A Sínai-hegyen Krisztus mennydörgések és villámlások között hirdette ki a törvényt. Isten dicsősége megemésztő tűzként nyugodott meg a csúcson, s a hegy rengett az Úr jelenlététől. Izrael seregei földre borulva, félelemmel vegyes tisztelettel hallgatták a törvény szent előírásait. Milyen ellentéte ennek a Hegyi beszéd jelenete! A nyári ég alatt, ahol csak madárdal törte meg a csöndet, Jézus bemutatta tanítványai előtt országának elveit. Itt a szeretet hangján szólt a néphez, mégis a Sínai-hegyen meghirdetett törvény elveit fejtette ki előttük. {MB 45.1}
Az Úr csodálatos szavakkal nyilatkoztatta ki dicsőségét Mózesnek. Ez a nyilatkozat egyik legbecsesebb örökségünk lett: „Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen, megbocsát hamisságot, vétket és bűnt.” (II. Móz. 34:6–7) {MB 46.1}
A Sínai-hegyen kinyilatkoztatott törvény a szeretet elvének, a menny törvényének földi meghirdetése volt. Az Üdvözítő rendelte el, Ő hirdette ki, akinek hatalma össze tudja hangolni az emberek szívét a törvény elveivel. Isten, amikor Izrael lelkére kötötte: „És szent emberek legyetek énelőttem” (II. Móz. 22:31), a törvény célját hirdette ki. {MB 46.2}
Sajnos, Izrael nem ismerte fel a törvény lelki jellegét, így látszatengedelmességük gyakran csak a külsőségek és szertartások betartása volt, ahelyett, hogy a szeretet hatalmának adták volna át szívüket. Amikor Jézus jellemével és tevékenységével Isten szent, jóságos, atyai vonásait szemléltette, egyúttal a nem szívből fakadó, szertartásos engedelmesség értéktelenségét is kifejtette. A korabeli vallásos vezetők nem értették meg, ezért el sem fogadták szavait. Véleményük szerint Jézus túl könnyen vette a törvény követelményeit; s amikor az Istentől elrendelt istentiszteletek lényegi igazságát tárta eléjük, a vezetők, csak a külsőre tekintve, a törvény eltörlésének szándékával vádolták. {MB 46.3}
Krisztus bár nyugodtan, mégis olyan komolyan és hatalommal szólt, hogy szava megérintette a nép szívét. A holt hagyományok és a vallásos tanítók előírásainak megismétlését várták tőle is, de hiába. „Álmélkodik vala a sokaság az Ő tanításán: Mert úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.” (Mt. 3:28–29) A farizeusok észrevették a roppant különbséget tanító módszereik s Krisztus módszere között. Látták, hogy az igazság fensége, tisztasága és szépsége mély és gyöngéd áldásos hatásával sokak értelmét megragadta. Az Üdvözítő isteni szeretete és gyöngédsége Őhozzá vonta az emberek szívét. A vallásos tanítók látták, hogy Jézus igehirdetése semmivé teszi tanításukat. Attól féltek, hogy ha engedik, Jézus teljesen elhódítja tőlük a népet. Ezért ellenséges érzülettel jártak a nyomában, remélve, hogy ürügyet találnak, hogy a sokságot ellene fordítsák, így alkalmat adjanak a főtanácsnak elítélni és halálra adni Őt. {MB 46.4}
Jézust sasszemmel figyelő kémek vették körül a hegyen; s amint kifejtette a szentség elveit, a farizeusok körbesuttogták, hogy tanításai ellenkeznek Isten ősi, Sínai-hegyen adott utasításaival. Pedig az Üdvözítő egyetlen szót sem szólt, hogy megingassa a Mózesen át adott vallást és rendeléseket, hiszen az isteni világosság minden egyes, Mózesen át közölt sugara Krisztustól eredt. Igaz, manapság is sokan azt mondják, hogy Krisztus a törvény eltörléséért jött. Félreérthetetlen kijelentése azonban eloszlatja ezt a tévhitet: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére.” (Mt. 5:17) {MB 47.1}
Az ember Teremtője, a Törvényadó jelenti ki, hogy nem szándéka eltörölni a törvény utasításait. A természetben – a napsugárban táncoló porszemtől a magasságban keringő világokig – minden Isten törvényének alávetett. Világának rendje és összhangja az ezen törvények iránti engedelmességtől függ. Ugyanígy minden értelmes lény életét a szentség csodálatos elvének kell irányítania. A világmindenség jóléte is az ezekhez az elvekhez való igazodáson múlik. Isten törvénye már a világ teremtése előtt létezett. Az angyalokat a törvény elvei igazgatják, s ahhoz, hogy földünk összhangra jusson a mennyel, az embernek is engedelmeskednie kell az isteni rendelkezésnek. Az Édenben Krisztus az ember elé tárta a törvény utasításait, „mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának” (Jób 38:7). Krisztus földi küldetése nem a törvény eltörlése volt, hanem hogy kegyelme által visszavezesse az embert a törvény iránti engedelmességre. {MB 48.1}
János, a szeretett tanítvány, aki a hegyen hallgatta Jézus szavait, jóval később a Szentlélek ihletésére a törvényről mint örök kötelességről írt. Azt mondja: „Valaki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi; a bűn pedig a törvénytelenség.” (I. Jn. 3:4) Kijelenti, hogy a törvény, amelyről beszél, „előttetek volt kezdettől fogva” (I. Jn. 2:7), tehát arról a törvényről van szó, mely már a teremtéskor létezett, s amelyet Isten a Sínai-hegyen csupán megújított. {MB 48.2}
A törvényről szólva Jézus azt mondja: „Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.” (Mt. 5:17) Ugyanolyan értelemben használja itt a „betöltés” szót, mint amikor Keresztelő Jánosnak mondta, hogy így kell nekünk minden igazságot betöltenünk, vagyis eleget tennünk a törvény követelményeinek. Példát mutatni az Isten akaratához való tökéletes igazodásra. {MB 48.3}
Krisztus jellemének isteni szépsége mellett a legnemesebb, leggyöngédebb ember is halvány árnyék csupán. Salamon az ihletés lelke által írja róla, hogy az Úr „tízezer közül is kitetszik… és Ő mindenestől fogva kívánatos” (Én. én. 5:10, 16). Dávid szent látomásban látva Őt, így írt: „Szebb, szebb vagy az ember fiainál.” (Zsolt. 45:3) Jézus az Atya személyének tökéletes mása, dicsőségének tündöklése, az önmegtagadó Üdvözítő, földi szeretetzarándoklatán mindvégig Isten törvényének élő képviselője volt. Az Ő életében vált nyilvánvalóvá, hogy mennyei szeretet és krisztusi elvek képezik az igaz élet örök törvényének alapját. {MB 49.2}
„Míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik” (Mt. 5:18) – mondta Jézus. Az isteni rendelkezések iránti engedelmességgel Krisztus bizonyságot tett a törvény változhatatlanságáról. Bebizonyította, hogy kegyelme ereje által Ádám leszármazottai tökéletesen engedelmeskedni tudnának a törvénynek. Ott a hegyen jelentette ki, hogy a törvényből a legparányibb pont sem múlik el, míg minden be nem teljesedik; minden, ami a megváltás tervét érinti. Jézus nem mondja, hogy valaha is eltörli a törvényt, hanem a távoli eseményekre irányítva tekintetünket kijelenti, hogy amíg azokhoz el nem érkezünk, a törvény megőrzi tekintélyét – úgyhogy senki sem föltételezheti, hogy Krisztus küldetése a törvény eltörlése lett volna. Míg csak ég és föld fennáll, Isten szent törvényeinek elvei mindvégig megmaradnak. Igazságossága „mint Isten hegyei” (Zsolt. 36:7) megmaradnak, az áldás patakjait indítva útjukra, hogy felfrissítsék a földet. {MB 49.3}
Mivel az Úr törvénye tökéletes – s ezért változhatatlan –, a bűnös ember számára lehetetlen a maga erejéből eleget tenni a törvény követelményeinek. Jézus ezért jött el Megváltóként. Az Ő küldetése, hogy az isteni természet részeseivé téve összehangoljon bennünket a menny törvényeinek elveivel. Amikor elhagyjuk bűneinket, és Krisztust Üdvözítőnknek fogadjuk el, akkor „megdicsőítjük a törvényt”. {MB 50.1}
Az újszövetség ígérete ez: „Adom az én törvényemet a szíveikbe, és az ő elméjükbe írom be azokat.” (Zsid. 10:16) Krisztus az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét. Az Őrá mutató jelképrendszernek Krisztus halálakor meg kellett szűnnie. Ezzel szemben isteni jellemének a Tízparancsolatban bemutatott elvei oly változhatatlanok, mint Isten örök trónja. Egyetlen parancsolatot sem törölt el, egyetlen pont vagy vessző sem változott meg. Az Édenben közölt elvek a helyreállított paradicsomban is érvényben lesznek. Amikor Éden kertje újra a földön fog virulni, mindenki engedelmeskedik majd Isten törvényének. {MB 50.2}
Nem az engedetlenség tettének nagysága képezi a bűnt, hanem az, ha akár a legkisebb mértékben is Isten kifejezett akaratától tért el valaki. Mert ez azt bizonyítja, hogy lelkének a bűnnel van közössége. A valóságban még mindig megtagadja Istent, még mindig lázadozik kormányának törvénye ellen. {MB 51.3}
Ha az embernek szabad lenne eltávolodni az Úr közelségéből és önállóan megszabni a kötelesség mértékét, akkor sokféle mérték jönne létre, hogy megfeleljen a sokféleképpen gondolkodó embereknek. Ezzel kivennék a kormányzást az Úr kezéből, s az emberek akaratát tennék legfőbbé. Az Isten magas és szent akaratát – teremtményei iránti szeretetszándékát – pedig megvetnék és meggyaláznák. {MB 51.4}
Amikor az emberek a maguk útját választják, Istennel helyezkednek szembe. Nem lesz helyük Isten országában, mivel ellenséges viszonyban állnak a menny elveivel. Amikor semmibe veszik Isten akaratát, akkor a Sátán – Isten és az ember ellensége – oldalára helyezkednek. Az ember nem egyetlen, nem számos, hanem minden egyes ige szerint él, mely Isten szájából származik. Egyetlen szót sem vehetünk semmibe, bármilyen jelentéktelennek tűnik is előttünk. Egyetlen parancsolat sincs a törvényben, mely ne az ember javát és boldogságát szolgálná, mind ebben, mind az eljövendő életben. Az Isten törvénye iránti engedelmesség által az embert mintegy várfal, kőfal veszi körül, mely visszatartja őt a gonoszkodástól. Ha valaki egyetlen ponton is ledönti ezt az Isten által állított korlátot, az a kőfalnak azt a képességét pusztítja el, hogy megvédje őt. Hiszen így utat nyitott, melyen az ellenség be tud hatolni, hogy pusztítson, tönkretegyen. {MB 52.1}
Amikor ősszüleink vették a bátorságot, hogy bár csak egyetlen ponton is, de semmibe vegyék Isten akaratát, azzal a nyomorúság zsilipjeit nyitották meg a világra. Aki követi példájukat, hasonló következményeket fog aratni. A törvény minden utasításának alapzata Isten szeretete, s aki eltávolodik Isten parancsolataitól, az tulajdon boldogtalanságának és romlásának vet ágyat. {MB 52.2}
Az írástudók és farizeusok, vagyis a kor vallásos vezetői nem csupán Krisztust vádolták bűnnel, hanem a tanítványokat is, amiért figyelmen kívül hagyták a vallás tanítóinak szertartásait és szabályait. A tanítványokat gyakran megzavarta és nyugtalanította ez, hiszen azok vádolták őket, akiket eddig mint a vallás tanítóit tiszteltek. Jézus leleplezte a vallásos vezetők ámításait. Azt hirdette, hogy teljesen értéktelen a farizeusok által oly nagyra tartott „szentség”. A zsidó nép azt állította magáról, hogy különleges, hűséges nép, akiket Isten kedvezéseiben részesített. Krisztus viszont úgy ecsetelte vallásukat, mint amelyből hiányzik a megmentő hit. Az istenfélelem minden tettetése, emberi kitalálásaik és szertartásaik, sőt még a törvény külső követelményeinek teljesítése, mellyel dicsekedtek, sem elegendő, hogy szentté tegye őket. Nem voltak tiszta szívűek, nemesek, sem krisztusi jelleműek. {MB 53.1}
A törvényeskedő vallás nem tudja összhangba hozni Istennel a lelket. A farizeusok zord, merev óhitűsége, melyből hiányzott a megtört szív, a gyöngédség vagy szeretet, csupán a megütközés köve volt a bűnösök számára. Olyanok voltak, mint az ízét vesztett só, hiszen a befolyásuknak nem volt ereje megóvni a világot a romlottságtól. Az egyedül igaz hit szeretetből munkálkodik és megtisztítja a lelket. Ez a szeretet kovászként áthatja, átalakítja a jellemet. {MB 53.2}
