Krisztus a lejtőn elmondott beszédében azokról az elvekről szólt, melyek az Ő életében megvalósultak, de amelyeket az emberek nem értettek meg. Sehogy sem értették, hogy akinek ilyen hatalma van, miért nem használja arra, amit ők a legfőbb jónak tekintettek. Lelkületük, indítékaik, módszereik ellentétben álltak Jézus Krisztus lelkületével. Állították ugyan, hogy féltik a törvény becsületét, fő céljuk mégis önmaguk felmagasztalása volt, s Krisztus most azt hirdette nekik, hogy az önmagát szerető ember törvényszegő. {MB 79.1}
Jézus napjaiban a farizeusok azért próbálták kiérdemelni a menny kedvezését, hogy biztosítsák maguknak a világi megtiszteltetést és jólétet, amit ők az erény jutalmának tartottak. Ugyanakkor a nép előtt látványosan jótékonykodtak, hogy magukra tereljék a figyelmet, hogy szentnek tartsák őket. {MB 79.3}
Ezzel Jézus nem azt tanította, hogy a szeretet cselekedeteinek minden esetben titokban kell maradniuk. Pál apostol nem hallgatta el a macedón keresztények nagylelkű önfeláldozását, hanem megemlítette azt a kegyelmet, melyet Krisztus munkált bennük. Példájuk másokat is ugyanarra a lelkületre késztetett. A korinthusi gyülekezet felől is a következőket írta: „a ti buzgóságtok sokakat magával ragadt” (II. Kor. 9:2). {MB 80.3}
Krisztus követői ne magukat dicsőítsék jótetteikkel, hanem Istent, akinek kegyelme és ereje által cselekedtek. Jó cselekedet a Szentlélek által végezhető, s a Szentlélek nem a részesülőt, hanem az adományozót készteti Isten magasztalására. Akiben Krisztus világossága ragyog, annak ajka Isten iránti hálaadásra és dicséretre nyílik. Nem a kötelességteljesítések, jótettek, lemondások válnak a beszéd vagy gondolat tárgyává, hanem Jézus magasztalása mindenért. Krisztus legyen mindenben minden számunkra. {MB 80.5}
Adakozzunk őszinte szívvel, ne közszemlére állítva jó cselekedeteinket, hanem a szenvedők iránti szánakozástól és szeretettől indíttatva. A menny az őszinte szándékot, a szívbeli igaz szeretetet értékeli. Akinek szeretete őszinte, odaadása teljes szívből fakad, Isten azt Ofir aranyánál értékesebbnek tartja. {MB 81.1}
Ne a jutalom foglalkoztasson minket, hanem a szolgálat. Az ilyen szellemben végzett szeretetmunka elnyeri jutalmát. „A te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” Igaz, hogy maga Isten a legfőbb jutalom, mely minden mást magában foglal, lelkünk csak úgy fogadja be Őt és örvendezik neki, amint hozzá hasonul jellemünk. Csak hasonló értékeli a hasonlót. Amennyire átadjuk magunkat Istennek, hogy az emberiséget szolgáljuk, olyan mértékben részesülünk Isten ajándékában. {MB 81.2}
Senki sem árasztja szívéből és életéből Isten áldásának folyamát anélkül, hogy maga is gazdag jutalomban ne részesülne. Azok a lankák és síkok, melyek mederként szolgálnak a hegyi pataknak, hogy elérje a tengert, nem veszítenek, hanem ezerszeresen kapják vissza, amit adnak. Hiszen a patak, mely csobogva-dalolva csörgedezik tova, az élet és a gyümölcsözés ajándékát hagyja maga után. A patak partján zöldebb a pázsit, lombosabbak a fák, szebbek a virágok. Amikor a perzselő nyári hőségben kiég a föld, a folyó mentén akkor is zöldell a lomb, s a síkság, mely kitárta keblét, hogy a tengerbe juttassa a hegyek kincsét, frissességbe és szépségbe öltözik, bizonyságul a jutalomnak, melyben Isten kegyelme részesíti azokat, akik eszközül adják át magukat ahhoz, hogy az áldás a világra áradhasson. {MB 81.3}
Ilyen áldásban részesülnek a szegények iránt irgalmas emberek. Ésaiás próféta mondja: „Nem az-é, hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested előtt el ne rejtsd magadat? Akkor felhasad, mint a hajnal, a te világosságod, és meggyógyulásod gyorsan kivirágzik… És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is… olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, amelynek vize el nem fogy.” (Ésa. 58:7–11) {MB 82.1}
