Különös és szokatlan gondolatként ütötték meg ezek a szavak az álmélkodó sokaság fülét. Az efféle tanítás ellenkezője volt mindannak, amit eddig a papoktól és tanítóktól hallottak. Semmit sem láttak benne, ami legyezgetné büszkeségüket, vagy táplálná nagyravágyó reményeiket. Az új tanítót mégis olyan erő, hatalom övezte, ami elbűvölte őket. Már jelenlétéből is úgy áradt az isteni szeretet édessége, mint virágból az illat. Szavai úgy hullottak, „mint eső a rétre, mint zápor, amely megöntözi a földet” (Zsolt. 72:6). Mindnyájan ösztönösen érezték, hogy olyan valaki van közöttük, aki, bár olvas a lélek titkaiban, mégis gyöngéd szánakozással közelít hozzájuk. Szívük kitárult előtte, s amint hallgatták Őt, a Szentlélek megértette velük azokat a tanításokat, melyekre az emberiségnek minden korszakban oly nagy szüksége van. {MB 6.1}
Krisztus napjaiban a nép vallásos vezetői úgy gondolták, hogy ők igazán gazdagok lelki kincsekben. A farizeus imája: „hálákat adok néked, Isten, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek…”, a farizeusok egész felekezete s nagymértékben az egész nemzet vélekedését fejezte ki. A Jézust körülvevő sokaságban mégis akadtak néhányan, akik tudatában voltak lelki szegénységüknek, lelki nyomorúságuknak. Amikor a csodálatos halászat alkalmával Krisztus isteni hatalma nyilvánvalóvá vált, Péter az Üdvözítő lába elé vetette magát, s így kiáltott: „Eredj el éntőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk. 5:8) A hegyre összegyűlt sokaság közt is volt, aki Krisztus tisztasága láttán tudatára ébredt, hogy ő a „nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és mezítelen” (Jel. 3:17), de aki egyszersmind sóvárogva vágyakozott Isten üdvösséget adó kegyelme után. Krisztus üdvözlő szavai reménységet ébresztettek az ilyen emberekben; látták, felismerték, hogy életükre Isten áldása száll. {MB 6.2}
Jézus azoknak is fölajánlotta az élet kelyhét, akik azt tartották, hogy gazdagok, dúsgazdagok, semmire sincs szükségük, ezért megvetően fordultak el a kegyes ajándéktól. Aki egészségesnek tartja magát, s azt képzeli, hogy ő elég jó, tehát elégedett az állapotával, az nem törekszik arra, hogy Krisztus kegyelmében részesüljön, s Jézus isteni jellemének részesévé váljék. A kevély nem érez hiányt, ezért bezárja szívét Krisztus és a kimondhatatlan áldások előtt, melyek adományozása végett Urunk a Földre jött. Akik a maguk szemében gazdagok és dicséretre méltók, azok nem kérnek hittel, ezért nem is részesülnek Isten áldásában. Úgy érzik, hogy nincs szükségük semmire, ezért üresen távoznak. Akik viszont tudják, hogy nem menthetik meg magukat, és a saját erejükből szent cselekedetekre sem képesek, azok nagyra értékelik azt a segítséget, melyet Krisztus tud nyújtani nekik. Ezek a lelki szegények, őket nevezi Jézus áldottaknak. {MB 7.1}
Akiknek Jézus megbocsát, azokat előbb bűnbánóvá teszi. A Szentlélek munkája, hogy meggyőzzön minket a bűnösségünkről. Akik szívét Isten Lelkének meggyőző ereje indítja, azok tisztán látják, hogy nincs bennük semmi jó. Ráébrednek, hogy amit valaha is cselekedtek, abba önzés és bűn elegyedett. Akár a szegénysége tudatában levő vámszedő, aki a hátsó sarokban meghúzódva, még szemét sem merte az égre emelni, és így esedezett: „Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek!” – az ilyenek áldásban részesülnek. A bűnét bánó bűnös bűnbocsánatban részesülhet, hiszen Krisztus az „Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn. 1:29). Isten ígérete ez: „Ha bűneitek skarlátpirosak: hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin: olyanok lesznek, mint a gyapjú.” (Ésa. 1:18) „Adok nektek új szívet, és új lelket adok belétek… És az én Lelkemet adom belétek.” (Ez. 36:26–27) {MB 7.2}
Krisztus a lelki szegényekről mondja, hogy „övék a menynyek országa”. Ez az ország nem átmeneti földi birodalom, amint Krisztus hallgatói remélték, hanem az Úr az Ő szeretetének, kegyelmének és isteni jellemének lelki országát nyitotta meg előttük. Az Ő alattvalói a lelki szegények, a szelídek, az igazságosság, a megszentelt élet miatt üldözöttek. Ilyeneké az Isten országa. Bár a megszentelődés folyamata még nem végződött be, nem teljesedett ki, mégis megindult bennük, s ez majd alkalmassá teszi őket a „szentek örökségében való részvételre a világosságban” (Kol. 1:12). {MB 8.1}
Akik tudják, hogy mélységes lelki nyomorban vannak, érzik, hogy nincs bennük semmi jó, azok isteni jellemre és erőre tehetnek szert, ha Jézusra tekintenek, ha Őt szemlélik. Ő mondja nekik: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek.” (Mt. 11:28) Felszólít bennünket, hogy cseréljük föl nyomorúságunkat kegyelmének gazdagságára. Igaz, nem vagyunk méltók szeretetére, ennek ellenére is Krisztus a kezesünk, és mindenképpen meg tudja menteni, mindenképpen üdvözíteni tudja azokat, akik Őhozzá járulnak. Bármilyen legyen is elmúlt életed, bármilyen csüggesztőek is a körülményeid, ha Jézushoz jössz, amint vagy, gyöngén, tehetetlenül, kétségbeeséssel küzdve, irgalmas Üdvözítőnk már messziről eléd siet, átölel szerető karjával, és isteni jellemének palástját borítja rád. Jellemének fehér ruhájában mutat be minket Atyjának. Ő esedezik értünk Isten előtt, mondván: Én vállaltam magamra a bűnös helyzetét. Ne erre a tévelygő gyermekre, énreám tekints. Bárhogy is küzd Sátán a lelkünk ellen, bárhogy is vádol a bűnnel, bármennyire is magának követel minket mint áldozatait, Krisztus vére hatalmasabban tesz bizonyságot mellettünk. {MB 8.2}
Az itt említett szomorúság a bűn miatti, szívből fakadó bánkódást jelenti. Jézus így szól: „És én, ha fölemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok.” (Jn. 12:32) Amint az ember tekintete a keresztre fölemelt Jézus Krisztushoz vonzódik, megérti az emberiség bűnös voltát. Felismeri, hogy a bűn szolgáltatta ki a megkorbácsolásnak, a bűn juttatta keresztre a dicsőség Urát. Megérti az ember, hogy mialatt az Úr kifejezhetetlenül gyöngéd szeretettel szerette, az ő élete a hálátlanság és lázadás szakadatlan folyamata volt. Legjobb barátját taszította el magától, a menny legbecsesebb ajándékával élt vissza. Újonnan megfeszítette az Isten Fiát, újra átszegezte a vérző, halálra sebzett szívet. A bűn olyan szakadéka választja el Istentől, mely széles és mély – ezen bánkódik egyre, megtört szívvel. {MB 9.2}
Az ilyen szomorkodás és bánkódás vigasztalásra talál. Isten azért tárja föl előttünk bűnös voltunkat, hogy Krisztushoz forduljunk, s általa kiszabadítson minket a bűn rabságából, így Isten fiai szabadságának örvendezhessünk. Igen, igaz bűnbánattal a kereszt lábához jöhetünk, ott megszabadulhatunk bűnterhünktől. {MB 10.1}
Az Üdvözítő szavai a vigasz üzenetét tartalmazzák a lesújtottak vagy gyászban szenvedők számára. Szomorúságunk nem a véletlen műve. „Mert nem szíve szerint veri és szomorítja meg (Isten) az embernek fiát.” (Jer. sir. 3:33) Amikor próbákat és szenvedést enged meg, javunkra teszi, hogy ezek segítségével szentségének részeseivé váljunk. Ha hittel elfogadjuk az oly keserűnek és súlyosnak látszó próbákat, ezek majd áldásnak bizonyulnak. A földi örömeinket megrontó súlyos csapás arra szolgál eszközül, hogy a mennyre irányítsa tekintetünket. Sokan soha meg nem ismerték volna Jézust, ha a szomorúság rá nem vezette volna őket, hogy nála keressenek vigaszt. {MB 10.2}