Krisztus kortársainak a próféták tanításaiból mindezt meg kellett volna érteni. Az emberi lélek fohásza, hogy megigazulást, vagyis bocsánatot találjon Istennél, már több száz évvel azelőtt kifejezésre jutott és választ kapott Mikeás próféta szavaiban: „Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak-é a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-é elébe, esztendős borjúkkal?! Kedvét leli-é az Úr ezernyi kosokban vagy tízezernyi olajpatakokban? Elsőszülöttemet adjam-é vétkemért, vagy méhem gyümölcsét lelkemnek bűnéért?! Megjelentette néked, óh ember, mi légyen a jó és mit kíván az Úr tetőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedj, szeresd az irgalmasságot és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.” (Mik. 6:6–8) {MB 53.3}
A farizeusi szellem legbelső lényegére Hóseás próféta mutatott rá: „Buja szőlőtő az Izráel, amely termi az ő gyümölcseit.” (Hós. 10:1) Isten állítólagos szolgálatában a zsidók valójában énjüket szolgálták. A törvényt saját elképzeléseik szerint, saját erejükből, saját önző hasznukra tartották meg. Igazságosságuk ennek gyümölcse volt. Ezért nem is lehetett jobb náluk. Szentté válásra való törekvésükben, a tisztátalanból – magukból – akartak kihozni szent dolgot. Isten törvénye szent; tökéletes, amint Ő is tökéletes. A törvény Isten szentségét tárja az ember elé. Az ember számára lehetetlen a maga erejéből megtartani a törvényt – hiszen az ember természete romlott, nyomorék, torz, mindenestől eltérő az Isten jellemétől. Az önző szív cselekedetei tisztátalanok, mivel „mint megfertőztetett ruha minden mi igazságunk” (Ésa. 64:5). {MB 54.1}
Bár a törvény szent, a zsidók, mivel a maguk erejéből törekedtek megtartani azt, nem tudtak eljutni az életszentségre. Krisztus tanítványainak másféle életszentségre kell eljutniuk, ha be akarnak jutni a mennyek országába. Isten az Ő Fiában a törvény tökéletes megszentelődését ajánlja föl. Ha teljesen megnyitnák szívüket Krisztus befogadására, magának Istennek az élete, szeretete élne bennük, az Ő mására alakítva őket. Így Isten ingyen ajándéka által annak a megszentelődésnek lennének birtokában, melyet a törvény követel. A vallásos vezetők azonban elvetették Krisztust, „mert az Isten igazságát nem ismervén, és az ő tulajdon igazságukat igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának nem engedelmeskedtek” (Rm. 10:3). {MB 54.2}
Mózes által hirdette meg az Úr: „Ne gyűlöld a te atyádfiát szívedben… Bosszúálló ne légy és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat.” (III. Móz. 19:17–18) Krisztus ugyanazokat az igazságokat fejtette ki, amelyeket a próféták hirdettek, de amelyeket a szív keménysége és a bűn szeretete elhomályosított. {MB 55.2}
A tó túlsó partján terült el Básán tartomány, elhagyatott vidék, melynek vad szurdokaiban és erdős halmain sok gonosztevő lappangott. Az ott elkövetett útonállások és gyilkosságok híre friss volt az emberek emlékezetében, ezért sokan nagy hangon elítélték e gonoszságok elkövetőit; pedig maguk is indulatosak, féktelenek, civakodók voltak, s a legkeserűbb gyűlöletet táplálták római elnyomóik ellen. Azt is megengedhetőnek tartották, hogy gyűlöljenek és megvessenek minden más népet, sőt azokat a honfitársaikat is, akik nem mindenben alkalmazkodtak elképzeléseikhez. Mindezzel a „Ne ölj” (II. Móz. 20:13) parancsolatát szegték meg. {MB 56.1}
A gyűlölet és bosszúállás szelleme a Sátántól ered, ez vitte rá őt Isten Fiának megölésére. Aki rosszindulatot táplál magában, ugyanezt a szellemet melengeti, melynek halál lesz a gyümölcse. A bosszúálló gondolatban úgy rejtőzik a gonosz cselekedet, mint növény a magban. „Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az: és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, ami megmaradhatna őbenne.” (I. Jn. 3:15) {MB 56.2}
„Aki pedig azt mondja atyjafiának: ráka, méltó a főtörvényszékre.” (Mt. 5:22) Isten odaajándékozta Fiát megváltásunkért. Ezzel bebizonyította, hogy minden embert értékesnek tart. Ezért nem engedélyezi, hogy megvetően szóljunk másokról. A körülöttünk levőkben hibákat és gyöngeségeket fogunk észrevenni, Isten mégis tulajdonának tekint minden lelket, mivel Ő teremtette valamennyit. Sőt kétszeresen, mivel Krisztus vére vásárolta meg őket. Valamennyiüket a maga mására teremtette, ezért még a legzüllöttebb emberrel is tisztelettel és gyöngéden kell bánnunk. Isten felelősnek tart minket akár egyetlen megvető szóért is, melyet olyan lélek ellen ejtünk ki, akiért Jézus Krisztus az életét adta. {MB 56.3}
„Aki pedig azt mondja: bolond, méltó a gyehenna tüzére.” (Mt. 5:22) Az ószövetség idején a bolond szót a hitehagyóra vagy a magát gonoszságra adó emberre használták. Jézus azt mondja, hogy ha valaki hitehagyónak vagy Istent megvetőnek pecsételi meg testvérét, ezzel ugyanilyen kárhoztatásra, ítéletre méltónak bizonyítja magát. {MB 57.2}
Maga Krisztus, amikor az ördöggel vetélkedett Mózes teste fölött, „nem mert arra káromló ítéletet mondani” (Júd. 9). Ha ezt tette volna, akkor Sátán területére lép, hiszen a vádaskodás az ördög fegyvere. A Szentírás az ember vádolójának nevezi őt. Jézus Sátán egyetlen fegyverét sem volt hajlandó igénybe venni. Ezekkel a szavakkal szegült hát szembe vele: „Dorgáljon meg téged az Úr!” (Júd. 9) {MB 57.3}
Ezzel is példát mutatott nekünk. Amikor Krisztus ellenségeivel érintkezünk, ne vágjunk vissza a bosszú szellemében, sem a maró vádaskodás látszatát keltve. Aki Isten szószólójaként áll, ne ejtsen ki olyan szót, amilyet a mennyei Fenség nem vett ajkára, amikor Sátánnal vitázott. Hagyjuk Istenre az ítélkezést. {MB 57.4}