Isten kétszeresen megáldja a jótékonyságot. Míg az ínségesnek adományozó ember mások áldására van, ő maga nagyobb mértékben részesül áldásban. Jézus Krisztus kegyelme olyan jellemvonásokat fejleszt ki lelkében, melyek az önzés ellentétei. Olyan vonásokat, amelyek megnemesítik, megfinomítják, számára is gazdaggá teszik az életet. A titkon végzett szeretetteljes cselekedetek egymáshoz kötik a szíveket, s közelebb vonják azokat Isten szívéhez, akitől minden nagylelkű ösztönzés kiindul. Az apró figyelmességek, a szeretet és önfeláldozás kicsiny tettei, melyek olyan finoman áradnak az életből, mint az illat a virágból, az élet áldásának és boldogságának jelentős részei. Végezetül pedig megértjük, hogy énünk mások javára és mások boldogságáért való megtagadását, bármily szerény és mellőzött is itt, a menny a dicsőség királyával való egység jegyének ismeri el, aki bár gazdag volt, értünk szegény lett. {MB 82.2}
A szívélyes cselekedeteket titkon végezhetik el, a jót cselekvő ember jellemében megtermett gyümölcsöket mégsem lehet elrejteni. Ha, mint Krisztus követői, teljes szívből fáradozunk az emberekért, szívünk szeretettel forr össze Isten szívével és a Lélekkel, s Ő a lelkünkön munkálkodva bensőnket összhangba hozza az isteni gondolatokkal. {MB 83.1}
Isten megnöveli azok talentumait, akik bölcsen használják a rájuk bízott ajándékokat. Az Úr örömmel fogadja szeretett Fiában hívő népének szolgálatát, melyet az Ő kegyelme és ereje által végeznek. Akik jó cselekedetek végzésével törekszenek a keresztény jellem kifejlesztésére, azok az eljövendő világban aratják le, amit itt elvetettek. A földön elkezdett folyamat magasztosabb, szentebb örök életben fog kiteljesedni. {MB 83.2}
A farizeusok kijelölt órákban imádkoztak. Gyakran az utcán vagy a piacon, fennhangon mondták el betanult imáikat. Az ilyen, maguk dicsőségére elmondott imákat Jézus szigorúan elítélte. Nem a nyilvános imát rótta meg, hiszen Ő maga is imádkozott tanítványaival a sokaság jelenlétében, viszont azt tanítja, hogy a magánimát ne tegyük nyilvánossá. A személyes, titkos áhítat alkalmával elmondott imáink csakis az imát meghallgató Isten fülébe jussanak el, az ilyen kérések ne üssék meg kíváncsi emberek fülét. {MB 83.3}
„Te pedig, amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba.” (Mt. 6:6) Keress, találj helyet titkos imáid számára. Jézus alkalmas helyeket választott magának, ahol együtt lehetett Istennel, s nekünk is erre kell törekednünk. Gyakran vonuljunk félre valahova, bármilyen szerény helyre, ahol egyedül lehetünk Istennel. {MB 84.1}
„Ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van.” (Mt. 6:6) Jézus neve által a gyermek bizalmával és bizonyosságával léphetünk Isten jelenlétébe. Semmi szükség arra, hogy ember játssza a közbenjáró szerepét. Jézuson keresztül kitárhatjuk szívünket Istennek, mint olyan valakinek, aki ismer és szeret minket. {MB 84.2}
Az ima rejtett helyén, ahol csak Isten szeme láthat, az Ő füle hallhat, elmondhatjuk legrejtettebb kívánságainkat és vágyainkat a végtelen irgalom Atyja előtt. Akkor a lélek csöndességében és csillapultságában az a hang, mely minden esetben meghallja az ember ínségének kiáltását, szólni fog szívünkhöz. {MB 84.3}
„Igen irgalmas az Úr és könyörületes.” (Jak. 5:11) El nem múló szeretettel várakozik, hogy hallja tévelygő gyermekeinek bűnvallomását, és elfogadja bűnbánatukat. Úgy várja hálánkat, mint az anya szeretett gyermekétől a felismerő mosolyt. Azt akarja, hogy megértsük, szíve milyen mélyen és gyöngéden vágyakozik utánunk. Hív bennünket, hogy próbáinkkal forduljunk együttérzéséhez, bánatunkkal rokonszenvéhez, sebeinkkel gyógyításához, hitványságunkkal tökéletességéhez. Aki hozzá fordult, még soha nem csalatkozott. „Akik Őreá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.” (Zsolt. 34:6) {MB 84.4}