Az élet próbái Isten eszközei, hogy eltávolítsák jellemünkből a tisztátalanságokat és durvaságokat. Vésésük, faragásuk, csiszolásuk, dörzsölésük fájdalmas folyamat számunkra; nem kellemes a köszörűkőre szorítva éreznünk magunkat. Ám az épületkő így készül el, hogy betöltse helyét a mennyei templomban. Hasznavehetetlen anyagra a Mester nem pazarol ilyen gondos, alapos munkát, csakis drágaköveket csiszol a szent épület számára. {MB 10.3}
Mennyei Atyánk sohasem feledkezik meg a bánattól lesújtott emberekről. Amikor Dávid az Olajfák hegyére menekült, és sírva, mezítláb, gyászolva, fejét betakarva haladt tova, az Úrnak megesett rajta a szíve. Dávid zsákruhába öltözött, belül pedig a lelkiismerete mardosta. Az alázat külső jelei is tanúskodtak megtört szívéről. Könnyezve, szívének töredelmével tárta ügyét Isten elé, és az Úr nem hagyta el szolgáját, Dávid sohasem volt becsesebb a Végtelen Szeretet szívének, mint amikor nyugtalan lelkiismerettel, futva mentette életét ellenségei elől, akiket tulajdon fia szított lázadásra. Az Úr jelenti ki: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg.” (Jel. 3:19) Krisztus fölemeli a megtört szívet és addig nemesíti a bánatos lelket, míg csak lakóhelyévé nem teszi azt. {MB 11.2}
Mégis, amikor megpróbáltatások törnek ránk, sokan teszünk úgy, mint Jákób. Az ellenség kezének tekintjük próbáinkat, s a sötétben vakon tusakodunk, míg csak el nem fogy az erőnk. Ezért nem találunk nyugalmat, sem szabadulást. Jákóbbal hajnalhasadtakor az isteni kéz érintése értette meg, hogy Krisztussal, a szövetség angyalával küzd. Akkor már sírva, tehetetlenül borult a Végtelen Szeretet szívére, hogy elnyerje az áldást, mely után lelke oly igen sóvárgott. Nekünk is meg kell tanulnunk, hogy ne vessük meg az Úr dorgálását és ne lankadjunk el, ha Istenünk fenyít bennünket. {MB 11.3}
„Íme, boldog ember az, akit Isten megdorgál… Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak. Hat bajodból megszabadít és a hetedikben sem illet a veszedelem téged.” (Jób 5:17–19) Jézus minden lesújtotthoz gyógyítással közeledik. Jelenléte enyhíteni tudja a gyászt, fájdalmat, szenvedést. {MB 12.1}
Isten nem akarja, hogy néma bánat, sajgó fájdalom és megszakadó szív terhe alatt roskadozzunk. Azt szeretné, hogy föltekintsünk rá, az Ő szeretetteljes, drága arcát szemléljük. Áldott Megváltónk áll sok ember mellett, akiket annyira elvakítanak a könnyek, hogy meg sem ismerik Őt. Vágyakozik megragadni kezünket, vágyik rá, hogy egyszerű, őszinte hittel, bizalommal tekintsünk Őrá, engedjük, hogy Ő irányítson minket. Szíve nyitva áll bánataink, szomorúságaink s megpróbáltatásaink előtt. Örökkévaló szeretettel szeret és szívélyes jósággal vesz körül bennünket. Szívünkkel mindenkor szerethetjük Őt, napestig jóságáról elmélkedhetünk. Általa felülemelkedik lelkünk a bánaton, aggodalmon, a békesség honába. {MB 12.2}
Azok is boldogok, akik Jézussal együtt bánkódnak a világ nyomorúságos helyzete miatt, akikre szomorúság telepedett a világ bűneit látva. Az ilyen szomorúságba nem elegyednek énünk, önzésünk gondolatai. Maga Jézus is a „fájdalmak férfia” volt. Olyan szívbeli gyötrelmeket szenvedett el, melyeket nyelv le sem tudna írni. Lelkét egyre gyötörték, egyre kínozták az emberek gonoszkodásai. Önmagát fölemésztő buzgalommal fáradozott, hogy enyhítse az emberiség nyomorát és bajait. Szíve elnehezedett a bánattól, amikor látta, hogy az emberek túlnyomó többsége nem hajlandó Őhozzá jönni, hogy élete legyen. Krisztus követői is hasonlóképpen fognak gondolkodni. Amint Jézus szeretetében részesülnek, ők is lankadatlanul fáradoznak majd az elveszettek megmentésén. Mivel részt vesznek Krisztus szenvedésében, eljövendő dicsőségében is részesülnek majd. Fáradozásában is egyek lesznek vele. Bár együtt isznak Urunkkal a bánat kelyhéből, de örömének is részesei lesznek. {MB 12.4}
Jézus a szenvedéseken át jutott el addig, hogy vigaszt tudjon nyújtani a síróknak. Az ember minden terhe az Övé is, hiszen „amennyiben szenvedett, Ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek” (Zsid. 2:18). Ezt a szolgálatot az végezheti, aki részt vesz Krisztus szenvedéseiben. „Mert amint bőséggel kijutott nekünk is Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által.” (II. Kor. 1:5) Isten soron kívüli kegyelmet és áldást tartogat a szomorkodónak, s ennek ereje szívek meglágyításában és lelkek megnyerésében nyilvánul meg. Szeretete utat nyit a megsebzett, megtört lélekhez, gyógyító balzsammá válik a szomorúak számára. „Az irgalmasságnak atyja és minden vigasztalásnak Istene; aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban… azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” (II. Kor. 1:3–4) {MB 13.1}
Türelmesnek és gyöngédnek maradni a bántalmak alatt – nem olyan jellemvonás ez, melyet a pogányok vagy a zsidók nagyra tartottak volna. A Szentlélek ihletésére jegyezte le Mózes, hogy ő volt a legszelídebb ember a földön. Az ő korában az ilyen jellemvonást nem tekintették dicséretesnek, inkább sajnálkozást, megvetést váltott ki. Jézus viszont az országára való alkalmasság első három vonása közé helyezi a szelídséget. Jézus életében és jellemében ennek az értékes kegyességnek az isteni szépsége tűnik elénk. {MB 14.1}
Jézus, az Atya dicsőségének tündöklése, Istenhez való hasonlóságát nem tekintette olyan valaminek, amihez föltétlenül ragaszkodjék, „hanem önmagát megüresíteté, szolgai formát vévén fel, emberekhez hasonlóvá lévén” (Fil. 2:7). Nem hódolatot követelő uralkodóként járt az emberek között, hanem kész volt átélni, megtapasztalni az élet minden nehézségét, mint akinek mások szolgálata a küldetése. Jézus modorában nyoma sem volt a szenteskedésnek, sem a hideg, szigorú, zord, barátságtalan keménységnek. A világ megváltójának angyalokénál fenségesebb természete volt, isteni felségéhez mégis olyan szelídség és szerény alázat párosult, mely mindeneket magához vonzott. {MB 14.2}
Jézus megüresítette magát, s bármit cselekedett is, az énje sohasem ütközött ki. Ellenkezőleg. Mindenben az Atya akaratának vetette alá magát. Amikor földi küldetése már-már lezárult, nyugodtan elmondhatta: „Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt.” (Jn. 17:4) Nekünk is megparancsolja, hogy „tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt. 11:29). „Ha valaki jőni akar énutánam, tagadja meg magát” (Mt. 16:24), azaz fossza meg trónjától énjét, ne az önzés uralkodjék többé a lelkében. {MB 14.3}