Isten szeretete több a vétektől való puszta tartózkodásnál. Cselekvő, tettre kész elv ez, buzgó, élő forrás, mely szakadatlanul árad, hogy mások áldására legyen. Ha Krisztus szeretete él bennünk, nemhogy gyűlöletet nem melengetünk embertársaink iránt, hanem minden úton igyekszünk szeretetet tanúsítani irántuk. {MB 58.1}
Jézus mondta: „Azért ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: hagyd ott az oltár előtt ajándékodat, és menj el, előbb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel az ajándékodat” (Mt. 5:23). Az áldozati ajándékok azt a hitet fejezték ki, hogy az ajándékot hozó ember – Krisztus áldozatán keresztül – Isten szeretetében és kegyelmében részesülhet. Ámde puszta bohózat, ha olyan ember fejezi ki az Isten megbocsátó szeretetébe vetett hitét, aki engesztelhetetlen lelkületet tűr meg magában. {MB 58.2}
Amikor állítólag Istent szolgáljuk, de megbántjuk testvérünket vagy ártunk neki, akkor hamisan képviseljük Isten jellemét, ezért be kell vallanunk viselkedésünk helytelenségét, elismernünk, hogy bűnt követtünk el. Vétkünk miatt lehetetlen összhangban állni Istennel. Lehet, hogy ez a testvér már súlyosabban bántalmazott minket, mint mi őt, ez mégsem csökkenti felelősségünket. Ha Isten elé járulva eszünkbe jut, hogy valakinek panasza van ellenünk, hagyjuk ott könyörgésünk, hálaadásunk ajándékát vagy önkéntes adományunkat, keressük föl testvérünket, akivel rendezetlen ügyünk van, alázatosan valljuk meg bűnünket, kérjük bocsánatát. {MB 58.3}
Ha kárt okoztunk testvérünknek, vagy megcsaltuk őt, fizessünk kárpótlást. Ha akaratlanul hamis tanúságot tettünk ellene, ha megmásítva idéztük szavait, ha bármi módon ártottunk hírnevének, menjünk el azokhoz, akikkel testvérünkről beszélgettünk, s vonjuk vissza bántó, elferdítő állításainkat, hazugságainkat. {MB 59.1}
Ha két testvér a köztük támadt nehézséget nem teregeti mások elé, hanem őszintén, nyíltan, a krisztusi szeretet szellemében megbeszélik egymással, mennyi rosszat elfedezhetnének ezzel! A keserűség hány gyökerét irthatnák ki, ahelyett, hogy beszennyezik magukat. Krisztus követői milyen szorosan, milyen gyöngéden egyesülhetnének a szeretetben! {MB 59.2}
A zsidók büszkélkedtek erkölcsösségükkel, másrészt rémülettel tekintettek a pogányok érzéki szokásaira. A római tisztek jelenléte örökös botránkozás volt a nép számára, mivel az idegenekkel a pogány szokások áradata, erkölcstelenség, erkölcsi züllés áramlott be. A római tisztviselők szeretőikkel látogatták a felvonulásokat és a sétányokat. A tó csöndjét is gyakran szilaj jókedv, duhajkodás zaja törte meg, amint a kirándulóhajók tovasiklottak a csöndes vízen. A nép azt várta Jézustól, hogy szigorúan ítéli el ezeket. Mennyire megdöbbentek hát, mikor az ő szívük gonoszságát leplezte le! {MB 59.3}
Jézus azt mondta, hogy ha titkon is, de szeretjük és melengetjük a gonosz, erkölcstelen gondolatokat, ez azt bizonyítja, hogy még mindig a bűn uralkodik a szívünkben. A lélek még mindig a bűn rabszolgaságában sínylődik. Aki örömöt lel a tisztátalan jelenetekben, aki megtűri magában a gonosz gondolatot, aki kéjvágyó pillantást enged meg magának, az majd a nyílt bűnben, a tényleges elkövetésben ismerheti föl a lelkében rejtegetett gonoszság valódi természetét. A bűn szégyenterhe és szívet tépő nyomorúság lesz a sorsa. A kísértés alatt valaki talán súlyos bűnbe esik, mégsem ez az időszak termi meg a nyilvánvalóvá vált gonoszságot. A kísértés csupán napvilágra hozza, ami már azelőtt is a szívében lappangott. „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.” (Péld. 4:23) {MB 60.1}
Az örömüzenettel az Úr a Sátán által lealjasított, lezüllesztett és rabszolgaságba döntött lelkeket vált meg, hogy ezentúl Isten fiai dicső szabadságának örvendezzenek. Célja nem csupán a bűn elkerülhetetlen következményétől, a szenvedéstől megmenteni bennünket, hanem magától a bűntől is. A romlott és eltorzult lelket akarja megtisztítani, átalakítani, hogy Urunk és Istenünk szépségébe öltözhessen, s Isten Fiának képmására alakuljon át. „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az Őt szeretőknek.” (I. Kor. 2:9) Csak az örökkévalóságban válik nyilvánvalóvá az a dicső sors, melyben az Isten képmására visszaállított ember részesülhet. {MB 60.3}
E hatalmas cél eléréséhez le kell mondanunk arról, ami lelkünk bukását okozza. A bűn az akaratunkon keresztül tart bilincsben minket. Akaratunk átadását ábrázolja az Úr a szem kivájásának, kezünk levágásának példájával. Gyakran úgy tűnik előttünk, hogy akaratunk Istennek való átadásával abba egyezünk bele, hogy nyomorékon, csonkán éljük le életünket. Mégis jobb, mondja Jézus, ha énünket csonkítjuk meg és önzésünket nyomorítjuk meg, s így életre jutunk. Amit mi szerencsétlenségnek tartunk, az jólétünk kapuja. {MB 61.1}
Isten az élet forrása, s nekünk csak annyiban lehet életünk, amennyiben Ővele vagyunk közösségben. Istentől elszakadva ideig-óráig létezhetünk bár, mégsem rendelkezünk élettel. „A bujálkodó pedig élvén megholt.” (I. Tim. 5:6) Csakis akkor lehetséges, hogy az Úr életet adjon nekünk, ha Istennek adjuk át akaratunkat. Csakis akkor tudjuk e rejtett bűnöket legyőzni, amelyekre most rámutatott, ha a magunk átadása által Krisztus életét fogadjuk el. Szívetekbe temethetitek bűneiteket, elrejthetitek az emberek szeme elől, ám az a kérdés, hogyan fogtok megállni Isten jelenlétében? {MB 61.2}
