet: „Kérjetek és adatik nektek!” {MB 133.2}
Akié minden hatalom mennyen és földön, annak ajándékai Isten gyermekei számára állnak készen. Olyan drága ajándékok, amelyek a Megváltó vérének súlyos áldozata árán válhatnak tulajdonunkká; olyan ajándékok, amelyek a szív legmélyebb vágyódását is betöltik. Ennek örvendezhetnek azok, akik kisgyermekként fordulnak Istenhez. Tekintsétek Isten ígéreteit a tulajdonotoknak, hivatkozzatok rájuk mint Isten adott szavára, így Ő teljes örömet áraszt rátok. {MB 133.3}
Krisztus kortársait az foglalkoztatta, hogy mi illeti meg őket, mihez van joguk. Aggodalmaikat, gondolataikat arra összpontosították, hogy biztosítsák maguknak mindazt, amiről úgy gondolták, őket megillető tekintély, tisztelet és szolgálat. Ezzel szemben Jézus Krisztus azt tanította: ne az legyen a legfőbb gondunk, hogy mi jár nekünk, mi illet bennünket, hanem az, hogy mennyit adhatunk. Pontosan annyival tartozunk másoknak, mint amennyivel – szerintünk – ők tartoznak nekünk. {MB 134.2}
Képzeljük magunkat az emberek helyébe! Képzeljük magunkat érzelmeikbe, nehézségeikbe, csalódásaikba, örömeikbe és szomorúságaikba! Ezekkel azonosítsuk magunkat, és azt tegyük másokkal, amit szeretnénk, ha ők tennének velünk. Ez a becsületesség tényleges mértéke, s nem más, mint a törvény – „Szeresd… felebarátodat, mint magadat” (Lk. 10:27) – más szavakkal való megfogalmazása. A próféták tanításainak öszszegzése, a menny egyik elve ez, s mindenkiben kifejlődik, aki alkalmassá válik a menny szent közösségére. {MB 134.3}
Ez az aranyszabály az igazi előzékenység alapelve. Legpontosabban Jézus életében és jellemében láthatjuk megvalósulását. Üdvözítőnk mindennapi élete során a szelídség és a szépség tündöklő sugarai ragyogtak mindenkire. Milyen jóakarat áradt már a jelenlétéből is! Isten gyermekeiben is ugyanez a szellem nyilvánul meg; akikben Krisztus lakozik, azokat isteni légkör övezi. Ártatlanságuk fehér öltözete az Úr kertjének illatát árasztja. Arcuk Isten arcáról érkező fénytől ragyog, bevilágítva az ösvényt a botladozó, megfáradt láb előtt. {MB 135.1}
Akinek helyes fogalma van a tökéletes jellemről, nem mulasztja el, hogy Jézus részvétével és gyöngédségével viseltessen az emberek iránt. A kegyelem hatására meglágyul a szív, megnemesednek, megtisztulnak az érzelmek, és mennyei kifinomultságot és pontos fogalmakat kapunk arról, miként viselkedjünk az adott körülmények között, hogy az valóban áldásos legyen. {MB 135.2}
Ám az aranyszabálynak még ennél is mélyebb jelentősége van. Akik Isten sokrétű kegyelmében részesültek, úgy továbbítsák az Úr áldásait a tudatlanságban és sötétségben veszteglőknek, ahogyan ők is szeretnék kapni, ha azoknak az embereknek a helyében lennének. Pál apostol azt mondja: „Mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok.” (Rm. 1:14) Amennyivel többet ismertél meg Isten szeretetéből, amennyivel többet kaptál kegyelmének gazdag ajándékaiból, annyival vagy elkötelezettje a legelsötétültebb, legzüllöttebb embernek, hogy ezekben az ajándékokban részesítsd. {MB 135.3}
Ugyanez érvényes a földi élet javaira. Ha többel rendelkezünk, mint embertársaink, a többlettel arányban tesz adóssá a kevésbé szerencsések iránt. Ha gazdagok vagy jómódúak vagyunk, ünnepélyes kötelezettségünk gondoskodni a szenvedő betegről, özvegyről, apátlanról úgy, ahogy mi is szeretnénk, ha fordított helyzetben ők gondoskodnának rólunk. {MB 136.1}