Akik keresik Istent, akik titkon az Úr elé tárják szükségleteiket, és segítségért esedeznek, nem könyörögnek hiába. „Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” (Mt. 6:4) Amint Krisztust tesszük mindennapos kísérő társunkká, tapasztalni fogjuk, hogy a láthatatlan világ hatalmasságai vesznek körös-körül; Jézus csodálása által az Ő képmására változunk el. Szemléletünk alakul át. Jellemünk szelídebbé, lágyabbá válik, megfinomul s egyre nemesedik majd a mennyei ország számára. Az Úrral való érintkezésünk és közösségünk biztos gyümölcse a megnövekedett istenfélelem, erkölcsi tisztaság és buzgóság lesz. Imáink egyre tartalmasabbá válnak. Isteni nevelésben részesülünk, s ez meglátszik szorgalmas, becsületes életünkön. {MB 85.1}
Aki naponként buzgó esedezéssel Istenhez folyamodik segítségért, támogatásért, annak nemes vágyai lesznek és világos fogalmai az igazságról és kötelességről. Magasztosabb célokat lát, és egyre szomjazza, éhezi majd az igazságot, vagyis a megszentelt életet. Isten a vele való kapcsolat által alkalmassá tesz, hogy a körülöttünk levőknek szerteárasszuk a szívünkben uralkodó világosságot, békét és nyugalmat. Imából merített, szívós igyekezettel párosult erő készíti fel értelmünket a mindennapi kötelességek teljesítésére. Egyúttal bármilyen körülmények között békességben őrzi meg lelkünket. {MB 85.2}
Ha közelebb húzódunk Istenhez, Ő majd érte szóló, nevét magasztaló szavakat helyez ajkunkra. Az angyalok énekéből tanít dallamra. Minden tettünkből a bennünk élő Üdvözítő világossága és szeretete fog előragyogni. Külső bajok nem fenyegetik az olyan életet, amelyet az Isten Fiában való hitben élünk. {MB 85.3}
A pogányok bűnöket elfedező érdemszerzésnek tekintették imáikat. Ezért minél hosszabbra nyúlt az ima, annál több volt benne az érdem. Ha a saját erőfeszítéseinkből tudnánk szentté válni, akkor lenne alapja az örvendezésnek és dicsekvésnek. Az imáról alkotott ilyen felfogás az önmegváltás elvének gyakorlati megnyilvánulása. Erre az elvre alapul minden hamis vallásos rendszer. Jézus vallásos kortársai, a farizeusok, átvették az imának ezt a pogány felfogását; ámde ez a felfogás közel sem halt ki napjainkban, még a hitvalló keresztények közt sem. A berögződött, szokásos szavak ismételgetése, amikor a szív nem érzi át, hogy Istenre van szüksége, ugyanaz, mint a pogányok hiábavaló imaismételgetése. {MB 86.1}
Az ima nem a bűn levezeklése; magában az imában nincs erő, sem érdem. Az összes ékes kifejezés sem ér fel akár egyetlen megszentelt sóvárgással. A legékesszólóbb könyörgés is üres szócséplés csupán, ha nem a szív tényleges gondolatainak ad hangot. Másfelől a hő vágyból fakadó ima a lélek őszinte szükségleteit fejezi ki, ahogy földi barátunkat kérnénk meg szívességre, bízva-elvárva, hogy eleget tesz kérésünknek. Isten nem vár el tőlünk kenetteljes hízelgéseket, de a bűnének és magatehetetlenségének tudatától megtört szív hangtalan kiáltása igenis utat talál az irgalmasság Atyjához. {MB 86.2}
Az Isten által javasolt böjt célja nem a test megbüntetése a lélek bűnéért, hanem segít fölismernünk a bűn súlyos voltát, segít megaláznunk szívünket Isten előtt, és elfogadnunk megbocsátó kegyelmét. Ez volt Isten panasza ősi népe ellen: „Szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat, úgy térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez.” (Jóel 2:13) {MB 87.2}
A vezeklés mit sem segít rajtunk, ha azzal áltatjuk magunkat, hogy cselekedeteinkkel ki tudnánk érdemelni a szentek örökségében való részvételt. Amikor megkérdezték Jézust: „Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük?”, ezt felelte: „Az az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit Ő küldött.” (Jn. 6:28–29) A megtérés azt jelenti, hogy az önzéstől Krisztushoz fordulunk; s amikor befogadjuk Krisztust, hogy hit által Ő élhessen bennünk, akkor majd megteremjük a jó cselekedeteket. {MB 87.3}