Ha ragaszkodtok önző, önfejű énetekhez, ha nem vagytok hajlandók átadni azt az Istennek, akkor a halált választjátok. A bűn számára az Úr megemésztő tűz. Ha a bűnt választjátok, s nem vagytok hajlandók elszakadni a bűntől, Isten jelenléte, mivel megemészti a bűnt, a bűnnel együtt titeket is megsemmisít. {MB 62.1}
Áldozathozatalt követel, ha Istennek adjuk át magunkat. Ez azonban csupán alantasabb dolgaink feláldozása a magasztosabbért, a testi feláldozása a lelkiért, a mulandó feláldozása az örökkévalóért. Istennek nem szándéka, hogy megsemmisítse akaratunkat, hiszen szándékát csakis az akarat segítségével tudjuk megvalósítani. Neki kell átadnunk akaratunkat, hogy azután visszakapjuk, de már megtisztítva, kifinomítva, és a szeretet által úgy Istenhez kötve, hogy az Úr keresztül tudja áramoltatni rajtunk a szeretet és az erő hatalmas árjait. Bármilyen keserűnek és fájdalmasnak tűnik is ez az átadás a csökönyös, konok szív előtt, mégis áldás lesz számára: „jobb tenéked.” {MB 62.2}
Amíg Jákób nem borult rokkant csípővel, magatehetetlenül a szövetség angyalának keblére, addig nem ismerte a hit győzelmét. Csakis akkor nyerte el az „Isten győztes harcosa” címet, amit az Izrael név jelent, amikor már sántítva járt. Ézsau fegyveresei csak akkor álltak meg előtte tisztelettel. Majd később a fáraó – ősi királyok büszke sarja – áldására szomjazva hajolt meg előtte. Üdvösségünk fejedelme, Jézus is szenvedések által vált tökéletessé, a hit fiai így „felerősödtek a betegségből… megszalasztották az idegenek táborait” (Zsid. 11:34). Így „még a sánták is zsákmányt vetnek” (Ésa. 33:23), „olyan lesz köztük a legalábbvaló, mint Dávid, a Dávid háza… mint az Úrnak angyala” (Zak. 12:8). {MB 62.3}
Jézus Krisztus korában a férj a legjelentéktelenebb vétségért elbocsáthatta a feleségét, az asszony pedig újra férjhez mehetett. Ez a szokás nagy nyomorúsághoz és bűnhöz vezetett. A Hegyi beszédben Jézus világosan kijelentette, hogy csakis a házassági erkölcshöz való hűtlenség miatt szabad feloldozni a házasság kötelékét. „Valaki elbocsátja feleségét, paráznaság okán kívül, paráznává teszi azt; és aki elbocsátott asszonyt vesz el, paráználkodik.” (Mt. 5:32) {MB 63.1}
Amikor a farizeusok később megkérdezték Jézust a válás törvényességéről, az Úr a házasság intézményére terelte figyelmüket, amint azt Isten a teremtéskor elrendelte. „Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte volt meg néktek, hogy feleségeiteket elbocsássátok; de kezdettől fogva nem így volt.” (Mt. 19:8) Jézus Éden áldott, boldog napjaira hívta fel figyelmüket, amikor Isten mindent „igen jó”-nak jelentett ki. Az Úr akkor vezette be a szombatünneplést, akkor alapozta meg a házasságot Isten dicsőségére és az emberiség áldására. Akkor hirdette ki a házasság törvényét Ádám gyermekei számára, amikor házasságban kapcsolta össze a szent pár kezét, mondván: „Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté” (I. Móz. 2:24), így jelentve be a házasság törvényét Ádám utódai számára, egészen az idők végéig. Amit az örökkévaló Atya jónak jelentett ki, az a legmagasztosabb áldás és legmagasabb növekedés törvénye az ember számára. {MB 63.2}
Akár Isten minden más megőrzendő ajándékát, a házasságot is megrontotta a bűn. Az evangélium célja viszont visszaállítani a házasság tisztaságát és szépségét. Mind az ó-, mind az újszövetségben az Úr a házastársi kapcsolatot használja a Krisztus és népe között fennálló gyöngéd és szent kapcsolat szemléltetésére, akiket a Golgota árán váltott meg. Ezt mondja: „Ne félj… mert férjed a te Teremtőd, seregeknek Ura az Ő neve, és megváltód Izraelnek Szentje.” (Ésa. 54:4–5) „Térjetek meg, szófogadatlan fiak, azt mondja az Úr, mert én férjetekké lettem néktek.” (Jer. 3:14) Az Énekek énekében fölcsendül a menyasszony hangja: „Az én szerelmesem az enyém, és én az övé.” (Én. én. 2:16) A vőlegény pedig, aki „tízezer közül is kitetszik”, és aki „mindenestől fogva kívánatos”, így szól: „Mindenestől szép vagy, én mátkám, és semmi szeplő nincs benned.” (Én. én. 5:10, 16; 4:7) {MB 64.1}
A későbbi korban Pál apostol az efézusiaknak írta, hogy az Úr a férjet tette a feleség fejévé, hogy a családban védelmező, irányadó, összefogó kapocs legyen, amely egymáshoz köti a család tagjait, amint Jézus Krisztus is az egyház feje, és testének megmentője. Ezért mondja: „De miképpen az egyház engedelmes a Krisztusnak, azonképpen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjüknek mindenben. Ti férfiak, szeressétek a feleségeteket, miképpen a Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta azért, hogy megszentelje, megtisztítván a víznek fürdőjével az ige által, hogy majd önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat, úgy, hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen.” (Ef. 5:24–28) {MB 64.2}
Krisztus napjaihoz hasonlóan a társadalom állapota ma is szomorú árnyéka csupán e szent kapcsolat mennyei elgondolásának. Ennek dacára Krisztus örömüzenete vigaszt kínál még ott is, ahol a felek valódi társ és örömök helyett keserűséget és csalódást találtak. A Szentlélek által adományozott türelem és gyöngédség megédesíti a keserű sorsot. A szív, amelyben Krisztus lakik, annyira elégedett lesz az Ő szeretetével, hogy nem emészti a vágy, hogy sajnáltassa magát, önmagára terelve a figyelmet. Ha lelkünket Istennek adjuk át, az Úr eléri, amire az ember képtelen. Kegyelme által a valamikor közönyös, elidegenedett szívek a földinél szilárdabb, tartósabb kötelékkel kapcsolódhatnak össze. Olyan szeretet arany kötelékével, mely elvisel bármilyen próbát. {MB 65.2}