Ez az aranyszabály azt az igazságot is tanítja, amelyet Jézus máskor így hozott a tudomásunkra: „Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd néktek is.” (Mt. 7:2) Akár jót, akár rosszat cselekszünk másokkal, ugyanazt kaphatjuk, és sok esetben ugyanazt is kapjuk vissza. Ha földi vagy másféle segélyben részesítünk másokat, ínségünk idején gyakran négyszeresen kapjuk ezt vissza Isten kincstárából. Ettől eltekintve is, már ebben az életben visszakapunk minden ajándékot Isten szeretetének teljesebb áradásával, hiszen ez a menny dicsősége. Azonban gonosz cselekedeteink is visszahárulnak ránk. Aki gyors a kárhoztatásra, gyors a csüggesztésre, annak a saját életében kell áthaladnia azokon a területeken, amelyeken ő vezetett át másokat, s át fogja érezni azt a gyötrelmet, amelyet mások éreztek ridegsége, részvétlensége miatt. {MB 136.2}
Ez a szabály a kereszténység alapvető elve; ami ennél kevesebb, az ámítás. Az olyan vallás, amely kevésre becsüli az embereket – akiket pedig Krisztus annyira értékesnek tartott, hogy az életét adta értük –, az a vallás, amely az emberi szükségletek, szenvedések vagy jogok elhanyagolásához vezet: hamis. Ha a szegények, a szenvedők és bűnösök jogaiba gázolunk, azzal Krisztus árulói vagyunk. A kereszténység azért erőtlen és hatástalan a világban, mert bár sokan elismerik Krisztus nevét, életükkel mégis megtagadják a jellemét. Az Úr nevét így káromlás éri. {MB 136.4}
Az apostoli egyházról írták, amikor a feltámadt Krisztus dicsősége ragyogott rájuk: „Senki semmi marháját nem mondta magáénak.” „Mert szűkölködő sem vala őközöttük senki.” „És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájukon.” „És mindennap egy akarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben, örömmel és tiszta szívvel, dicsérve Istent, és az egész nép előtt kedvességet találva. Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet üdvözülőkkel.” (Ap. csel. 4:32, 34, 33; 2:46–47) {MB 137.1}
Átkutathatjuk az eget és a földet, mégsem találunk határozottabban kinyilatkoztatott igazságot, mint hogy a részvétünkre és segítségünkre szorulókon segítenünk kell. Ez a Krisztusban rejlő igazság. Amikor a Krisztus nevét viselők gyakorolni fogják az aranyszabály elveit, akkor majd ugyanaz az erő és hatalom kíséri az örömüzenetet, amely az apostolok napjaiban volt a segítségükre. {MB 137.2}
Krisztus idején a júdeaiak többnyire halmokra épült, fallal körülvett városokban éltek. Meredek, sziklás ösvények vezettek a kapukhoz, amelyeket napszálltakor bezártak. A hazafelé igyekvő utasoknak sietniük kellett az emelkedőn, hogy az éj leszállta előtt odaérjenek. Aki ráérősen bandukolt, az a városon kívül tölthette az éjszakát. {MB 138.1}
Ez a keskeny, meredek út, amely hazavezetett, találó hasonlatul szolgált Krisztusnak a keresztény életút szemléltetésére. Az ösvény, amelyet kijelöltem számotokra – mondja az Úr –, keskeny. A kapu, melyen be kell lépnetek, szűk. Nehéz bejutni rajta, hiszen az előbb említett aranyszabály kizár mindennemű büszkeséget, minden haszonleső önzést. Igaz, van szélesebb út, de az a veszedelemre visz. Ha fel akartok kapaszkodni a lelki élet ösvényén, akkor folyton emelkedőn kell haladnotok, hiszen ez az út felfelé vezet. Azonkívül kevés barátotok lesz, hiszen a sokaság a lefelé vezető utat választja. {MB 138.2}