Jézus így szólt: „Te pedig amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, és orcádat mosd meg; hogy ne az emberek lássák böjtölésedet, hanem a te Atyád, aki titkon van.” (Mt. 6:17–18) Amit Isten dicsőségére teszünk, tegyük jókedvvel, ne pedig szomorkodva. Krisztus vallásában nincs semmi komorság. Ha a keresztények szomorú ábrázattal élnek, mintha csalódtak volna Urukban, ezzel hamisan képviselik Isten jellemét, és érveket adnak ellenségeinek. Bár állíthatják, hogy Isten az Atyjuk, komorságukkal, levertségükkel az elárvultak benyomását teszik a világra. {MB 88.1}
Krisztus azt kívánja, hogy vonzónak tüntessük fel szolgálatát, amint valójában az is. A lemondást és a titkos szívpróbákat részvétteljes Megváltónk előtt tárjuk föl. Hagyjuk terheinket a kereszt lábánál, s Isten szeretetének örvendezve folytassuk utunkat, hiszen Ő előbb szeretett minket. Az emberek talán sohasem tudják, mi folyik lelkünk és Isten között, a Lélek a szívünkben elvégzett munkája mégis nyilvánvaló lesz, hiszen „aki titkon néz, megfizet neked nyilván” (Mt. 6:4). {MB 88.2}
A Jézus korában uralkodó szenvedély a pénz szerelme volt. Az emberek lelkében világiasság bitorolta az Istent és a vallást megillető helyet. Ez a helyzet ma is. A földi gazdagság mohó kívánása elbűvölő hatást gyakorol a lelkünkre, aminek következménye az emberek nemességének és emberiességének megrontása, míg csak kárhozatba nem fulladnak. Sátán szolgálata tele van gonddal, aggodalommal, kimerítő munkával, s a fáradozással összegyűjtött kincs csak ideig-óráig birtokolható. {MB 88.4}
Krisztus azt a kincset tartja mindennél értékesebbnek, amely „az Ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentek között” (Ef. 1:18). Krisztus ékköveinek, külön kincseinek nevezi tanítványait. Ezt mondja: „Mint koronakövek ragyognak az Ő földén.” (Zak. 9:16) „Drágábbá teszem az embert a színaranynál, és a férfit Ofir kincsaranyánál.” (Ésa. 13:12) Krisztus tisztaságában és tökéletességében úgy tekinti népét, mint minden szenvedésének, megaláztatásának és szeretetének jutalmát, dicsőségének teljességét. Ő a csodálatos középpont, akitől a dicsőség sugarai szerteáradnak. {MB 89.3}
Előjogunk csatlakozni hozzá a megváltás dicső munkájában, majd pedig hogy megosszuk vele a halála és szenvedése által kivívott csodálatos kincseket. Pál apostol írta a thesszalonikai keresztényeknek: „Mert kicsoda a mi reménységünk, örömünk és dicsekvésünk koronája? Avagy nem azok lesztek-é ti is a mi Uruk, Jézus Krisztus előtt, az Ő eljövetelekor? Bizony ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.” (I. Thessz. 2:19–20) Krisztus utasított, hogy törekedjünk megszerezni e kincseket. A jellem az élet legfőbb aratása. Minden szó vagy cselekedet, mely Krisztus kegyelme által valaki lelkét arra készteti, hogy kezét a menny felé nyújtsa, a keresztény jellem kialakulását elősegítő minden törekvés kincsgyűjtés a mennyben. {MB 89.4}
„Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” A mások javára végzett munkánk számunkra is áldásul szolgál. Aki pénzt vagy időt szentel az evangélium örömüzenetének terjesztésére, az javaival és imáival támogatja a lélekmentést. Szeretete ezzel is kinyúlik az emberek felé s Isten iránti mélyebb odaadásra serkenti, hogy az Úr a legnagyobb mértékben áldássá tegye őt. {MB 90.1}