Minden Istentől származik. Semmink sincs, amit ne tőle kaptunk volna. Sőt, semmink sincs, amit ne Krisztus vére vásárolt volna meg számunkra. Amiben részesülünk, minden a kereszt pecsétjét viseli magán. Az Úr mindent olyan véren vásárolt meg, amelynek értéke kimondhatatlan, mivel ez a vér Isten életét jelenti. Ezért semmi sincs, amire jogunk lenne esküdni, adott szavunk teljesítését szavatolni. {MB 66.2}
A zsidók megértették, hogy a harmadik parancsolat tiltja Isten nevének tiszteletlen említését. Másrészt megengedettnek tartották, hogy másra esküdjenek. Mindennapos volt közöttük az esküdözés. Bár Mózesen át Isten megtiltotta nekik a hamis esküt, mégis sokféle módot találtak, hogy kibújjanak az eskü által magukra vett kötelezettség alól. Nem féltek megengedni maguknak azt, ami valójában szentségtörés volt. A hamis eskütől sem riadtak vissza, ha a törvény ügyes kijátszása által titokban maradhatott. {MB 66.3}
Jézus helytelenítette ezeket a szokásokat. Szokásos esküdözéseiket Isten parancsa megszegésének nyilvánította. Viszont nem tiltotta meg a törvény által kívánt eskütételt, melyben Istent hívják meg ünnepélyesen, hogy legyen tanúja: ami elhangzik, az a teljes igazság. A főtanács előtti kihallgatásán Jézus nem tagadta meg, hogy eskü alatt tegyen tanúságot. Amikor a főpap így szólt hozzá: „Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg nékünk, ha te vagy-é a Krisztus, az Istennek fia?” Jézus azt felelte: „Te mondád.” (Mt. 26:63–64) Ha Jézus a Hegyi beszédben elítélte volna a törvény előtti eskütételt, akkor kihallgatásakor megfeddte volna a főpapot, ezzel szerezve érvényt tanításának. {MB 66.4}
Sokan nem riadnak vissza embertársaik félrevezetésétől, annak ellenére, hogy Isten Lelke tanította és meggyőzte őket, hogy félelmetes dolog hazudni alkotójuk előtt. Amikor eskü elé állítják őket, tudomásul kell venniük, hogy nem csupán emberek, hanem Isten jelenlétében tesznek tanúbizonyságot. Hogyha hamis tanúságot tesznek, annak teszik, aki olvas a szívükben, és ismeri a pontos tényállást. Azoknak a félelmetes büntetéseknek az emlékezete, melyek olykor a hamis esküt követték, visszariaszthatja őket. {MB 67.1}
Ez a krisztusi utasítás elveti az istenkáromlással határos esküket. Elítéli a félrevezető bókokat, az igazság előli kitérést, a hízelgő kifejezéseket, a túlzást, a mai társas és üzleti ügyekben szokásos félrevezetést. Jézus szavai azt tanítják, hogy aki másnak akar látszani, mint ami, vagy akinek a szava nem szívének tényleges gondolatát közli, azt nem lehet becsületesnek neveznünk. {MB 68.1}
Ha tiszteletben tartanánk Krisztus eme szavait, az megakadályozna minket a rosszakaratú gyanúsításban vagy a rideg gáncsoskodásban. Hiszen amikor a másik ember cselekedeteire és indítékaira teszünk megjegyzéseket, ki lehetne bizonyos, hogy a pontos igazságot mondja? Gyakran előfordul, hogy büszkeség, indulatosság, személyes neheztelés színezi a másokra tett benyomást. Egyetlen pillantásunk, szavunk, sőt hangunk színezete is része lehet a hazugságnak. Még a tényeket is úgy mondhatjuk el, hogy hazug, hamis benyomást teszünk, pedig ami az igazságon „felül van, a gonosztól van”. {MB 68.2}
Amit a keresztények tesznek, legyen átlátszó, mint a napsugár. Az igazság Istentől van; a hazugság és a hamisság ezernyi megnyilvánulása pedig az ördögtől. Aki bármi módon eltávolodik az igazmondástól, az a gonosz hatalmába juttatja magát. Igaz, hogy nem mindig könnyű a pontos igazságot szólnunk. Nem számolhatunk be az igazságról, ha nem ismerjük. Milyen gyakran előfordul, hogy előítélet, hiányos ismeret, helytelen mérlegelés akadályozza annak helyes megítélését, amiről szó van. Nem tudjuk az igazságot szólni, csak ha értelmünket mindenkor az irányítja, aki maga az igazság. {MB 68.3}
Krisztus Pál apostolon át erre utasít minket: „A ti beszédetek mindenkor kellemetes legyen.” (Kol. 4:6). „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék, hanem csak amely hasznos a szükséges építésre, hogy áldásos legyen a hallgatóknak.” (Ef. 4:29) A Szentírás szerint Krisztus szavai elítélik a hamiskodó élcelődést, a léha, üres fecsegést, az erkölcstelenségre hajló társalgást. Megköveteli, hogy szavaink ne csupán igazak, de erkölcsileg is tiszták legyenek. {MB 68.4}
Akik Krisztustól tanulnak, azoknak nem lesz közösségük „a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel” (Ef. 5:11). Beszédükben csakúgy, mint életükben, őszinték, egyenesek, igazak lesznek, hiszen az azokkal való közösségre készülődnek, akiknek „álnokság sem találtatott szájában” (Ésa. 53:9). {MB 69.1}
A római katonákkal való érintkezések alkalmával a zsidókkal gyakran megalázó esetek fordultak elő. Júdea és Galilea különböző pontjain helyőrségek állomásoztak, elnyomott állapotára emlékeztetve a népet. A zsidók keserű lélekkel hallották a harsonák hangját, s látták fölsorakozni a katonákat a római sasok alatt, amint hatalmuk e jelének adóztak hódolattal. Gyakori volt az összeütközés a lakosság és a katonák közt, s ezek az összeütközések felszították a nép gyűlöletét. Gyakran előfordult, hogy amikor a római tisztviselők katonai kísérettel helységről helységre siettek, kényszerítették a mezőn dolgozó zsidó földműveseket, hogy terheket vigyenek föl a domboldalakon, vagy más szolgálatokat teljesítsenek. Ez megfelelt a római törvényeknek és szokásoknak, és a szembeszegülés ellenséges és kegyetlen bánásmódot váltott ki a rómaiakból. A nép szívében egyre növekedett a vágy, hogy lerázzák a római igát. Különösen a vakmerő és nyers galileaiak közt harapózott el a lázadás szelleme. Kapernaum határ menti város volt, ezért helyőrség állomásozott benne. Miközben Jézus Krisztus tanította a népet, a mellettük elvonuló római katonák emlékeztették hallgatóit Izrael megalázott helyzetére. A nép vágyakozva nézett Krisztusra, remélve, hogy Ő hivatott véget vetni Róma uralmának. {MB 69.2}