Az egész emberiség kényelmesen járhatja a halálba vezető utat, minden világiasságával, önzésével, kevélységével, becstelenségével, erkölcsi romlásával. Ott tágas tér nyílik minden emberi vélekedés, tanítás és hittétel számára, bő alkalom kínálkozik a hajlamok követésére, az önszeretet parancsolta tettekre. A pusztulásba vezető utat keresni sem kell, hiszen tágas az a kapu és széles az az út, amelynek halál a vége. {MB 138.3}
Az életre vezető út ezzel szemben keskeny, a kapuja szűk. Ha ragaszkodtok bármelyik bűnötökhöz, ez az ösvény túl keskeny számotokra. Ha az Úr útjára akartok lépni, fel kell adnotok saját útjaitokat, akaratotokat, rossz szokásaitokat, cselekedeteiteket. Aki Krisztust akarja szolgálni, nem követheti a világ nézeteit, nem tarthatja magát a világ mértékéhez. A mennybe vezető ösvényen nem fér el rang és gazdagság. Túl szoros a nagyravágyásnak, túl meredek és rögös a kényelemszeretőknek. Fárasztó igyekezet, türelem, önfeláldozás, szégyen, nyomorúság, a bűnösök szembeszegülése volt Jézus Krisztus sorsa, és ez lesz a mi sorsunk is, ha Isten országába szeretnénk jutni. {MB 138.4}
Mégsem következik mindebből, hogy a fölfelé haladó ösvény nehéz, vagy a lefelé vezető út könnyű. A halálba vezető úton fájdalmakat és büntetéseket találni, bánatok és csalódások érnek. Figyelmeztetések is, hogy ne menjünk tovább, mert Isten szeretete megnehezíti a jó szót megvető, önfejű embernek, hogy a pusztulásba merüljön. Igaz, hogy a Sátán ösvénye vonzónak tűnik, ez azonban tévedés. A gonoszság útja tele van lelkiismeret-furdalással és emésztő gondokkal. A világi becsvágyás követése vonzónak tűnhet, a vége azonban fájdalom és bánat. Az önző tervek hazug ígéretekkel kecsegtethetnek, az élvezet reménységét kínálhatják, örömük mégis mérgezett s megkeserítik életünket. A lejtős út kapuja föl lehet virágozva, ösvényét mégis tövisek szegélyezik, a bejáratról sugárzó fény a kétségbeesés sötétjébe fullad. S a lélek, amely ezt az ösvényt követi, az éjszaka homályába száll alá. {MB 139.1}
„A hitetleneknek útja kemény” (Péld. 13:15), de a bölcsesség „útjai gyönyörűséges utak és minden ösvénye békesség” (Péld. 3:17). A Krisztus iránti engedelmesség minden cselekedete, minden Őérte való lemondás, minden türelemmel viselt próba, minden győzelem a kísértések felett: előrehaladás a végső győzelem felé vezető úton. Ha Krisztust fogadjuk el vezetőnknek, biztonságosan haladhatunk. Még a legnagyobb bűnösnek sem kell eltévednie. Minden reszkető útkereső tiszta és szent fényben járhat. Bár az ösvény keskeny és olyan szent, hogy bűn nem férhet el rajta, mégis mindenki végigjárhatja, s egyetlen kételyekkel vívódó, remegő léleknek sem kell elmondania: „Az Úr nem gondol velem.” {MB 140.1}
Bár göröngyös az út, meredek az emelkedő, jobbról-balról szakadék tátonghat, csapda lappanghat, s bár akkor is tovább kell haladnunk, amikor elfáradtunk, és lehet, hogy harcolnunk kell, amikor bágyadtság vesz erőt rajtunk, ha elcsüggedünk is reménykednünk kell, mert ha Jézus Krisztus a vezetőnk, végül biztosan elérjük az áhított célt. Maga Krisztus taposta ki előttünk az utat, Ő egyengette el lábunk előtt az ösvényt. {MB 140.2}
Az örök életre vezető meredek úton mindenütt az öröm kútforrásai fakadnak, hogy felüdítsék a megfáradtat. Akik a bölcsesség útjain járnak, azoknak még a megpróbáltatások közt is túláradó az örömük; hiszen Krisztus, akit lelkük szeret, láthatatlanul bár, de velük jár. Minden lépésnél bizonyosabban érzik majd keze érintését; minden előrehaladásnál a dicsőség tündöklőbb sugarai hullanak ösvényükre a láthatatlan Istentől. Ezért dicsőítő énekük egyre magasabbra és magasabbra szárnyal, hogy Isten trónja előtt az angyalok énekével egyesüljön. „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig.” (Péld. 4:18) {MB 140.3}