A végső napon, amikor a földi gazdagság elhamvad, aki a mennyben gyűjtött kincset, látni fogja életének eredményét. Ha engedelmeskedünk Krisztus szavainak, akkor majd, ha a nagy fehér trón köré gyülekezünk, azokat látjuk ott, akik a mi közreműködésünkkel üdvözültek. Megtudjuk, hogy ők pedig másokat, s azok megint másokat mentettek meg, népes csoportot hoztak a nyugalom földjére, hogy ott most Jézus lábához tegyék koronájukat, s az örökkévalóság meg nem szűnő korszakain át magasztalják Őt. Krisztus munkásai milyen örömmel tekintenek majd az üdvözültekre, akik az Üdvözítő dicsőségének részesei lettek! Milyen becses is lesz a menny azoknak, akik hűségesen munkálkodtak a lélekmentésben! {MB 90.2}
Az Üdvözítő szavai erős céltudatosságra, teljes szívből fakadó odaadásra utalnak feltételként. Aki őszintén, állhatatosan törekszik megismerni az igazságot és engedelmeskedni annak, bármibe kerüljön is, az el fogja nyerni az isteni megvilágosodást. Az igazi megszentelődés akkor kezdődik, amikor a bűnnel való bárminemű megalkuvás véget ér, s a szív együtt mondja Pál apostollal: „Azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Fil. 3:14) „Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem.” (Fil. 3:8) {MB 91.2}
De amikor önszeretet vakítja el az embert, akkor csak sötétség veszi körül. „Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz.” (Mt. 6:23) Ez a félelmetes sötétség burkolta konok hitetlenségbe Krisztus kortársait, ez tette lehetetlenné számukra, hogy nagyra értékeljék annak jellemét és küldetését, aki őket bűneiktől megmenteni jött. {MB 91.3}
A kísértés előtti behódolás azzal kezdődik, ha megengedjük gondolatainknak az ingadozást, s ingadozik Isten iránti bizalmunk. Ha vonakodunk teljesen Istennek átadni magunkat, akkor sötétségben vagyunk, s akkor is, amikor visszatartunk valamit, ajtót hagyunk nyitva, melyen a gonosz behatolhat, hogy kísértéseivel rossz útra tereljen bennünket. Jól tudja: ha hagyjuk, hogy megzavarja látásunkat, hogy a hit szeme ne lássa Istent, akkor már nem lesz védelmünk a bűn ellen. {MB 92.1}
Valamely bűnös kívánság felülkerekedése a lélek megtévesztettségét bizonyítja. Minden egyes ilyen kívánság bűnös kielégítése egyre inkább elidegenít bennünket Istentől. Amikor a gonosz által választott ösvényt követjük, akkor a gonoszság fellegei körülvesznek bennünket, s ilyenkor minden lépésünk csak még sűrűbb sötétségbe vezet, csak még jobban növeli szívünk vakságát. {MB 92.2}
Ugyanazt a törvényt találjuk a lélek világában, mint a természetben. Aki a sötétségben él, végül is megvakul. Éjfélinél sötétebb feketeség zárja körül, s számára a legtündöklőbb verőfény sem tud világosságot hozni. Az ilyen ember „a sötétségben jár, és nem tudja, hová megy, mert a sötétség megvakította az ő szemeit” (I. Jn. 2:11). Ha valaki makacsul megmarad a gonoszság melengetése mellett, ha szántszándékkal semmibe veszi az isteni szeretet kérlelését, akkor elveszti a jó iránti szeretetét, Isten utáni vágyát, sőt azt a képességet is, hogy befogadja a mennyei fényt. A kegyelem hívása még mindig szeretetteljes, a világosság még mindig olyan fényesen ragyog, mint mikor először virradt a bűnös lelkére; de a hang süket fület, a világosság vak szemet talál. {MB 92.3}
Isten senkit sem hagy el végleg, senkit sem ad át a saját útjának, amíg bármi reménység van üdvösségére. Az ember fordul el Istentől, nem pedig Isten az embertől. Mennyei Atyánk kérlelésekkel, figyelmeztetésekkel és szánakozása bizonyítékaival követ minket, míg csak a további lehetőségnyújtás, a további előjogok teljesen hiábavalók. A felelősség a bűnösön nyugszik. Aki ma ellenáll Isten Lelkének, legközelebb még erőteljesebben szegül szembe a világossággal. Az ellenszegülés egyre erősebb, míg végül a világosság nem tesz rá többé benyomást, a legkisebb mértékben sem enged Isten Lelkének. Akkor már „a benned levő világosság sötétség”. Maga az ismert igazság is annyira megromlott benne, hogy csak növeli a lélek vakságát. {MB 93.1}