Jézus szomorúan tekintett hallgatóira. Fölismerte bennük a bosszúállás szellemét, amely az arcokra is rányomta bélyegét. Tudta, milyen keserűen vágynak hatalom után, hogy lerázzák elnyomóikat. Szomorúan intette őket: „Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.” {MB 70.1}
Minden szava csupán az ószövetségi tanítások felújítása volt. Igaz, hogy a „szemet szemért, fogat fogért” szabály ott állt Mózes törvényében, ez azonban polgári törvény volt. Senkinek sem volt joga, hogy bosszút álljon saját magáért, hiszen ismerték az Úr utasítását: „Ne mondd: bosszút állok rajta!” (Péld. 20:22) „Ne mondd ezt: amiképpen cselekedett énvelem, úgy cselekszem ővele.” (Péld. 24:29) „Ha éhezik, aki téged gyűlöl, adj enni néki kenyeret; és ha szomjúhozik, adj néki inni vizet.” (Péld. 25:21) „Mikor elesik a te ellenséged: ne örülj; és mikor megütközik, ne vigadjon a te szíved.” (Péld. 24:17) {MB 70.2}
Jézus egész élete ezen elv megtestesülése volt. Megváltónk azért hagyta el mennyei otthonát, hogy elhozza ellenségeinek az élet kenyerét. Bár a bölcsőtől a sírig rágalmazták és zaklatták, ez mégis a megbocsátó szeretet szavait váltotta ki belőle. Ésaiás prófétán át mondja: „Hátamat odaadám a verőknek, és orcámat a szaggatóknak, képemet nem fedeztem be a gyalázás és köpdösés előtt.” (Ésa. 50:6) „Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg!” (Ésa. 53:7) A Golgota keresztjéről hallatszott gyilkosaiért mondott imája és a haldokló latorhoz intézett reménységüzenete. {MB 71.1}
Krisztust az Atya jelenléte vette körül. Így semmi sem érte Őt, csak amit a végtelen szeretet a világ áldására megengedett. Az volt számára – s ez a mi számunkra is – a vigasz forrása. Akit Krisztus szelleme itatott át, az Krisztusban él. Az őt ért csapás a Megváltóra hull, aki jelenlétével veszi körül. Bármi éri, nincs szükség arra, hogy ellenálljon a gonosznak, mert Krisztus a védelme. Csakis Urunk hozzájárulásával érheti bármi, és „tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az Ő végzése szerint hivatalosak” (Rm. 8:28). {MB 71.2}
Jézus meghagyta követőinek, hogy ne szegüljenek szembe a hatósági közegekkel. Inkább többet tegyenek, mint amenynyit elvárnak tőlük. Lehetőség szerint tegyenek eleget minden kötelezettségnek, még ha az ország törvényeinél többet követelnek is tőlük. A Mózes által adott törvény kíméletes bánásmódot ír elő a szegények iránt. Amikor egy szegény ember zálogba vagy adóssága biztosítékául odaadta ruháját, a hitelező nem léphetett be a szegény ember hajlékába, hanem az utcán kellett megvárnia, hogy a zálogot kihozzák. Napszálltakor mindenképpen vissza kellett adni a zálogot. Krisztus napjaiban alig vették figyelembe e rendelkezéseket. Jézus arra tanította tanítványait, hogy vessék alá magukat a törvényszék döntésének, ha többet kíván is tőlük, mint amit Mózes törvénye előír. Még ha ruházatuk egy részét követelné is, engedelmeskedjenek. Sőt, a hitelezőnek meg kell adni, ami jár neki, s ha kell, többet is adni, mint amennyi elkobzására a bíróság felhatalmazta. „Aki törvénykezni akar veled s elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is.” Ha a római futárok egy mérföldre kényszerítenek, menjél el kettőre. {MB 72.1}
Jézus hozzáfűzte: „Aki tőled kér, adj néki; s aki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól.” (Mt. 5:42) Az Úr Mózesen át is ugyanezt tanította: „Ha mégis szegénnyé lesz valaki a te atyádfiai közül valamelyikben a te kapuid közül a földeden, amelyet az Úr, a te Istened ád néked: ne keményítsd meg a szívedet, be se zárjad kezedet a te szegény atyádfia előtt. Hanem örömest nyisd meg kezedet néki, és örömest adj kölcsön néki, amennyi elég az ő szükségére, ami nélkül szűkölködik.” (V. Móz. 15:7–8) Ez a szöveg világossá teszi az Üdvözítő szavait. Nem azt tanítja, hogy válogatás nélkül adjunk mindenkinek, aki alamizsnát kér tőlünk. „Adj néki, ami nélkül szűkölködik.” Ez pedig inkább ajándék, mintsem kölcsön legyen; mert „adjatok kölcsönt, semmit érte nem várván” (Lk. 6:35). {MB 72.2}
„Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai.” (Mt. 5:43–45) {MB 73.3}
Ez volt a szelleme annak a törvénynek, melyet a rabbik félremagyaráztak mint hideg, rideg követelmények gyűjteményét. Jobbnak tartották magukat más embereknél, s mivel izraelitának születtek, jogosultnak gondolták magukat Isten kedvezésére. Jézus ellenben a megbocsátó szeretet szellemére mutatott: ez bizonyítaná, hogy magasztosabb indítékok késztetik őket, mint a megvetett vámszedőket és bűnösöket. {MB 73.4}
Jézus most új néven nevezte a mindenség uralkodóját: „mi Atyánk”. Meg akarta értetni velük, hogy Isten szíve gyöngéden vágyik utánuk. Azt tanította, hogy Isten minden elveszett lélekért aggódik, hogy „amilyen könyörülő az Atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az Őt félők iránt” (Zsolt. 103:13). Az összes vallás közt egyedül a Biblia vallása alkot ilyen fogalmat Istenről. A pogány vallások arra tanítják az embereket, hogy a legfelsőbb lényt inkább rettegniük kell, mintsem szeretniük. Rosszakaratú istenségnek tenkinteni inkább, akit áldozatokkal kell kiengesztelni, mintsem olyan apának, aki szeretetének ajándékait árasztja gyermekeire. Még Izrael népe is annyira elvakulttá vált a próféták Istenről szóló értékes tanításaival szemben, hogy Isten atyai szeretetének kinyilatkoztatása új gondolat volt számukra. Új ajándék ez a világnak. {MB 74.1}
