Több mint ezernégyszáz évvel Krisztus születése előtt Izrael gyermekei Sikem szép völgyében gyülekeztek. A hegy mindkét lejtőjéről hallatszott a papok áldást és átkot hirdető szózata. „Az áldást, ha engedelmeskedtek az Úrnak, a ti Istenetek parancsolatainak… az átkot pedig, ha nem engedelmeskedtek.” (V. Móz. 11:27–28) Ezért azután a hegyet, amelyről e szavak elhangzottak, áldások hegyének nevezték el. Most mégsem a Garizim hegyéről csendültek Krisztus ajkáról a bűnben élő, gyászba borult világ számára mintegy áldásmondásként hangzó szavak. Izrael az elmúlt századok során nem ültette át életébe, nem valósította meg a gyakorlatban az előtte föltárt, magasztos eszményeket. Isten népét nem Józsué, hanem másvalaki vezérelte el a hit igazi nyugalmába. Ma már nem Garizim hegyét hívják az áldások hegyének, hanem azt a Genezáret-tó partján fekvő, meg nem nevezett halmot, ahol Jézus a tanítványok és a sokaság előtt hirdette az áldás szavait. {MB 1.1}
Képzeletben térjünk vissza ehhez az eseményhez, s amint a tanítványokkal együtt ott ülünk a hegy lejtőjén, részesüljünk mi is azokban a gondolatokban és érzésekben, melyek az ő szívüket betöltötték. Ha megértjük, hogy Jézus szavai mit jelentettek akkori hallgatói számára, akkor új életet és szépséget fedezhetünk föl bennük, s mi is jobban megérthetjük mélyebb jelentésüket. {MB 1.2}
Amikor az Üdvözítő elkezdte szolgálatát, a Messiásról és küldetéséről szóló népszerű felfogás megakadályozta, hogy a nép befogadja Urát. Akkoriban hagyományokba és szertartásokba fulladt az igaz odaadás szelleme. A jövendöléseket is a kevély és világot kedvelő emberi szív igényeinek megfelelően magyarázták. A zsidók nem úgy tekintettek az Üdvözítő eljövetelére, mint aki majd bűneiktől szabadítja meg őket, hanem nagyhatalmú uralkodót vártak, aki az egész világot Júda oroszlánjának hatalma alá hajtja. Hiába hívogatta őket Keresztelő János megtérésre az ősi próféták szívet vizsgáló képességével. A Jordán partján hiába mutatott Jézusra mint Isten bárányára, aki elveszi a világ bűnét. Ésaiás jövendöléseire igyekezett terelni a figyelmet, melyek szenvedő Megváltót mutatnak be, ezt azonban nem akarták tudomásul venni. {MB 1.3}
Ha Izrael tanítói és vezetői átadták volna magukat Jézusnak, ha engedtek volna Urunk átalakító hatalmának, akkor Isten követeivé tette volna őket az emberek között. Urunk először Júdeában hirdette Isten országának eljövetelét, első ízben ott hangzott el a bűnbánatra, megtérésre szóló felhívás. Amikor kiűzte a templom megszentségtelenítőit, ezzel Isten fölkentjének jelentette ki magát, akinek az a küldetése, hogy megtisztítsa az emberek lelkét a bűn szennyétől. Az Úrnak szentelt templommá kell változtatnia Isten népét. Azonban a zsidó vezetők nem voltak hajlandók megalázni magukat, hogy elfogadják az alázatos, szerény názáreti tanítót. Második jeruzsálemi útja alkalmával a főtanács elé idézték, s csupán a néptől való félelem tartotta vissza őket, hogy meg ne öljék. Ekkor történt, hogy Júdát maga mögött hagyva, elkezdte galileai szolgálatát. {MB 2.1}
Több hónapja tanított már ott, amikor elmondta a Hegyi beszédet. Az az üzenet, melyet szerte az országban hirdetett – hogy elközelített Isten országa –, minden réteg figyelmét felkeltette, s még tovább szította a zsidók becsvágyó reményeinek lángját. Az új tanító híre Palesztina határain túlra is elterjedt, s a vezető réteg viselkedése ellenére is sokakban az a gondolat ébredt, hogy talán Ő a várva várt szabadító. Nagy sokaság tolongott Jézus lába nyomán, s a nép lelkesedése magasra hágott. {MB 2.2}