Krisztus nem azt mondja, hogy az ember nem hajlandó, vagy nem fog, hanem nem tud két Úrnak szolgálni. Isten és a világ mostani fejedelmének akarata közt nincs egyetértés. A világ pontosan ott lépi át a határt, s ott elégíti ki bűnös módon önző kívánságait, ahol a keresztényt már figyelmezteti a lelkiismerete, hogy kerülje el, tagadja meg magát, torpanjon meg. Az elválasztó vonal egyik oldalán a magát megtagadó Krisztus követője áll, másikon a bűnös kívánságoknak engedő világ szerelmese, aki boldogan, cinkosként hódol a divatnak, komolytalan, felületes dolgokba merül, s tiltott élvezetek után fut. A keresztény nem lépheti át ezt a vonalat. {MB 93.2}
Senki sem foglalhat el semleges álláspontot. Nincs közbeeső csoport, amely sem Istent nem szolgálja, sem a megszentelt élet ellenségét. Krisztusnak élnie kell emberi eszközeiben, neki kell fáradoznia képességeiken, és cselekednie erejük által. Akaratukat elengedhetetlenül Isten akarata alá kell vetniük; együtt kell munkálkodniuk Szentlelkével. Akkor már nem ők élnek többé, hanem Krisztus él bennük. Aki nem teljesen adja át magát Istennek, az más hatalom ellenőrzése alatt áll, más hangra hallgat, Isten és ember ellenségére, akinek a sugallatai mindenestől más jellegűek. A felemás szolgálat Sátán oldalára állítja az embert, a sötétség seregeinek szövetségeseként. Amikor Sátánnal szövetkeznek azok, akik Jézus katonáinak vallják magukat, Krisztus ellenségének bizonyulnak. Elárulják szent megbízatásukat. Összekötő kapcsot képeznek Sátán és az igazi, hűséges harcosok között úgy, hogy segítségükkel az ellenség állandóan azon fáradozik, hogy elhódítsa Krisztus munkatársainak szívét. {MB 94.1}
A gonoszság leghatalmasabb erődje nem a kicsapongó vagy az elzüllött kivetett, hanem a máskülönben erényesnek, tiszteletreméltónak és nemesnek tűnő élet, melyben csupán egyetlen bűnt melengetnek, egyetlen gonoszságba merülnek. A titkon a mélység legszélén reszkető, roppant kísértéssel viaskodó lélek számára az ilyen rossz példamutatás a leghatalmasabb csábítás a bűnre. Akit Isten az élet, az igazság és becsület legmagasztosabb fogalmaival áldott meg, de mégis szántszándékkal áthágja Isten szent törvényének valamelyik parancsát, az az ember bűnre való csábítássá züllesztette Isten nemes ajándékait. Lángész, tehetség, nyájasság, még bőkezű, nagylelkű cselekedetek is a Sátán eszközei lehetnek, hogy másokat is a romlás mélységébe sodorjanak, mind ezt, mind az eljövendő életet illetően. {MB 94.2}
A domboldal és a környező mezők tele voltak színpompás virággal. Jézus rájuk, harmatos frissességükre mutatott, és így szólt: „Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek.” (Mt. 6:28) A növények és virágok kecses alakját és finom színárnyalatait lemásolhatja az emberi tehetség, de milyen érintés tudna életet adni akár egyetlen virágnak vagy fűszálnak? Minden út menti virág annak a hatalomnak köszönheti létét, amely a magasság csillagvilágait az űrbe függesztette. A teremtett világon az élet egyetlen lüktetése áramlik át Isten nagy szívéből. Az Ő keze gazdagabb ruhákba öltözteti a mezők liliomait, mint amilyenek földi királyokat valaha is ékesítettek. „Ha pedig a mezőnek füvét, amely ma van, és holnap kemencébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább-é titeket, ti kicsinyhitűek?” (Mt. 6:30) {MB 95.5}