Aki Krisztus lemondó lelkületét, alázatát szemléli, az akaratlanul is azt mondja, amit Dániel, amikor az Emberfiához hasonlót látta: „És semmi erőm sem marada bennem, és orcám eltorzula.” (Dn. 10:8) Az önfejűség és az uralkodásra való hajlam, mellyel mi dicsekszünk, valódi hitványságukban, visszataszító voltukban látszanak meg, az ördög szolgálatának jeleiként. A romlott emberi természet mindig is a felszínre akar törni, viszálykodásra, civódásra készen; de aki Krisztustól tanul, az megüresíti magát énjétől, kevélységétől, az elsőbbség szeretetétől. Az ilyen ember lelkében nyugalom honol. Énjét a Szentlélek rendelkezésére engedi át. Akkor már nem akarjuk mindenáron a legmagasabb helyet elfoglalni. Nem vágyunk rá, hogy magunkra tereljük a figyelmet, hanem azt tartjuk majd, hogy a legelőkelőbb hely számunkra a Megváltó lábánál van. Jézusra fogunk tekinteni, arra várunk, hogy keze vezessen, hangja irányítson. Pál apostol eljutott erre a tapasztalatra, ezért mondta: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem.” (Gal. 2:20) {MB 15.1}
Ha Krisztust fogadjuk be lelkünkbe, akkor Isten minden értelmet felülmúló békessége meg fogja őrizni szívünket és értelmünket a Krisztus Jézusban. Üdvözítőnk földi élete, bár szakadatlan viszályok közt folyt, mégis a békesség élete volt. Bár ellenfelei szüntelenül a nyomában jártak, mégis ezt mondta: „Aki küldött engem, énvelem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek Őnéki kedvesek.” (Jn. 8:29) Istennel való tökéletes közösségének nyugalmát sem emberi, sem ördögi harag nem tudta megzavarni. Nekünk is azt mondja: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek.” (Jn. 14:27) „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok; és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” (Mt. 11:29) Hordozzátok velem a szolgálat igáját Isten dicsőségére, azaz az emberiség felemeléséért, s akkor az igát könnyűnek, a terhet gyönyörűségesnek találjátok majd. {MB 15.2}
Énünk szeretete, önzésünk elpusztítja békénket. Míg énünk él, mindig készen állunk, hogy óvjuk-védjük a megaláztatástól, a megszégyenüléstől, sértésektől. Ha meghaltunk énünk számára, amikor életünk Krisztus által az Istenben van elrejtve, akkor már nem vesszük szívünkre a mellőzést vagy semmibevételt. Süketek leszünk a megszégyenítés, vakok a mellőzés és sértés iránt. „A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy. De legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.” (I. Kor. 13:4–8) {MB 16.1}
A földi áldásból eredő boldogság olyan változó, mint a körülmények, amelyek előidézik. Krisztus békessége viszont állandó, maradandó békesség. Az nem függ a körülményektől, a világi javak mennyiségétől vagy földi barátaink számától. Krisztus az élő víz forrása, s a tőle merített, tőle nyert boldogság soha ki nem apad. {MB 16.2}
Ha családi körünkben Jézus Krisztus szelídségét tanúsítjuk, szelíd viselkedésünk boldoggá teszi a család tagjait, nem vált ki veszekedéseket, nem válaszol ingerülten, hanem elcsitítja a fölborzolódott kedélyeket, és olyan gyöngédséget áraszt, melyet mindenki megérez a családi körben. Ahol a szelídséget ápolják, ott ez a földi családot a mennyei nagy család részévé emeli. {MB 16.3}
Sokkal jobb lenne hamis vádaktól szenvednünk, mintsem az ellenségeinken való bosszúállás gyötrelmeit zúdítanunk magunkra. A gyűlölet és bosszú a gonosztól ered, s kizárólag rosszat hoz azokra, akik ilyet megengednek. Az alázatos szív, a szelídség a Krisztusban való lakozás gyümölcsei – ez az áldás valódi titka. „A szenvedőket szabadulással dicsőíti meg.” (Zsolt. 149:4) {MB 17.1}
A szelídek örökölni fogják a földet. A bűn az önfelmagasztalás vágyán át tette be lábát világunkba. Ősszüleink így vesztették el a szépséges birodalmuk fölötti uralmat. Krisztus pedig a lemondáson át szerzi vissza. Ő mondja, hogy győznünk kell, amint Ő is győzött. Alázat és énünk feladása által Jézus örököstársaivá válhatunk, amikor a szelídek öröklik a földet. {MB 17.2}
A szelídeknek ígért föld nem ilyen lesz, mint amit most itt a halál árnyéka sötétít. „De új eget és új földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik.” (II. Pt. 3:13) „És semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és a Báránynak királyiszéke benne lesz; és Ő szolgái szolgálnak neki.” (Jel. 22:3) {MB 17.3}
Ott már nem lesz csalódás, sem bánat, sem bűn. Senki nem mondja majd: beteg vagyok. Nem lesz többé gyászmenet, sem szomorúság, halál, elválás, vagy megtört szívek. Hanem Jézus lesz ott, és béke. „Nem éheznek, nem szomjúhoznak, nem bántja őket délibáb és a nap; mert aki rajtok könyörült, vezeti őket, és vizek forrásaihoz viszi őket.” (Ésa. 49:10) {MB 17.4}
Az igazságosság nem más, mint szentség, Istenhez való hasonlóság, Isten pedig a szeretet. Nem más, mint az Isten törvényéhez való igazodás, hiszen „minden parancsolatod igaz” (Zsolt. 119:172), és „a törvény betöltése a szeretet” (Rm. 13:10). Az igazságosság, vagyis igaz élet nem más, mint a szeretet, a szeretet pedig Isten világossága és élete. Isten igazságossága Krisztusban testesül meg, úgy részesülünk igazságosságban, isteni jellemben, hogy befogadjuk Krisztust. {MB 18.1}
Nem gyötrelmes küzdelmek árán, nem fárasztó munkával, nem ajándékok vagy áldozatok árán teszünk szert az igazságra; ingyen részesül benne, aki éhezi és szomjazza. „Ó mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre, ti is, kiknek nincs pénzetek, jertek, vegyetek és egyetek, jertek, vegyetek pénz nélkül és ingyen, bort és tejet.” (Ésa. 55:1) „Az ő igazságuk, mely tőlem van, így szól az Úr.” (Ésa. 54:17) „És így hívják majd őt: Az Úr a mi igazságunk.” (Jer. 33:16) {MB 18.2}
Emberi erő nem tud olyat nyújtani, ami kielégíti a lélek éhségét és szomját. Jézus így szól: „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.” (Jel. 3:20) „Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.” (Jn. 6:35) {MB 18.3}
Ahogy táplálékra van szükségünk, hogy fenntartsuk testi erőnket, úgy van szükségünk Krisztusra, a mennyből alászállt kenyérre, hogy életben tartsuk és tápláljuk lelki életünket, valamint hogy erőt adjon a jó cselekedetek gyakorlásához. Testünk folyamatosan kapja a táplálékot, ami fönntartja az életet és erőnlétet, a léleknek is szüntelen közösségben kell lennie Jézussal, alá kell vetnie magát, teljesen rá kell hagyatkoznia. {MB 19.1}
Amint felismerjük Megváltónk jellemének tökéletességét, kívánva kívánjuk, hogy teljesen az Ő tisztaságának képmására alakuljunk át, újuljunk meg. Minél többet tudunk Istenről, annál magasztosabb fogalmunk lesz a jelleméről, s annál forróbb lesz a vágyunk, hogy az Ő képmását tükrözzük. Amikor lelkünk vágyakozik Isten után, amikor sóvárgó szívvel tudjuk elmondani: „Csak Istenben nyugodjál meg, lelkem, mert tőle van reménységem” (Zsolt. 62:6), akkor az isteni egyesül az emberivel. {MB 19.3}
Ha hiányérzet van a lelkünkben, ha szentségre éhezünk, ha szentségre szomjazunk, ez annak bizonyítéka, hogy Krisztus munkálkodik szívünkben azzal a céllal, hogy Őt keressük, s a Szentlélek adományozása által elvégezze értünk, amit lehetetlen megtennünk magunkért. Nem kell sekélyes vizeknél kielégítenünk szomjúságunkat, hiszen közvetlenül fölöttünk áll a csodálatos forrás, melynek bőséges vizét ingyen ihatjuk, ha a hit ösvényén kissé magasabbra emelkedünk. {MB 19.4}