Az elkésett utas nem állhatott meg az úton semmilyen csábítás, szórakozás, időtöltés kedvéért, ha igyekezett, hogy még napszállta előtt elérje a város kapuját. Minden gondolatát a kapun való bejutás kötötte le. A keresztény élet is ugyanilyen erős céltudatosságot követel – ezt tanította Jézus, aki feltárta előttünk a jellem dicsőségét, országa igazi dicsőségét. Bár nem ígér földi birodalmat, a szoros kapun való bejutást mégis a legjobban kell kívánnunk, erre kell a leginkább törekednünk. Az Üdvözítő nem mondja, hogy harcoljunk a világ legnagyobb birodalmának hatalmáért, mégse gondoljuk, hogy nem vár ránk megvívandó csata, kivívandó győzelem. Jézus felszólít bennünket: törekedjünk, küzdjünk, hogy bejussunk lelki országába. {MB 141.1}
A keresztény élet harc és menetelés. A győzelmet azonban mégsem emberi erővel érhetjük el. A harc mezeje az emberi szív birodalma – a legsúlyosabb küzdelem, amelyet ember valaha is megharcolt, a csata, melyet meg kell vívnunk: az énünk átadása Isten akaratának, szívünk átengedése a szeretet uralkodása számára. A régi, bűnös természet, amely vér és test akaratából született, nem örökölheti Isten országát: az öröklött hajlamokat, rossz szokásainkat mind fel kell adnunk. {MB 141.2}
Aki eltökélte, hogy bejut ebbe a lelki országba, az meglátja majd, hogy újjá nem született természetének minden hajlama, indulatai és szenvedélyei felsorakoznak ellene a sötétség országa seregének támogatásával. Az önzés és büszkeség bárminek ellenáll, ami azt bizonyítaná, hogy ezek bűnös vonások. Önmagunkban nem tudjuk legyőzni a hatalmas ellenséget, amely bilincseiben tart minket. Egyedül képtelenek vagyunk leküzdeni az uralomra törő gonosz kívánságokat. Csak Isten adhatja meg nekünk a győzelmet. Az Úr azt kívánja tőlünk, hogy uralkodjunk énünk, akaratunk és cselekedeteink fölött. Ámde Isten nem munkálkodhat bennünk hozzájárulásunk és együttműködésünk nélkül. Isten Szentlelke az embernek adott képességeken és tulajdonságokon keresztül dolgozik értünk. Erőfeszítéseinknek csak Istennel együtt munkálkodva van értelmük. {MB 141.3}
Nem lehet kivívni a győzelmet komoly ima és minden egyes lépésnél való megalázkodás nélkül. Akaratunkat nem kényszeríteni kell, hogy együttműködjék az isteni eszközökkel, hanem önként kell behódolnunk. Ha a lehető legerőteljesebben kényszerítenék rátok Isten Lelkének befolyását, az sem változtatna kereszténnyé, a menny alattvalójává. A Sátán erődje ezzel még nem lenne ledöntve. Nekünk kell akaratunkat Isten oldalára állítanunk. Magunktól nem tudjuk Isten akaratának alávetni céljainkat, kívánságainkat, hajlamainkat, de ha készek vagyunk rá, hogy Ő készségessé tegyen, akkor elvégzi értünk ezt a lelki munkát, s azt is, hogy lerontson „okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak”. Akkor majd „félelemmel és rettegéssel” viszitek véghez üdvösségeteket, „mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből” (II. Kor. 10:5). {MB 142.1}