Aki a virágokat alkotta, és aki a madárnak éneket adott, azt mondja: „Vegyétek eszetekbe a mező liliomait… Tekintsetek az égi madarakra!” A természet szépségéből többet megtanulhatunk Isten bölcsességéről, mint amennyit a tudósok tudnak. A liliom szirmára Isten üzenetet írt számunkra, olyan nyelven, melyet csak a szív tud olvasni, amint lassan elfeledkezik a bizalmatlanságról, az önzésről, az aggódásról. Isten miért adta volna a dalos madarakat, a hamvas bimbókat, ha nem atyai szívének túlcsorduló szeretetéből, hogy dicsőbbé, örömtelibbé tegye életünk ösvényét? A virágok és madarak nem szükségesek a puszta léthez. Csakhogy Isten nem elégedett meg csupán a létről való gondoskodással, hanem szépséggel töltötte be a földet, a levegőt, az égboltot, hogy szeretetét hirdesse. Minden teremtett alkotás szépsége pillanatkép az Atya tündöklő dicsőségéről. Ha Isten ilyen végtelen gondot fordított a természet alkotásaira, hogy boldogságunkat, örömünket szolgálja, kétségbe vonható-e, hogy az Úr megadja a szükséges áldásokat? {MB 96.1}
„Vegyétek eszetekbe a mező liliomait.” Minden virág, mely megnyitja szirmait a napsugár előtt, a csillagokat is igazgató hatalmas törvényeknek engedelmeskedik. Milyen mesterkéletlen, milyen szépséggel teljes, milyen édes az életük! A virágokon át Isten a krisztusi jellem szépségére hívja fel figyelmünket. Aki ilyen szépséggel ruházta fel a virágokat, még sokkal inkább arra vágyik, hogy Krisztus jellemének szépségébe öltözzék a lelkünk. {MB 97.1}
„Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek.” A sötét, hideg földből vagy a folyó iszapjából kikelve, a növények milyen szépségesen, milyen illatozva virulnak. A liliom közönséges, barna hagymáját látva ki álmodna a benne rejtőző szépségről? Ám amikor a hagymában elrejtett élet az Úr hívására az esőben, napsütésben kitárul, az emberek elálmélkodnak a kecsesség és szépség láttán. Ugyanígy fog Isten élete kibontakozni minden emberi lélekben, aki átadja magát Isten kegyelme munkálkodásának. Ez a kegyelem, akár az eső és a napfény, ingyenesen, mindenkire áldást hozva jön. Isten szava teremti a virágokat. Ugyanaz az isteni szó termi meg bennünk is a szentség gyümölcseit. {MB 97.2}
Isten törvénye a szeretet törvénye. Az Úr a természet szépségével vett körül bennünket, hogy megtanuljunk ne csupán magunkkal törődni, ne csak dolgozni, hanem Krisztus szeretetével tegyük boldoggá, örömtelivé, széppé az életet; s miként a virágok, mi is szeretetszolgálattal örvendeztessük meg mások életét. {MB 97.3}
Apák és anyák, hadd tanuljanak gyermekeitek a virágoktól! Vigyétek ki őket a kertbe, mezőre, lombos fák alá, s tanítsátok meg nekik Isten szeretetének üzenetét kiolvasni a természetből. Az Istenre vonatkozó gondolatokat fűzzétek össze a madarakkal, virágokkal, fákkal. Vezessétek rá gyermekeiteket, hogy minden kellemes és szép alkotásban Isten irántuk való szeretetének kifejezését ismerjék fel. Szépségével tegyétek vonzóvá előttük vallásotokat. A szeretet törvénye legyen ajkatokon. {MB 97.4}
Értessétek meg gyermekeitekkel, hogy Isten túláradó szeretete által ki lehet javítani, Isten természetével lehet összhangra hozni hibás természetüket. Tanítsátok őket, hogy Isten a virágok bájos szépségéhez hasonlóvá kívánja tenni az ő életüket is. Amint az illatos virágokat érintik, mondjátok el nekik, hogy a virágok alkotója minden virágnál szépségesebb. Szívük szeretetének szálai ezúton Isten köré fonódnak. Ő lesz mindennapi társuk és meghitt barátjuk, aki szebb mindenkinél. Így életük az Ő tiszta, ártatlan képmására alakul majd át. {MB 98.1}
Krisztus hallgatói mindig türelmetlenül várták, hogy az Úr bejelenti földi országának megalapítását. Miközben Jézus kitárta előttük a menny kincseit, sokuk legfőbb gondja az volt, hogy a vele való kapcsolat miként javíthatna földi kilátásaikon? Jézus most rámutatott, hogy azért olyanok, mint a pogány nemzetek, mert a földiekkel törődnek a legjobban, s úgy élnek, mintha nem lenne Isten, aki gyöngéden őrködik teremtményei fölött. {MB 98.2}