Isten igéje az élet forrása. Amikor ezek után az élő, éltető források után kutatsz, a Szentlelken keresztül Krisztussal lépsz közösségre. Jól ismert igazságok újabb szemszögből tárulnak eléd, szentírási szövegek fényvillanásokként új jelentőséget nyernek előtted, felismered más igazságok viszonyát a megváltás munkájához, s tudni fogod, hogy Krisztus vezet, hogy isteni tanító áll melletted. {MB 20.1}
Jézus mondta: „A víz, amelyet én adok neki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne.” (Jn. 4:14) Amint a Szentlélek feltárja előtted az igazságot, a legértékesebb tapasztalatokat fogod kincsként gyűjteni. Egyúttal fölébred benned a vágy, hogy másoknak is szólj azokról a vigasztaló témákról, melyeket az Úr elébed tárt. Amikor emberekkel érintkezel, Krisztus jellemét vagy munkáját érintő friss gondolatokat közölsz velük Krisztusról. Szánakozó szeretetének újabb kijelentéseiben részesülsz, hogy közöld az Őt szeretőkkel, de azokkal is, akik nem ismerik Őt. {MB 20.2}
„Adjatok, és nektek is adatik” (Lk. 6:38), hiszen Isten szava: „kerteknek forrása, élő vizeknek kútfeje, melyek folynak a Libánusról” (Én. én. 4:15). A szív, mely már megízlelte Krisztus szeretetét, egyre csak többet és többet akar inni belőle. Amint továbbadod ezt a szeretetet, magad is gazdagabb, bőségesebb mértékben fogsz részesülni belőle. A szív szakadatlan esdeklése ekkor majd ez lesz: többet kérek, Uram, belőled. A Lélek válasza pedig örökké ez: sokkal többet. Hiszen Istenünk örömét leli az adásban, mert „véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhet, feljebb, hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk” (Ef. 3:20). Jézus Krisztus az elveszett emberiség megmentéséért megüresítette magát, Isten ezért mérték nélkül adta neki a Szentlelket. Isten Krisztus követőjének ugyanúgy fogja adni a Lelket, amikor az ember egész szívét átadja, hogy Isten lakjék benne. Maga Urunk adta ki a parancsot: „Teljesedjetek be Szentlélekkel.” (Ef. 5:18) Ez a parancs egyúttal ígéret is a Szentlélekkel való beteljesedésünkre. Az Atya jónak látta, hogy Krisztusban „lakozzék az istenségnek egész teljessége testileg, és ti Őbenne vagytok beteljesedve” (Kol. 2:9–10). {MB 20.3}
Isten korlátlanul kitöltötte ránk szeretetét, ahogyan a záporok is felüdítik a földet. Így szól: „Egek, harmatozzatok onnan felül, és a felhők folyjanak igazsággal, nyíljék meg a föld és viruljon fel a szabadulás, és igazság sarjadjon fel vele együtt.” (Ésa. 45:8) „A nyomorultak és szegények keresnek vizet, de nincs, nyelvük a szomjúságban elepedt: én, az Úr, meghallgatom őket, én, Izráel Istene, nem hagyom el őket. Kopasz hegyeken folyókat nyitok és a rónák közepén forrásokat; a pusztát vizek tavává teszem és az aszú földet vizeknek forrásivá.” (Ésa. 41:17–18) {MB 21.1}
Isten minden irgalom forrása. Irgalmas és kegyelmes az Ő neve. Nem úgy bánik velünk, ahogy megérdemelnénk. Nem kérdezi, méltók vagyunk-e kegyelmére, hanem szeretetének gazdagságát árasztja ránk, hogy ezzel méltóvá tegyen. Isten nem bosszúálló. Nem büntetni akar, hanem megmenteni. Még gondviselésén át tanúsított szigorának is az a célja, hogy üdvözítse konok teremtményeit. Erős vágygyal sóvárog enyhíteni az emberek bajain, balzsamával szeretné begyógyítani sebeiket. Igaz, hogy semmiképpen sem hagyja a bűnt büntetlenül, hanem elveszi a bűnös bűnösségét. {MB 22.1}
Az irgalmasokban, az isteni természet részeseiben Isten részvétteljes szeretete nyilvánul meg. Akiknek szíve együtt dobban a Végtelen Szeretet szívével, azok megmenteni, nem pedig kárhoztatni igyekeznek. Krisztus bennünk lakozása olyan forrás, amely soha ki nem apad. Ahol Ő lakozik, ott mindig túlcsordul a jóindulat. {MB 22.2}
A tévelygők, a megkísértettek, az ínség és bűn nyomorult áldozatainak kérő szavait hallva a keresztény nem azt nézi, vajon méltók-e a segítségre, hanem hogy miként lehetne a javukra. A legnyomorultabb, a leglealjasodottabb lélekben is azt keresi, akinek a megmentéséért Jézus meghalt, s akinek az érdekében Isten gyermekeire bízta a békéltetés szolgálatát. {MB 22.3}
Azok az irgalmasok, akik szánakozón viselkednek a szegények, a szenvedők, az elnyomottak iránt. Jób kijelenti: „Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, akinek nem volt segítsége. A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém. Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. A vaknak én szeme valék, és a sántának lába. A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.” (Jób 29:12–16) {MB 22.4}
Sokak számára terhes küzdelem az élet. Érzik elégtelenségüket, ezért boldogtalanok, és kételkedők is; azt gondolják, nincs miért hálásnak lenniük. Nyájas szavak, együttérző tekintet, a megbecsülés kifejezése sok küszködőnek és magára hagyatottnak olyan lenne, mint a pohárnyi üdítő víz a szomjazónak. A szeretetteljes cselekedet, a részvétteljes szó könnyítene a súlyosan rájuk nehezedő terheken. Az önzetlen szeretet minden egyes szava vagy tette Jézus Krisztus szeretetének kifejezése az elveszett emberiség iránt. {MB 23.1}
Az irgalmasok „irgalmasságot nyernek”. „A mással jól tevő ember megkövéredik; és aki mást felüdít, maga is üdül.” (Péld. 11:25) A részvéttel teljes szívre édes béke vár, boldog elégedettség a magáról megfeledkező, mások javára végzett szolgálatban. Az ember lelkében lakozó és életében is megnyilvánuló Szentlélek meglágyítja a kemény szíveket, szeretetet és gyöngédséget ébreszt. Azt fogjátok learatni, amit vetettetek. „Boldog, aki a nyomorultra gondol… Az Úr megőrzi azt és élteti azt; boldog lesz e földön, és nem adhatod oda ellenségei kívánságának.” (Zsolt. 41:2–3) {MB 23.2}
Aki Isten gyermekei szolgálata folytán Istennek adta át életét, az azzal kapcsolta össze magát, akinek az egész mindenség forrása rendelkezésére áll. Életét megmásíthatatlan ígéret aranylánca köti Isten életéhez. Az Úr nem hagyja el őt a szenvedés és szükség óráján. „Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint dicsőségesen a Krisztus Jézusban.” (Fil. 4:19) Az irgalmas ember a végső szükség óráján menedéket talál a szánakozó Üdvözítő irgalmasságában, s végül befogadják őt az örök hajlékokba. {MB 24.1}
Jézus a szertartásos tisztálkodást nem említi az országába való bemenetel feltételeként, hanem a szív tisztaságára hívja fel figyelmünket. „A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta.” (Jak. 3:17) Isten városába nem teheti be lábát semmi tisztátalan. Aki majd ott lakik, az még idelenn tisztává válik. Aki Jézustól tanul, abban egyre növekvő undor támad a neveletlenség, a csúnya beszéd és a szennyes gondolatok ellen. Akinek Jézus lakik a szívében, annak a gondolkodása és a viselkedése is tiszta és kifinomult lesz. {MB 24.3}
Jézus szavainak: „Boldogok, akiknek szívük tiszta…”, mélyebb jelentőségük is van. Nem csupán olyan értelemben tiszta, ahogy a világ érti ezt – tisztának lenni az érzékiségtől, a testies vágyaktól –, hanem tisztának lenni a lélek rejtett szándékai és indítékai terén is. Mentesnek a kevélységtől, a haszonleséstől. Ehelyett szerénynek, önzetlennek, gyermekinek kell lennünk. {MB 25.1}