Bár sokakat vonz Krisztus szépsége és a menny dicsősége, sokan mégis visszariadnak a feltételektől, pedig csak ezek által lehet a mienk mindkettő. Sokan járják a széles utat, akik nincsenek teljesen megelégedve a keskeny ösvénnyel. Szeretnének elszakadni a bűn rabszolgaságától, s a maguk erejével igyekeznek szembeszállni bűnös viselkedésükkel. A keskeny út és a szoros kapu felé fordul ugyan a tekintetük, de az önző élvezetek, a világ szeretete, a büszkeség és a megszenteletlen nagyravágyás válaszfalat emel az emberek és Megváltójuk közé. Az akaratukról, szeretetük vagy célkitűzésük tárgyairól való lemondás olyan áldozatot jelent számukra, amely miatt haboznak, ingadoznak, majd vissza is fordulnak. „Sokan… igyekeznek bemenni, és nem mehetnek.” (Lk. 13:24) Szeretnék, óhajtanák a jót, valamelyes erőfeszítést is tesznek, hogy eljussanak hozzá, mégsem választják végül, nincs megállapodott, határozott célkitűzésük, hogy akár mindennek a feláldozása árán is, de szert tegyenek rá. {MB 143.1}
Egyedüli reményünk a győzelemre, ha Isten akaratával egyesítjük akaratunkat, és óráról órára, napról napra Ővele együttműködve erre törekszünk. Nem tarthatjuk meg énünket, hogy önzése ellenére is belépjünk Isten országába. Ha valaha eljutunk a megszentelődésre, az az énünkről való lemondás és Krisztus gondolkodásának befogadása által lehetséges. Büszkeségünket, önzésünket, önhittségünket elengedhetetlenül meg kell feszítenünk. Hajlandóak vagyunk-e megfizetni a tőlünk elvárt árat, tökéletesen egybehangolni akaratunkat Isten akaratával? Amíg nem vagyunk erre hajlandók, addig Isten kegyelmének átalakító ereje nem tud érvényesülni bennünk. {MB 143.2}
Élete nagy válságának órájában Jákob félrevonult imádkozni. Egyetlen, mindent túlszárnyaló szándék töltötte el: hogy jelleme átalakulását keresse. Miközben Istenhez esedezett, kéz – hite szerint ellenséges kéz – érintette meg, akivel azután egész éjjel küzdött életéért. Lelkének célkitűzését azonban még az életét fenyegető veszedelem sem változtatta meg. Amikor ereje már-már végleg elfogyott, az angyal, isteni hatalmát igénybe véve, megérintette őt, s az érintésről felismerte ellenfelét. Ekkor rokkantan, magatehetetlenül az Üdvözítő keblére borult, s áldásáért esedezett. Nem hagyta magát elutasítani, hanem addig könyörgött, míg Krisztus meghallgatta tehetetlen, bűnbánó lelke kérését, az Úr ígérete szerint: „Fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!” (Ésa. 27:5) Jákob eltökélt lélekkel kérlelte: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engem.” (I. Móz. 32:26) Az állhatatosságnak ezt a lelkületét az ihlette, aki azon az éjjelen Jákobbal küzdött. Ő adta meg Jákobnak a győzelmet, Ő változtatta Izraelre a nevét, mondván: „Küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.” (I. Móz. 32:28) Amiért Jákob hiába küzdött és viaskodott a saját erejével, azt átadása és rendíthetetlen hite által végül is elnyerte. „Az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (I. Jn. 5:4) {MB 144.1}
A hamis tanításokat hirdető emberek el akarnak terelni bennünket a keskeny ösvényről, a szoros kaputól. Őrizkedjetek tőlük, mert ha báránybőrbe öltöztek is, belül akkor is ragadozó farkasok. Jézus megmutatta, hogyan tudjuk megkülönböztetni a hamis tanítókat az igaziaktól: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” Ezt mondja az Úr: „Vajon a tövisről szednek-é szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét?” (Mt. 7:16) {MB 145.1}