„Mert mindezeket a világi pogányok kérdezik – mondta Jézus –, a ti Atyátok pedig jól tudja, hogy néktek szükségetek van ezekre.” (Lk.12:30) „Keressétek először Isten országát és az Ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.” (Mt. 6:33) Azért jöttem, hogy hirdessem nektek a szeretet, az igaz élet, a békesség országát. Tárjátok ki szíveteket, hogy befogadjátok ez országot, s tegyétek legfőbb ügyetekké szolgálatát. Bár ez lelki ország, mégse rettegjetek, hogy az Úr nem gondoskodik életszükségleteitekről. Ha Isten szolgálatára szentelitek magatokat, az gondoskodik majd szükségleteitekről, akié minden hatalom mennyen és földön. {MB 99.1}
Jézus nem ment fel minket a szorgalmas munka alól, hanem arra tanít, hogy Őt tegyük meg elsővé, utolsóvá, s mindenben a legfontosabbá. Ne kezdjünk olyan vállalkozásba, ne végezzünk olyan munkát, ne keressünk olyan örömöket, melyek akadályoznának, hogy az Ő jelleme, igazságossága, szentsége alakuljon ki bennünk. Bármit teszünk is, végezzük lelkiismeretesen, mintegy az Úrnak. {MB 99.2}
Jézus az Ő földi életével az életet, minden részletével, tiszteletreméltóvá, fennköltté tette, mivel az Isten dicsőségét tartotta legfontosabbnak, s mindent az Atya akaratának alávetve tett. Ha követjük példáját, akkor megígéri, hogy megadja nekünk szükségleteinket, legyen bár részünk nyomor vagy gazdagság, betegség vagy egészség, együgyűség vagy jó szellemi képesség – kegyelmének ígérete szerint minden élethelyzetben gondoskodik rólunk. {MB 99.3}
Isten örökkévaló karja öleli át a segítségért hozzá forduló lelket, legyen bár mégoly gyönge is. A kincsek halmai elpusztulnak majd, de az Istenért élő lélek örökre megmarad. „A világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad mindörökké.” (I. Jn. 2:17) Isten városa megnyitja aranykapuit, s befogadja azt, aki a földön megtanulta, hogy a veszteségek és a szerencsétlenségek közepette is Istenre támaszkodjék irányításért, megnyugvásért és reménységért. Angyalok éneke köszönti ott őt, s az élet fája számára termi gyümölcseit. „Mert a hegyek eltávoznak és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.” (Ésa. 54:10) {MB 99.4}
Amikor magunk vesszük kezünkbe ügyeink igazgatását, és a saját bölcsességünkre támaszkodunk, olyan terhet veszünk magunkra, melyet nem Isten hárít ránk, s amelyet az Ő segítsége nélkül próbálunk hordozni. Azt a felelősséget vállaljuk magunkra, mely Istené, vagyis magunkat állítjuk Isten helyébe. Méltán aggódhatunk, méltán várhatunk veszélyt és veszteséget, hiszen ezek így biztosan elérnek minket. Amikor viszont valóban elhisszük, hogy Isten szeret bennünket, és jót akar tenni velünk, nem aggódunk többé a jövőnkért, s úgy megbízunk Istenben, miként a gyermek megbízik szüleiben. Akkor a bajaink és gyötrelmeink elmúlnak, hiszen akaratunkat Isten akarata magába fogadja. {MB 100.2}
Krisztus nem ígérte, hogy ma ad nekünk erőt a holnap terheinek hordozásához. Így szólt: „Elég néked az én kegyelmem.” Ahogy mannát adott a pusztában, ma is naponta kiárasztja kegyelmét, s megadja napi szükségleteinket. Akár Izrael seregei a vándorlás idején, mi is reggelről reggelre megtalálhatjuk a mennyei táplálékot. {MB 101.1}
Egyedül a mai nap a miénk. Ezen a napon kell Istennek élnünk. Erre az egy napra helyezzük Krisztus kezébe komoly, lelkiismeretes szolgálattal minden szándékunkat, minden tervünket. Vessük rá gondjainkat, hiszen Ő gondot visel rólunk. „Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak néktek.” (Jer. 29:11) „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségtek lett volna.” (Ésa. 30:15) {MB 101.2}
Ha keresed az Urat, ha mindennap újonnan megtérsz, ha lelki választásod által szabad és boldog leszel Istenben, s szívbeli örömmel telten meghallod és követed Isten kegyelmes hívását, hogy jöjj hozzá, s amikor Krisztus igáját – az engedelmesség és szolgálat igáját – viseled, akkor minden panaszod megszűnik, minden nehézségedtől megszabadít, minden aggasztó gondot és kérdést, mellyel most szembe találod magad, megold számodra. {MB 101.3}