A zsidók véleménye szerint Isten csak azokat szereti, akik szolgálnak neki; akik eleget tettek a vallásos tanítók kívánalmainak, a világ többi része pedig Isten helytelenítése, Isten átka alatt áll. Nem úgy van, mondta Jézus: az egész világ, mind a jók, mind a gonoszok Isten szeretetének napsütésében élnek. Ezt az igazságot megtanulhatták volna a természetből, hiszen Isten „felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak” (Mt. 5:45). {MB 74.2}
A Föld nem a benne rejlő erővel kering a Nap körül. Isten irányítja a bolygókat, s tartja azokat kijelölt helyükön, szabályos keringésükben. A nyár és tél, vetés és aratás, nappal és éjszaka Isten hatalma által követik rendben egymást. A növényzet az Ő szavára növekszik, fejlődik. A fák ágai az Ő szavára rügyeznek ki, s a virágok az Ő szavára nyílnak. Minden jó, amiben részesülünk: a fény, a csapadék, a táplálék, életünk minden perce a szeretet ajándéka. {MB 74.3}
Amikor még szeretet nélkül valók, méltatlanok, gyűlöltek és gyűlölködők voltunk, mennyei Atyánk megkönyörült rajtunk. „De mikor a mi megtartó Istenünk jóvolta és az emberekhez való szeretete megjelent, nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az Ő irgalmasságából tartott meg minket.” (Tit. 3:4–5) Ha befogadjuk Isten szeretetét, jóságossá és gyöngéddé tesz minket, nemcsak a kedvünkre valók, hanem a leghibásabb, legtévelygőbb, legbűnösebb emberek iránt is. {MB 75.1}
Azok Isten gyermekei, akik isteni természetének részesei. Nem földi rang, születés, nemzetiség vagy vallásos előjog bizonyítja, hogy Isten családjának tagjai vagyunk, hanem az egész emberiséget magába foglaló szeretet. Még a bűnösök is, akik nem zárkóztak el teljesen Isten Lelke elől, fogékonyak a szeretetre. Bár gyűlölségre gyűlölködéssel felelhetnek, a szeretetet szeretettel viszonozzák. Egyedül Isten lelkülete viszonozza szeretettel a gyűlöletet. Szeretettel kell viseltetünk a hálátlanok iránt, jót tennünk azokkal, akiktől semmi viszonzást nem várunk. Ez a mennyei uralkodó pecsétje. A Magasságos gyermekei ezzel a biztos jellel igazolják küldetésüket. {MB 75.2}
Az „azért” szócska az előbb elhangzottakra való hivatkozás. Jézus az imént Isten kifogyhatatlan irgalmasságát és szeretetét ecsetelte, ezért felszólította hallgatóit, hogy legyenek tökéletesek. Mivel mennyei Atyánk „jóltevő a háládatlanokkal és gonoszokkal”, mivel lehajolt, hogy fölemeljen minket, ezért – mondta Jézus – jellemünkben váljunk olyanná, mint Ő, álljunk szeplőtlenül emberek és angyalok előtt. {MB 76.1}
A kegyelem időszakában élünk. Az örök élet feltételei tehát ma is ugyanazok, mint az Édenben voltak: tökéletes életszentség, összhang Istennel, valamint az isteni törvények elveihez való tökéletes alkalmazkodás. Az ószövetség a jellem ugyanazon mértékét szabja meg, mint az új. Ezt a mértéket nem lehetetlen elérnünk. Minden Isten által adott parancs, minden utasítás egyúttal a lehető legbiztosabb ígéretet rejti magában. Isten gondoskodott arról, hogy Őhozzá hasonlóvá válhassunk, s ezt az átalakulást el is fogja végezni mindenkiben, aki a saját romlott akaratát nem szegezi szembe az Övével, s ezzel nem akadályozza kegyelmének munkálkodását. {MB 76.2}
Isten kimondhatatlan szeretettel ragaszkodik hozzánk. Amint megértünk valamennyit Isten minden értelmet felülmúló szeretetének hosszúságából, szélességéből, mélységéből és magasságából (Ef. 3:18), szeretetünk fölébred iránta. Krisztus vonzó jellemének kinyilatkoztatására, és arra, hogy már akkor szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk, a konok szív meglágyul, lecsillapodik, a bűnös megváltozik, és a menny gyermekévé válik. Isten nem alkalmaz kényszert. A szeretetet használja eszközül, hogy kiűzze a szívből a bűnt, így változtatja a kevélységet alázattá, az ellenségeskedést és hitetlenséget pedig szeretetté és hitté. {MB 76.3}
Krisztus kortársai fárasztó igyekezettel, a maguk erejéből próbáltak eljutni a tökéletességre, de eredménytelenül. Krisztus már megmondta nekik, hogy saját igazságukkal nem juthatnak be a mennybe. Most azt az életszentséget ecseteli, mellyel azok rendelkeznek majd, akik eljuthatnak az örök életre. A Hegyi beszédben Jézus Krisztus előírja az igazságosság, vagyis a szentség gyümölcseit. Most pedig egyetlen mondatban a szentség forrását és mikéntjét is közli. Legyetek tökéletesek, amint Isten is tökéletes. Mennyei Atyátokban ismerjétek fel az Isten kormánya alapjait képező elvek megtestesülését. {MB 77.1}
Szívünkre köti, hogy legyünk hozzá hasonlóan tökéletesek. Környezetünk számára legyünk a világosság és áldás forrása, amint Ő is az a mindenség számára. Bár önmagunkban semmink sincs, mégis Isten szeretete ragyog ránk, s nekünk az Ő tündöklését kell visszatükröznünk. A tőle kölcsönzött jósággal jók lehetünk, tökéletesek a magunk területén. {MB 77.4}
Jézus így szólt: „Legyetek azért tökéletesek, miként a ti menynyei Atyátok tökéletes.” Ha Isten gyermekei vagyunk, természetének is részeseivé válunk. Hozzá hasonlók leszünk. Minden gyermek az atyja élete által él. Ha Isten gyermekei vagyunk, ha az Ő Lelkétől születtünk, mi is Isten élete által élünk. Krisztusban „lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol. 2:9). „Hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben.” (II. Kor. 4:11) Ez az élet ugyanazt a jellemet, ugyanazokat a cselekedeteket fogja létrehozni, amelyeket Krisztusban termett. Ezáltal Isten törvényével összhangban állunk majd, hiszen „az Úr törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket” (Zsolt. 19:8). Szeretet által „a törvény igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem lélek szerint” (Rm. 8:4). {MB 77.5}