Nem azt köti a lelkünkre, hogy ékesszólásukról vagy magasztos hitvallásukról ítéljük meg őket, hanem Isten igéje szerint kell véleményt alkotnunk róluk. „A tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok. Ha nem ekként szólnak azok, nincs nékik hajnaluk.” (Ésa. 8:20) „Szűnjél meg, fiam, hallgatni az olyan tanítást, mely téged arra visz, hogy a bölcsességnek igéjétől eltévedj.” (Péld. 19:27) Milyen üzenetet hoznak a tanítók? Az Ige alapján kell megpróbálnunk őket. Isten tiszteletére és félelmére vezetnek-e bennünket? Arra vezetnek-e, hogy úgy tanúsítsunk szeretetet Isten iránt, hogy hűek maradunk parancsolataihoz? Ha az emberek nem érzékelik az erkölcsi törvény súlyos voltát, ha könnyen veszik Isten utasításait, ha akár a legkisebbet is megszegik Isten parancsolatai közül s így tanítják az embereket, akkor a menny semmire sem becsüli őket. Ez esetben tudhatjuk, hogy állításaik alaptalanok, s pontosan azt a munkát végzik, amely a sötétség fejedelmétől ered. {MB 145.2}
Nem mindnyájan Krisztuséi, akik az Ő nevét vallják és címét viselik. Végül is sokakat találnak híjával, akik pedig Jézus nevében tanítottak, ahogyan az Üdvözítő a tudomásunkra hozta: „Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mt. 7:22–23) {MB 145.3}
Némelyek azt hiszik, hogy rendben van az életük, miközben tévedésben élnek. Bár Krisztust vallják uruknak, s állítólag az Ő nevében cselekszenek jelentős dolgokat, mégis a gonoszság művelői. „Szerelmeskedő énekként veszik azokat ajkukra, szívük pedig nyereség után jár.” Számukra Isten szava olyan, mint „szerelmeskedő ének, szép hangú s mint valamely jó hegedűs: csak hallgatják beszédidet, de nem cselekszik azokat” (Ezék. 33:31–32). {MB 146.1}
A tanítványság puszta megvallása teljesen értéktelen. A lelkünket megmentő krisztusi hit nem abból áll, aminek sokan állítják: „Csak higgyetek, higgyetek – mondják –, nem kell megtartanotok a törvényt.” Pedig a hit, amely nem vezet engedelmességre, nem más, mint elbizakodottság. János apostol így szól: „Aki ezt mondja: Ismerem Őt, és az Ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az és nincs meg abban az igazság.” (I. Jn. 2:4) Senki ne melengesse azt a gondolatot, hogy a rendkívüli gondviselés vagy csodálatos jelenségek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy akár cselekedeteik, akár az általuk hirdetett elgondolások valódiak. Ha emberek félvállról veszik Isten igéjét, és helyette benyomásaikat, érzéseiket és viselkedésüket emelik az isteni mérték fölé, akkor tudhatjuk, hogy nincs bennük világosság. {MB 146.2}
A tanítványság próbaköve az engedelmesség. A parancsolatok megtartása bebizonyítja szeretetmegnyilvánulásaink őszinteségét. Amikor az általunk elfogadott tanítások kiölik szívünkből a bűnt, megtisztítják lelkünket a szennytől, amikor megteremjük a szentség, a megszentelődés gyümölcseit, akkor bizonyosan tudhatjuk, hogy ez a tanítás Isten igazsága. Amikor jóakarat, szeretet, gyöngédség, együttérzés látszik meg az életünkben, s a helyes cselekedetek öröme ujjong a szívünkben, amikor Krisztust magasztaljuk, nem pedig önmagunkat, akkor bizonyosak lehetünk benne, hogy helyénvaló a hitünk. „Arról tudjuk meg, hogy megismertük Őt, ha az Ő parancsolatait megtartjuk.” (I. Jn. 2:3) {MB 146.3}
Krisztus szavai mélyen érintették hallgatóit, az igazság elveinek isteni szépsége vonzotta őket. Komoly figyelmeztetése mint a szíveket vizsgáló Isten hangja érkezett hozzájuk. Beszédével előbbi elgondolásaik és nézeteik gyökerére sújtott. A szavai iránti engedelmesség gondolkodásuk teljes megváltozását jelentené, szembeállítaná, összeütközésbe hozná őket vallásos tanítóikkal. Annak az egész építménynek a ledőlését jelentené, amelyet nemzedékeken át emeltek a rabbik. Ezért, bár Krisztus szavai visszhangot keltettek szívükben, mégis csak kevesen álltak készen arra, hogy életük vezérfonalául fogadják el azokat. {MB 147.1}