Eljött az ideje, hogy a Jézussal szoros kapcsolatban levő tanítványok közvetlenebbül vegyék ki részüket Uruk tevékenységéből, hogy a hatalmas tömegek, mint pásztor nélküli juhok, gondozás nélkül ne maradjanak. A tanítványok egy része szolgálata kezdetén csatlakozott Jézushoz, s a tizenkettő közül csaknem valamennyien olyan kapcsolatban álltak egymással, mintha Jézus családjának tagjai lennének. Ennek dacára őket is félrevezette a rabbik tanítása, osztoztak a földi birodalom általános várásában, ők sem értették meg Jézus magatartását. Már eddig is nyugtalanította őket, hogy Jézus nem igyekezett a papok és rabbik támogatásának megnyerésével erősíteni ügyét – semmit sem tett, hogy mint földi uralkodó, megalapozza tekintélyét és hatalmát. Mielőtt a tanítványok készen álltak arra a szent megbízatásra, mely Krisztus mennybemenetele után várt rájuk, Jézusnak előbb komoly nevelőmunkát kellett elvégeznie. Ennek ellenére Krisztus szeretete már most mély visszhangot keltett azokban, akiket tanítani és nevelni lehetett az Úr nagy és fontos műve számára. Most már jó ideje vele voltak, hogy Jézus megkezdje küldetésének isteni jellegébe vetett hitük alapozását. Azonkívül a nép is elég bizonyítékot látott már Jézus kétségbevonhatatlan hatalmára. Így készen állt az út, hogy nyíltan hirdesse országának elveit, megértetve velük Isten országának valódi arculatát. {MB 3.1}
Jézus a Galileai-tenger melletti dombokon egymagában, választottaiért esdeklő imában töltötte az éjszakát. Hajnalban magához szólította tanítványait, majd imával és a tanítás szavainak kíséretében áldón fejükre tette kezét, elkülönítve őket az örömüzenet hirdetésére. Azután lement velük a tengerpartra, ahol már hajnal óta nagy sokaság gyülekezett. {MB 4.1}
A galileai városokból érkezett szokásos tömegen kívül sokan jöttek el Júdeából, Jeruzsálemből, Pereából és a Dekapolisz félpogány lakói közül is. Továbbá a Júdeától délre fekvő Idumeából, Tíruszból és Szidonból, a Földközi-tenger partjának e két városából is érkeztek. „Amikor hallották, hogy miket mível vala, nagy sokasággal jövének Őhozzá” (Mk. 3:8), mert sokakat meggyógyított: „mert erő származék belőle, és mindeneket meggyógyíta” (Lk. 6:19). {MB 4.2}
A tanítványok azzal az előérzettel, hogy valami rendkívülit fognak hallani, szorosan Jézus mellé gyülekeztek. A hajnali eseményekből azt a következtetést szűrték le, hogy valamiféle bejelentést várhatnak azzal az országgal kapcsolatban, melyet – hőn remélték – Jézus hamarosan megalapít. A sokaságot is a várakozás légköre töltötte be. Feszülten figyelő arcok tanúskodtak a mély érdeklődésről. {MB 4.4}
Amint az isteni tanító szavaira várakozva a zöldellő domboldalon ültek, szívük megtelt az eljövendő dicsőség gondolataival. Voltak köztük írástudók és farizeusok, akik sóvárogva várták a napot, amikor ők fognak uralkodni a gyűlölt rómaiak fölött; amikor majd övék lesz a roppant birodalom gazdagsága és dicsősége. A szegény földművesek és halászok arról szerettek volna megnyugtató szavakat hallani, hogy nyomorúságos kunyhóikat, szűkös táplálékukat, fárasztó munkával töltött életüket, ínségtől való rettegésüket palotákra, bőségre s könnyű életre cserélhetik fel. A durva szövésű öltözékek helyett, mely éjjel takarójuk is volt, azt remélték, hogy Krisztus majd hódítóik finom és drága öltözékét juttatja nekik. {MB 5.1}