Csak hasonló értékeli a hasonlót. Ha nem fogadod el életedben a Krisztus jellemének alapját képező önzetlen szeretet elvét, akkor lehetetlen ismerned Istent. „Azt gondolod, olyan vagyok, mint te?” (Zsolt. 50:21) A gonosztól félrevezetett szív mint kérlelhetetlen kényúrra tekint Istenre; az emberek, sőt az ördög önző jellemvonásait tulajdonítják neki. Gondviselésének tetteit kényúri, kérlelhetetlen természete kifejezéseiként magyarázzák. Ugyanúgy bánnak a Bibliával, Isten kegyelme gazdagságának kincsesházával. Nem ismerik fel igazságainak dicső voltát, hiszen Isten igazságai olyan magasak, mint a menny, és az örökkévalóságot is betöltik. Az emberiség túlnyomó részének maga Krisztus is mintha száraz földből kiálló gyökér lenne, melynek nincs ékessége, ami tetszene nekik. Amikor Jézus Krisztus, a testben megjelent Isten az emberek közt járt, a farizeusok ezt mondták neki: „Samaritánus vagy és ördög van benned!” (Jn. 8:48) Még tanítványait is annyira elvakította szívük önzése, hogy csak lassan értették meg Őt, aki pedig azért jött, hogy kinyilvánítsa nekik az Atya szeretetét. Jézus ezért járt magányosan az emberek között. Egyedül a menny értette meg Őt teljesen. {MB 25.2}
Amikor Krisztus dicsőségben jön el, a gonoszok nem tudják majd elviselni a látását. Jelenlétének tündöklése, mely az Őt szeretőknek életet jelent, haláluk lesz az istenteleneknek. Jövetelének várása akár „az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja” (Zsid. 10:27) számukra. Az Úr megjelenésekor könyörögni fognak, hogy elrejtőzhessenek annak arca elől, aki a megmentésükért halt meg. {MB 26.1}
„Aki szereti a szívnek tisztaságát, beszéde kedvesség: annak barátja a király.” (Péld. 22:11) Hit által már most, már itt szemléljük Őt. Mindennapi életünkben, gondviselése megnyilatkozásaiban jóságát és irgalmasságát ismerjük fel. Megismerhetjük Őt Fiának jelleméből. A Szentlélek feltárja az ember értelme és szíve előtt az Istenről és a hozzánk elküldött Isten Fiáról szóló igazságot. A tiszta szívű ember új és vonzó szépségben látja Istent mint megváltóját. Miközben felismeri Isten jellemének tisztaságát és szépségét, maga is vágyakozik viszszatükrözni az Üdvözítő jellemét. Olyan apának látja Őt, aki sóvárog magához ölelni megtérő fiát, ezért szíve kimondhatatlan és dicső örömmel telik meg. {MB 26.3}
A tiszta szívű ember felismeri a Teremtőt hatalmas keze műveiben, a mindenség alkotásainak szépségében. Igéjét olvasva világosabbá válik irgalmasságának, jóságának és kegyelmének kinyilatkoztatása. A kisdedek előtt föltárja azokat az igazságokat, melyek rejtve vannak a bölcsek és megfontoltak előtt. Az igazság szépsége és becses volta, melyet a világi módon okos nem vesz észre, folyamatosan kitárul azok előtt, akikben bizakodó, gyermeki kívánság él megismerni és teljesíteni is Isten akaratát. Úgy ismerjük föl az igazságot, ha az isteni természet részeseivé válunk. {MB 26.4}
A tiszta szívű ember mintegy Isten látható jelenlétében él az Isten által számára kiszabott idő alatt. A jövő halhatatlan állapotában pedig színről színre fogja látni Őt, miként Ádám is látta, amikor Istennel volt az Édenben. „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre.” (I. Kor. 13:12) {MB 27.1}
Krisztus a „béke fejedelme”, ezért az Ő küldetése helyreállítani földön és mennyen a bűntől megrontott békét. „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” (Rm. 5:1) Aki beleegyezik, hogy elhagyja a bűnt, és helyette Krisztus szeretete előtt tárja ki szívét, az mennyei békében részesül. {MB 27.2}
A békéhez más alap nem létezik. Krisztus szívünkbe fogadott kegyelme és kegyessége lefegyverzi az ellenségeskedést; lecsöndesíti a viszálykodást, ehelyett szeretettel tölti meg a lelket. Akinek békesség él szívében Isten és embertársai iránt, az nem lehet boldogtalan. Irigység nem talál helyet szívében, gonosz gyanakvás nem lel otthont benne; gyűlölség nem tud megállni ajtajánál. Az Istennel összhangban álló szív a menny békéjében részesül, és a béke áldásos hatását árasztja. A béke lelkülete harmatként száll majd a világi gondoktól megfáradt szívekre. {MB 27.3}
A békességszerzők azért is boldogok, mert ők Isten fiainak mondatnak. Békés lelkületük a mennyel való kapcsolatukat bizonyítja. Az Üdvözítő édes légköre veszi körül őket. Életük jó illata, jellemük szépsége nyilvánvalóvá teszi a világ előtt, hogy ők Isten gyermekei. Az emberek meglátják és elismerik, hogy Jézus Krisztussal voltak. „Mindaz, aki szeret, az Istentől született.” (I. Jn. 4:7) „Akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé”, másrészt „akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai” (Rm. 8:9, 14). {MB 28.2}
Aki az elveszett világ megmentéséért jött, arra Isten és ember ellenségeinek egyesült seregei támadtak. Könyörtelen szövetségbe tömörülve, gonosz emberek és gonosz angyalok álltak csatasorba a béke fejedelme ellen. Habár minden szava, minden tette isteni szánakozást lehelt, a világtól való különbözősége a legkeserűbb ellenségeskedést váltotta ki. Mivel nem hagyta jóvá, hogy az emberek szabad folyást engedve indulataiknak, gyakorolják gonosz szenvedélyeiket, ezért a legádázabb ellenségeskedést váltotta ki. Így van ez mindenkivel, aki istenfélő életet akar élni a Jézus Krisztusban. Kibékíthetetlen harc folyik a szentség és a bűn, szeretet és gyűlölködés, igazság és hamisság között. Amikor valaki Krisztus szeretetét s a szentség szépségét tanúsítja, elhódítja Sátán országának alattvalóit. Ezzel ellenállásra ingerli a gonoszság fejedelmét. Üldözés és gyalázat vár a Krisztus lelkületével átitatott emberre. Az üldözés módja korról korra változik ugyan, de az elv, a lelkület, mely kiváltja a zaklatást, ugyanaz, amely Ábeltől kezdve lemészárolta az Úr választottait. {MB 29.2}
Amikor az emberek Istennel akarnak összhangra jutni, tapasztalni fogják, hogy a kereszt gyalázata egyáltalán nem szűnt meg. Fejedelemségek, hatalmasságok és égi magasságok gonosz szellemei állnak csatasorba a menny törvényének engedelmességgel hódolók ellen. Azért távol álljon tőlünk, hogy ez szomorúságot okozzon nekünk. Az üldözés szerezzen örömet Krisztus tanítványainak, hiszen ez bizonyítja, hogy ők Mesterük lábnyomát követik. {MB 29.3}
Igaz, hogy az Úr nem ígért fölmentést a próbák alól, hanem sokkal jobbat ígérve ezt mondta: „Élteden át tartson erőd.” (V. Móz. 33:25) „Elég neked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.” (II. Kor. 12:9) Ha tüzes kemencén kell átmenned Jézusért, az Úr ugyanúgy melletted lesz, amint a három hű ifjú mellett is ott állt Babilon tüzes kemencéjében. Akik szeretik Megváltójukat, mindenkor örvendezni fognak, ha megosztják Urukkal a megaláztatást és gyalázatot. Az Urunk iránt szívünkben égő szeretet édessé teszi az érte elviselt szenvedést. {MB 30.1}
Sátán minden korszakban üldözte Isten népét. Megkínoztatta, kivégeztette őket, a halálban mégis hódítókká váltak. Tántoríthatatlan hitükkel a Sátánnál hatalmasabbat, Istent nyilatkoztatták ki. Az ördög megkínozhatta, megölhette a testet, de a Krisztus által Istenben elrejtett életet még érinteni sem tudta. Börtönbe tudott zárni bár, de nem tudta megkötözni a lelket. Isten gyermekei a homályon túl a dicsőségre tudtak tekinteni, s így szóltak: „Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik.” (Rm. 8:18) „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk.” (II. Kor. 4:17) {MB 30.2}