A hegyoldalon Jézus olyan jelképpel fejezte be tanításait, amely megdöbbentő élénkséggel szemléltette annak fontosságát, hogy hallgatói a gyakorlatba ültessék át elhangzott szavait. Az Üdvözítő körül tolongó sokaságból sokan a galileai tenger partján töltötték életüket. Amint Krisztus szavait hallgatva a hegyoldalon ültek, maguk előtt láthatták a völgyeket és szurdokokat, amelyeken át a hegyi patakok utat találtak a tengerbe. A nyár folyamán ezek a patakok gyakran teljesen eltűntek, csupán száraz, poros medret hagyva maguk után. De amikor a télies zivatarok a halmokra törtek, a folyók megvadult, őrjöngő áradatként időről időre elárasztották a völgyeket, és ellenállhatatlan hömpölygésükkel mindent magukkal sodortak. Ilyenkor a szegény földművesek füves síkon emelt kunyhóit gyakran elsodorta az ár. Az ország egyes vidékein a halmok tetején is álltak házak, teljesen a sziklákra épülve, s közülük több az évezred viharait is kibírta. Ezeket a házakat fárasztó munkával, nehézségekkel megküzdve építették. Nem lehetett könnyen elérni őket, elhelyezkedésük is kevésbé vonzónak tűnt tehát, mint a füves sík. Csakhogy ezeket sziklára építették, s a szél, az árvíz, a vihar hiába ostromolta őket. {MB 147.2}
Akár a sziklára épült házak építői – mondja Jézus –, olyanok lesznek, akik elfogadják szavaimat, akik jellemük és életük alapjává teszik azokat. Századokkal azelőtt írta Ésaiás próféta: „Istenünk beszéde mindörökre megmarad.” (Ésa. 40:8) Péter apostol pedig évekkel a Hegyi beszéd elhangzása után, Ésaiás szavait idézve, hozzáfűzte: „Ez pedig az a beszéd, amely néktek hirdettetett.” (I. Pt. 1:25) Isten szava az egyetlen biztos pont a világunkban, ez az egyedül szilárd alap. „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” (Mt. 24:35) {MB 148.1}
A törvény nagy horderejű elvei, Isten természete és jelleme testesül meg Krisztus most elmondott szavaiban. Aki ezekre épít, az Krisztusra, az örök sziklára épít. Az ige befogadása által Őt fogadjuk be, s csakis azok építenek Őrá, akik befogadják szavait. „Más fundamentumot senki sem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus.” (I. Kor. 3:11) „És nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem is adatott az emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.” (Ap. csel. 4:12) Krisztus az Ige, Isten kinyilatkoztatása, Isten jellemének, törvényének, szeretetének, életének teljes megnyilatkozása az egyedüli alap, amelyre tartósan igaz jellemet lehet építeni. {MB 148.2}
Azzal építünk Krisztusra, ha engedelmeskedünk szavának. Nem az az igaz ember, aki csupán kedveli az igazságot, hanem aki cselekszi is. A szentség nem elragadtatás érzése, hanem az Istennek való teljes átadás, az Isten előtti teljes fegyverletétel eredménye; a mennyei Atya akaratának cselekvése. Amikor Izrael gyermekei az ígéret földjének határán táboroztak, nem volt elég számukra, hogy tudjanak valamit Kánaánról, vagy a Kánaán énekeit zengjék. Ez önmagában nem szerezte volna meg nekik a kívánatos ország szőlőskertjeit, olajfalugasait. A valóságban csak az teszi az övékké Kánaánt, ha elfoglalják, ha eleget tesznek a feltételeknek, ha Istenbe vetett élő hitet gyakorolnak, magukévá teszik az ígéreteket, miközben engedelmeskednek Isten utasításainak. {MB 149.1}
A vallás Krisztus szavának cselekvéséből áll. Nem azért, hogy kiérdemeljük Isten jóváhagyását, hanem hálából, mert hiszen teljesen méltatlanul részesültünk szeretete ajándékában. Krisztus az üdvözítésünket nem csupán hitvallásunkra alapozza, hanem igazságos cselekedetekben megnyilvánuló, valóságos hitünkre. Krisztus elvárja követőitől, hogy szavának cselekvői, ne csupán hallgatói legyenek. Tettekkel épül a jellem. „Akiket Isten Lelke vezérel, azok az Isten fiai.” (Rm. 8:14) Nem azok, akiknek szívét a Lélek megérinti, nem azok, akik olykor-olykor engednek a Lélek hatalmának, hanem akiket folyvást Isten Lelke vezérel, azok az Isten fiai. {MB 149.2}
Krisztus követője szeretnél lenni, s nem tudod, hogyan fogj hozzá? Sötétben vagy, s nem tudod, miként találj a világosságra? Kövesd azt a világosságot, amellyel már rendelkezel! Tökéld el szívedben, hogy engedelmeskedsz annyinak, amennyit már ismersz Isten szavából. Isten ereje, Isten élete rejlik igéjében. Amint hittel befogadod az igét, az Úr erőt kölcsönöz neked, hogy engedelmeskedj. Amint engedelmeskedsz a rendelkezésre álló világosságnak, nagyobb világosságban részesülsz. Isten szavára építesz, jellemed így Krisztus jellemének hasonlatosságára épül majd fel. {MB 150.1}
Krisztus az igazi alapzat, az élő kő. Az Ő élete árad azokba, akik Őrá építenek. „Ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá.” (I. Pt. 2:5) „Akiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban.” (Ef. 2:21) A kövek eggyé válnak az alappal, mert ugyanaz az élet lakozik mindenekben. Ezt az épületet nem tudja ledönteni a vihar, mert {MB 150.2}
Ezzel szemben minden épület, amelynek nem Isten szava az alapja, romba dől. Ha – mint Jézus vallásos kortársai – emberi elgondolások és vélekedések alapjára, emberek által kigondolt külsőségekre és szertartásokra, vagy bármi más cselekedetre építünk, amelyet az ember el tud végezni Krisztus kegyelme nélkül, az nem más, mint jellemünk épületének futóhomokra építése. {MB 150.4}
Az irgalmasság ma még kérleli a bűnöst. „Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útjaitokról! Hiszen miért halnátok meg?” (Ezék. 33:11) A kérlelő hang ugyanazé, aki szeretett városát látva gyötrődő szívvel kiáltotta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik tehozzád küldetnek, hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk az ő kis csirkéit a szárnyai alá, és ti nem akartátok! Ímé pusztán hagyatik néktek a ti házatok.” (Lk. 13:34–35) Jeruzsálem városában Jézus az egész világ jelképét látta, amely elutasította és megvetette kegyelmét. Urunk így zokogta el fájdalmát a ti konok szívetekért, tiértetek! Amikor Jézus a könnyeit ontotta a hegyen, Jeruzsálem még megtérhetett volna s elkerülhette volna végveszedelmét. Isten még kegyelmesen várakozott, hogy adományait elfogadják. Ugyanígy Jézus Krisztus még mindig a szeretet hangján szól a szívedhez: „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő énvelem” (Jel. 3:20), „Ímé itt a kellemetes idő, ímé itt az üdvösség napja” (II. Kor. 6:2). {MB 151.2}
Ha önmagatokra alapozzátok reményeteket, homokra építetek. De még mindig nincs késő, hogy elmeneküljetek a küszöbön álló pusztulás elől. Mielőtt a vihar kitörne, fussatok a biztos helyre, álljatok a biztos alapzatra! „Így szól az Úr Isten: Íme, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal.” „Térjetek énhozzám, hogy megtartassatok, ti földnek minden határai!” „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak.” „Nem vallotok szégyent és gyalázatot soha örökké.” (Ésa. 28:16; 45:22; 41:10; 45:17) {MB 152.1}