A próbák és üldözés által Isten dicsősége és jelleme mutatkozik meg választottaiban. A világ gyűlöli és üldözi Isten egyházát. Ez az egyház Krisztus iskolájában nyer nevelést, fegyelmezést. Tagjai a föld keskeny ösvényein járnak, a szenvedés kemencéje tisztogatja őket. Súlyos küzdelmeken át követik Krisztust, elviselik a lemondást, súlyos csalódásokban van részük; fájdalmas tapasztalatuk megtanítja őket a bűnös lelkiismeret gyötrelmére és a bűn nyomorúságos következményeire. Ezért iszonyattal tekintenek a bűnre. Mivel kiveszik részüket Krisztus szenvedéseiből, Krisztus dicsőségében való részesedés vár rájuk. A próféta is szent látomásban szemlélte Isten népének diadalát: „És láték úgymint üvegtengert tűzzel elegyítve; és azokat, akik diadalmasok a fenevadon és az ő képén, bélyegén és az ő nevének számán, látám állani az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának az Isten hárfái. És éneklik vala Mózesnek, az Isten szolgájának énekét és a Báránynak énekét, ezt mondván: Nagyok és csodálatosak a Te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a Te utaid, óh szentek királya.” (Jel. 15:2–3) „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten királyi széke előtt; és szolgálnak néki éjjel és nappal az Ő templomában; és aki a királyi székben ül, kiterjeszti sátorát felettük.” (Jel. 7:14–15) {MB 31.1}
Sátán, bukását követően, folyton félrevezette az embereket. Hamis megvilágításba helyezte Istent. Eszközein át ma is hazugságokat halmoz fel Isten gyermekeiről. Az Üdvözítő mondja: „A te gyalázóidnak gyalázásai hullanak reám.” (Zsolt. 69:10) Az effajta gyalázkodások Jézus Krisztus tanítványaira is hullanak. {MB 31.2}
Sohasem fordult elő, hogy az emberek közt kíméletlenebbül szóltak volna meg valakit, mint Krisztust. Gúnyolták, csúfolták Őt, mivel tántoríthatatlanul engedelmeskedett Isten szent törvényének. Ok nélkül bár, mégis gyűlölték, Ő azonban nyugodtan állt ellenségei előtt, kijelentve, hogy a keresztények örök öröksége a kigúnyolás. Tanáccsal látta el követőit, miként fogadják a rosszakarat nyilait; lelkükre kötötte, hogy ne csüggedjenek el a zaklatások miatt. {MB 32.1}
Bár a rágalmazás beszennyezi a hírnevet, a jellemen mégsem tud foltot ejteni. A jellem Isten őrizete alatt áll. Amíg nem járulunk hozzá, hogy vétkezzünk, addig nincs emberi, sem sátáni hatalom, amely beszennyezhetné lelkünket. Akinek szíve Istenben marad meg, az a legfájdalmasabb próbák óráján, a legcsüggesztőbb környezetben is olyan lesz, mint a jólétben volt, amikor Isten világossága és kegyelme nyugodott meg rajta. Félremagyarázhatják, meghamisíthatják szavait, indítékait, tetteit, mégsem bánkódik, mivel komolyabb ügyei forognak kockán. Mózes példájára elviseli a zaklatást, mint aki látja a láthatatlant, mint aki nem a láthatókra, hanem a láthatatlanra tekint. {MB 32.2}
Krisztus jól tud mindent, amit az emberek félreértenek és félremagyaráznak. Gyermekei nyugodtan, türelemmel, bizakodva várhatnak. Nem számít, milyen rosszindulat és megvetés éri őket, hiszen nincs titok, mely napvilágra ne jönne. Akik tisztelik Istent, azoknak tisztességet fog szerezni emberek és angyalok előtt. {MB 32.3}
„Ha szidalmaznak és háborgatnak titeket… örüljetek és örvendezzetek” (Mt. 5:11–12) – tanácsolta Jézus. Hallgatói figyelmét a prófétákra terelte, akik az Úr nevében szóltak és példát mutattak a szenvedésre és türelemre. Ádám gyermekei közül Ábel, az első keresztény, vértanúként halt meg. Énok Istennel járt, s a világ nem ismerte őt. Noét mint vakbuzgót gúnyolták. „Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is; mások kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek.” (Zsid. 11:36, 35) {MB 33.1}
Habár Isten választott hírnökeit minden korban megvetették és üldözték, szenvedéseik által mégis Isten ismerete terjedt. Krisztus minden tanítványa álljon ebbe a sorba, annak tudatában, hogy az ellenség mit sem tehet az igazság ellen, hanem csakis az igazság javára. Isten komolyan gondolja, hogy az igazság előtérbe kerüljön, vizsgálódás és beszéd tárgya legyen, még ha megvetést tanúsítanak is iránta. Föl kell rázni az embereket. Minden vita, minden gyalázkodás, minden erőlködés, hogy korlátozzák a lelkiismeret szabadságát, Isten eszközévé válik, hogy felébressze a máskülönben szunnyadozók gondolkodását. {MB 33.2}
Hányszor látjuk ezt az eredményt Isten küldötteinek történelmében! Amikor a nemes, ékesszóló Istvánt a főtanács sugallatára halálra kövezték, nem tettek kárt az evangélium üzenetének ügyében. A mennyei fény, mely megdicsőítette arcát, az isteni irgalmasság, melyet haldoklóként imájában kifejezett, mint a meggyőzés hegyes nyila hatott Saulra, az elvakult farizeusra, aki tanúja volt a jelenetnek. Saul, az üldöző farizeus ezúton lett választott edénnyé, hogy Krisztus nevét hordozza a pogányok, az uralkodók és a zsidó nép előtt. Az idős Pál sokkal később írta római börtönéből: „Némelyek versengésből prédikálják Krisztust… azt hívén, hogy fogságom nyomorúságait így megnövelik… csakhogy minden módon, akár színből, akár szívből a Krisztus prédikáltatik.” (Fil. 1:16, 18) Pál bebörtönzése következtében szerteszét hirdették Isten örömhírét, annyira, hogy még a császár palotájában is lelkeket nyertek meg Krisztusnak. Sátán azon erőlködése ellenére, hogy elpusztítsa az örömüzenetet, Isten szavának romolhatatlan, örökké megmaradó magja egyre hull az emberek szívébe. Krisztus gyermekeinek gyalázása és üldöztetése által is Isten neve dicsőül meg, és lelkeket mentenek meg. {MB 33.3}
Nagy azok jutalma a mennyben, akik bár üldöztetésen és gyaláztatáson át, mégis Krisztus tanúi maradtak. Míg az emberek földi dolgok után futnak, Jézus a mennyei jutalomra tereli figyelmüket. A jutalom nemcsak a jövő ígérete, hiszen már itt is részesülünk benne. Az ősi időkben az Úr megjelent Ábrahámnak és így szólt: „Én pajzsod vagyok tenéked, a te jutalmad felette igen bőséges.” (I. Móz. 15:1) Ez a jutalma Krisztus minden követőjének. Az Úr, Immánuel, „velünk az Isten”, Ő az, akiben van „a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve… mert Őbenne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol. 2:3, 9). Amilyen mértékben feltárul előtte szívünk, olyan mértékben válunk hasonlóvá Őhozzá. Tapasztalhatjuk szeretetét és mindenhatóságát, birtokolhatjuk, felfoghatjuk Krisztus kikutathatatlan gazdagságát, hogy „mi a szélessége, hosszúsága, mélysége és magassága az Isten jóvoltának, és megismerjétek Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy ekképpen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig” (Ef. 3:18–19), „ez az Úr szolgáinak öröksége, és az ő igazságuk, mely tőlem van, így szól az Úr” (Ésa. 54:17). {MB 34.1}
Ez az öröm töltötte be Pál és Silás szívét, amikor a filippi börtönben imádkoztak, majd Isten dicséretét zengték éjfélkor. Krisztus ott volt mellettük, s az Ő jelenléte a mennyei udvarok dicsőségével ragyogta be a homályt. Pál, látva az örömüzenet terjedését, bilincseiről megfeledkezve írta: „Én ennek örülök, sőt örülni is fogok.” (Fil. 1:18) Krisztus szavai visszhangoztak Pál üzenetében, melyet a filippi gyülekezetnek üldöztetése közepette küldött: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!” (Fil. 4:4) {MB 35.1}
A sót tartósító, romlástól megóvó tulajdonságaiért értékelik. Amikor Isten sónak nevezi gyermekeit, arra akar tanítani, hogy azért tette őket kegyelmének részeseivé, hogy eszközül szolgáljanak mások megmentésére. Isten, amikor az egész világ előtt népet választott, nem csupán fiainak és lányainak akarta fogadni őket, hanem hogy általuk a világ is elfogadja az üdvösséget hozó kegyelmet. Amikor az Úr kiválasztotta Ábrahámot, nemcsak Isten bensőséges barátjává, hanem azon kiváltságok közvetítőjévé akarta tenni, melyekben részesíteni szerette volna a nemzeteket. Jézus Krisztus a tanítványaiért elmondott utolsó imájában ezt mondta: „És én őérettök odaszentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban.” (Jn. 17:19) Hasonlóképpen az igazság által megszentelődött keresztényeknek olyan tulajdonságaik lesznek, melyek megóvják a világot a teljes erkölcsi romlástól. {MB 35.2}
A sót össze kell keverni azzal, amibe teszik, át kell járnia az anyagot, melyhez hozzáadják. Így személyes érintkezés és barátkozás által lehet elérnünk az embereket az evangélium megszentelő erejével. Az Úr nem nagy csoportokban, hanem egyénenként ment meg embereket. A személyes befolyás hatalmat jelent. Közel kell hát húzódnunk azokhoz, akiknek áldására szeretnénk lenni. {MB 36.1}
A só íze a keresztény életerejét, Jézus szívünkben élő szeretetét, valamint Krisztus egész életünket átható szentségét jelenti. Jézus szeretete szétáradó, kezdeményező. Ha az Ő szeretete él bennünk, másokra is áradni fog tőlünk: közel húzódunk az emberekhez, míg önzetlen szeretetünk meg nem olvasztja szívüket. A valódi hívők új erőt adnak azoknak, akikért fáradoznak. Ez nem emberi erő, hanem a Szentlélek ereje végzi el az átalakító munkát. {MB 36.2}
Krisztus hallgatósága láthatta az ösvényre kidobott, ízét vesztett, így értéktelenné vált sót. Ez a kép nagyon ráillett a farizeusokra és vallásuk társadalomra tett hatására. Mindazok életére jellemző ez, akiktől eltávozott Isten kegyelmének ereje, és akik kihűltté, Krisztus nélkülivé váltak. Bármi is a hitvallásuk, az emberek és angyalok szemében üresek, élettelenek, visszataszítóak. Róluk mondja Krisztus: „Vajha hideg volnál, vagy hév. Így, mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból.” (Jel. 3:15–16) {MB 36.4}
Krisztusba mint személyes Megváltóba vetett hit nélkül lehetetlen áldásos benyomást tennünk a kételkedő világra. Nem tudjuk átadni másoknak azt, amivel magunk sem rendelkezünk. Csak Krisztus iránti odaadásunkkal és megszentelődésünkkel arányban tudunk az emberiség áldására és fölemelésére lenni. Ha nincs tényleges szolgálat, sem valódi szeretet, ha nincs valóságos lelki életünk, akkor másokat segítő erővel sem rendelkezünk. Ha nincs kapcsolatunk a mennyel, Krisztus illata sincs az életünkben. Hacsak a Szentlélek föl nem tud használni minket olyan eszközökként, akiken át az igazságot hirdetheti a világnak, amint az Jézusban van, akkor olyanok vagyunk, mint az ízét veszített, értéktelen só. Krisztus kegyességének hiányával azt bizonyítjuk a világnak, hogy nincs megszentelő ereje az igazságnak, melyben állítólag hiszünk. Így, ami befolyásunkat illeti, hatástalanná tesszük Isten igéjét: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincs énbennem, semmi hasznom abból.” (I. Kor. 13:1–3) {MB 37.1}
A szívünket betöltő szeretet biztosan kiárad másokra, nem azért, mert kedveznek nekünk, hanem mert a szeretet cselekedetünk rugója. A szeretet jobbá teszi a jellemet, igazgatja, javítja ösztönzéseinket, lecsillapítja az ellenségeskedést, nemesíti hajlamainkat. A szeretet olyan tágas, mint a mindenség, és az angyalok tevékenységével áll összhangban. Ha ezt ápoljuk szívünkben, megédesíti egész életünket, és áldást áraszt a körülöttünk levőkre is. Ez, csakis ez tehet bennünket a föld sójává. {MB 38.1}
Jézus érdekessé tette tanításait. Azzal ragadta meg hallgatói figyelmét, hogy gyakran közvetlenül a természet világából kölcsönzött szemléltető, találó képeket. Az emberek ezen a reggelen is már korán összegyűltek, hogy hallgassák Őt. A tündöklő nap, amint a kéklő égbolton egyre magasabbra hágott, elűzte a völgyekben és a szakadékokban lappangó árnyakat. A keleti égbolt dicsősége szavai kiejtésekor még nem halványult el. Verőfény árasztotta el ragyogással a földet; a tó sima tükre visszaverte az aranyló fényt és visszatükrözte a rózsás pírban égő hajnali fellegeket. Minden bimbó, minden virág és zöldellő ág harmattól csillogott. A természet mosolygott az új nap áldó hatása alatt. A madarak édesen daloltak a fákon. Az Üdvözítő végigtekintett a sokaságon, majd a felkelő napra pillantva így szólt tanítványaihoz: „Ti vagytok a világ világossága.” Amint a nap egyre jobban fénylik, eloszlatva az éjszaka árnyait, s életre ébresztve a világot, Krisztus követőinek ugyanúgy kell előrehaladniuk szeretetküldetésükben, szétárasztva a menny világosságát a tévelygés és a bűn sötétjében veszteglőknek. {MB 38.2}
A hajnal tündöklő fényében élesen kidomborodtak a környező halmokon épült városok és falvak, csak még vonzóbbá varázsolva a látványt. Jézus rájuk mutatva mondta: „Nem rejtethetik el a hegyen épített város.” (Mt. 5:14) Majd hozzáfűzte: „Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék, és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.” (Mt. 5:15) Jézus hallgatói többségükben földművesek és halászok voltak, akiknek egyszerű lakása egyetlen helyiségből állt, ahol a tartóról egyetlen mécses világított a ház valamennyi lakójának. Ezért mondta Jézus: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt. 5:16) {MB 39.1}
Csakis az a fény ragyog a bukott emberiségre, mely Krisztustól árad. Az Üdvözítő az egyedüli fényforrás, mely be tudja világítani a bűnben veszteglő világ sötétjét. Krisztusról íródott: „Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.” (Jn. 1:4) Krisztus életének befogadása által a tanítványok a világosság hordozóivá válnak. Az teszi őket a világ világosságává, ha Krisztus lakik lelkükben, ha az Ő szeretete nyilvánul meg jellemükben. {MB 39.2}
Az emberiségnek nincs világossága önmagában. Jézustól távol olyanok, mint a meg nem gyújtott gyertya; mint a nap nélküli hold. A világosság egyetlen sugarával sem rendelkezünk, hogy a sötét világban ragyogtathatnánk. Amikor az igazságosság napja felé fordulunk, amikor Jézus Krisztussal lépünk kapcsolatba, akkor egész lelkünk ragyog az isteni jelenlét fényességétől. {MB 40.1}
Krisztus követőinek többre kell jutni egy fénysugárnál, mely az embereknek világít. Ők a világ világossága. Jézus minden róla nevezett tanítványának mondja: „Ti nekem adtátok magatokat, én meg a világnak adlak titeket, mint képviselőimet.” Amint az Atya elküldte Őt a világra, úgy küld Ő is bennünket a világba. Amint Krisztus az Atya kinyilatkoztatásának eszköze, úgy kell nekünk is Jézus Krisztus örömüzenetének eszközévé válnunk. Bár Megváltónk a világosság fő forrása, mégse feledjétek el, ti keresztények, hogy Krisztus embereken át nyilatkozik meg. Isten embereken át adományozza, osztja áldásait. Krisztus maga is mint Emberfia jött a világra. Az isteni természettől átitatott embernek kellett megérintenie az emberiséget. Krisztus gyülekezete, a Mester minden egyes tanítványa a menny kijelölt eszköze, hogy Istent nyilatkoztassa ki az embereknek. A dicsőség angyalai várják, hogy általad juttassák el a menny világosságát és erejét a pusztulásra kész lelkeknek. Az ember ne mulassza el, hogy eleget tegyen kiszabott kötelességének. Mert másként riasztó mértékben megfosztjuk a világot a Szentlélek megígért áldásos hatásától! {MB 40.2}
Jézus mégsem azt mondta tanítványainak, hogy magukban tündököljenek, ők próbáljanak világítani, hanem hogy hagyják fényleni világosságukat. Ha Krisztus él szívünkben, lehetetlen eltitkolnunk jelenlétét. Ha azok, akik Jézus Krisztus követőinek mondják magukat, nem a világ világosságai, akkor elhagyta őket az éltető erő. Ha nincs továbbadható világosságunk, ennek az az oka, hogy nincs kapcsolatunk a világosság forrásával. {MB 41.1}
Minden egyes korban Krisztus bennük levő Lelke tette Isten gyermekeit az emberek világosságává. Egyiptomban József volt a világosság hordozója. Erkölcsi tisztaságával, jóakaratával és fiúi szeretetével Jézust képviselte a bálványimádó nemzet közepette. Amikor az izraeliták útban voltak Egyiptomból az ígéret földjére, a köztük levő igaz szívűek világosságul szolgáltak a körülöttük élő nemzetek számára. Isten általuk nyilatkoztatta ki magát a világnak. Babilonban Dánieltől és társaitól, Perzsiában pedig Márdokeustól a világosság fényes sugarai ragyogtak szét a két királyi udvar sötétjébe. Így Krisztus tanítványainak az a hivatásuk, hogy a világosság hordozói legyenek a menny felé vezető úton. Kiváltságuk kinyilatkoztatni az Atya irgalmasságát és jóságát az Isten félreértésének sötétjébe burkolózott világnak. Jó cselekedeteik a mennyei Atya dicsőítésére késztetik az embereket; hiszen így derül ki, hogy van Isten a mindenség trónján, akinek jelleme mind dicséretre, mind követésre méltó. A szívünkben izzó szeretet, az életünkben megmutatkozó krisztusi békés nyugalom mintegy mennybe való bepillantás a világiak számára, hogy értékelni tudják Isten országának csodálatos voltát. {MB 41.2}
Az Üdvözítő megállapítása, hogy „Ti vagyok a világ világossága”, arra is mutat, hogy Isten világméretű küldetést bízott követőire. Krisztus idején az önzés, a kevélység és mások megvetése válaszfalat emelt a szent iratok őrzői és a földkerekség többi nemzete közé. Az Üdvözítő azért jött, hogy változtasson ezen az állapoton. Az Ő ajkáról hallott szavak egészen mások voltak, mint amit a papoktól és tanítóktól hallottak az emberek. Krisztus ledönti a válaszfalat, az énszeretetet, az elválasztó nemzeti előítéletet, a más nemzetek lenézését – ehelyett az egész emberiséget átölelő szeretetet hirdeti. Kiemeli az embereket az önzésük által írt szűk körből, megszüntet minden területi elválasztó vonalat, a társadalom minden mesterséges megkülönböztetését. Nem tesz különbséget a szomszéd és idegen, a barát és ellenség között. Arra tanít, hogy minden ínséges lélekre mint testvérünkre, a világra pedig mint munkaterületünkre tekintsünk. {MB 42.2}
Amint a nap sugarai behatolnak a föld legtávolibb sarkaiba, úgy Isten terve szerint az örömüzenet világosságának minden emberre ki kell terjednie. Ha Krisztus egyháza betöltené az Úr szándékát, akkor világosságot árasztana a sötétségben veszteglőkre. Az egy helyre csoportosulás, a felelősség és keresztviselés alóli kibújás helyett az egyház tagjai szétszóródnának az országban és Krisztus világosságát hagynák ragyogni életükből. Úgy fáradoznának az emberek üdvösségén, amint Krisztus fáradozott. Akkor országának örömhírét gyorsan eljuttatnák az egész világra. {MB 42.3}
Így kell megvalósulnia Isten szándékának, melyre Ő Ábrahámtól napjainkig elhívta népét. Ezt mondja: „És megáldalak téged… és áldás leszel.” (I. Móz. 12:2) Jézus az ősi időkben az örömhírt akkori hírnökén át intézte népéhez: „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt!” (Ésa. 60:1) A Hegyi beszédben csupán számunkra, az utolsó időben élők részére ismételte el utasítását. Ha feltámad lelkeden az Úr dicsősége, ha annak szépségét szemléled, aki tízezer közül is kitetszik, s akinek szépsége tökéletes, ha lelked sugárzóvá vált dicsőségének jelenlététől, akkor a Mester számodra küldi e szavakat. Álltál-e már Jézussal a megdicsőülés hegyén? Lenn a lapályon a Sátán rabságában tartott lelkek vesztegelnek, a hit és ima szavára várva, hogy Jézus szabaddá tegye őket. {MB 43.1}
Ne csupán magunk szemléljük Jézus dicsőségét, hanem hirdessük is hangos szóval az Úr tökéletességét! Ésaiás nemcsak csodálta, hanem hirdette is Krisztus tökéletességét. Dávid szíve elmélkedés közben áttüzesedett, kénytelen volt szólni róla. Amint Isten csodálatos szeretetéről gondolkodott, nem tehetett mást, csak beszélt, beszélt arról, amit látott, amit érzett. Aki hit által szemlélheti a megváltás csodálatos tervét, Isten egyszülött Fiának szépséges, vonzó jellemét, hogyan állhatná meg, hogy maga is ne szóljon róla? Ki tudna elgondolkodni a mérhetetlen szeretetről, amely Krisztus halálával a Golgota keresztjén megnyilvánult – hogy ne kelljen elvesznünk, hanem örökké élhessünk –, ki tudná szemlélni ezt anélkül, hogy maga is ne zengené az Üdvözítő dicsőségének magasztalását? {MB 43.2}
„Hajlékában mindene azt mondja: dicső!” (Zsolt. 29:9) Isten templomában mindenki az Ő dicsőségéről zeng. Izráel édes hangú dalnoka így magasztalta Őt hárfáján: „A Te méltóságod dicső fényéről és csodálatos dolgaidról elmélkedem. Rettenetes voltod hatalmát beszélik, és én a Te nagyságos dolgaidat hirdetem.” (Zsolt. 145:5–6) {MB 44.1}
Magasra kell emelnünk Jézus Krisztus keresztjét az emberek fölött, hogy a kereszt kösse le gondolataikat. Akkor majd át- meg áthatja lelküket a közvetlenül Istentől jövő hatalom. A Mesterért végzett tényleges fáradozásra összpontosítják erejüket. A munkások a világosság fénysugarait küldik a világnak, ők lesznek a világ megvilágosításának hatalmas eszközei. {MB 44.2}
Krisztus elfogad – nagy örömmel – eszközül minden embert, aki átadja magát neki. Az embert Istennel kapcsolja öszsze, hogy hirdetni tudja a világnak a testet öltött szeretet titkait. Erről szóljatok, erről imádkozzatok, erről is énekeljetek! Hirdessétek szerte az Úr dicsőségének üzenetét, és törekedjetek előre, a mennyei Jeruzsálem felé. {MB 44.3}
A türelmesen elhordozott próbák, a hálás szívvel fogadott áldások, az erős lélekkel kiállt kísértések, a szokásként gyakorolt szelídség, jóság, irgalmasság és segítőkészség – ezek a jellemből előragyogó fénysugarak, ellentétben az önző szív sötétségével, melybe sohasem ragyogott be az élet világossága. {MB 44.4}
