× A kiadvány nem a Hetednapi Adventista Egyház által elfogadott fordítás, és hibákat tartalmazhat!

A TIZENKÉT KÉM

Isten utasította Mózest, hogy küldjön embereket kikémlelni Kánaán földjét, melyet Izráel gyermekeinek szándékozott adni. Minden törzsből küldjenek egy-egy vezetőt El is mentek; majd negyven nap múlva visszatértek hírszerzésükből. Mózes, Áron, és Izráel egész közössége elé álltak, megmutatták nekik a föld gyümölcseit. Mind egyetértettek, hogy a föld jó, s mint bizonyítékát állították közszemléiére a föld gazdag gyümölcstermését. Az egyik szőlőfürt olyan súlyos volt, hogy két férfi emelte-hozta idáig rúdon. Hoztak a fügéből és gránátalmából is, mindkettő bőven termett az országban. Miután a föld termékenységéről szóltak, kettőt kivéve mind nagyon csüggesztőn nyilatkoztak Izráel választott népének képességéről, hogy birtokba vegye – az országot. Azt mondták, hogy nagyon erős népek lakják a földet; hogy vaskos és magasba nyúló falak veszik körül a városokat, sőt, az óriás Anák fiait is ott találták. Majd elmondták, hogy melyik nemzet merre él Kánaánban. s félelmüknek adtak hangot, hogy lehetetlennek tartják az ország elfoglalását. {4T 148.1}   

Mikor a nép meghallotta a jelentést, keserű szemrehányásokkal és jajgatással fejezték ki csalódásukat. Nem gondoltak arra, nem érveltek azzal, hogy Isten, aki ily messzire kivezérelte őket, kétségkívül nekik' fogja adni a földet. Kihagyták Istent a számításukból, úgy viselkedtek, mintha teljesen fegyvereik erejére kellene támaszkodniuk, mikor el akarják foglalni Jerikót, Kánaán kulcsát. Isten kijelentette, hogy nekik adja az országot, ezért meg kellett volna bízniuk benne, hogy eleget tesz ígéretének. De lázongó szívük nem állt összhangban az Úr terveivel. Nem gondoltak arra, hogy az Úr mily csodálatosan gondoskodott róluk, harcolt értük, amikor kihozta őket az egyiptomi szolgaságból, mikor ösvényt hasított nekik a tenger vizén át, s egyúttal a fáraó üldöző seregét is megsemmisítette. Hitetlenségükben korlátot szabtak Isten hatalmának, és bizalmatlanok voltak a kéz iránt, mely eddig biztonságban vezette őket. Konokul megismételték előbbi tévedésüket – zúgtak, morogtak Mózes és Áron ellen: „Ez tehát nagyszerű reményeink vége – mondták –, ez az a föld, melynek a birtoklása végett egészen Egyiptomtól idáig jöttünk.” Vezetőiket hi¬báztatták, hogy bajt hoztak Izráelre, s ismét megvádolták őket, hogy megcsalták, félrevezették a népet. {4T 148.2}   

Mózes és Áron az Úr elé borultak, arccal a porba. Káleb és Józsué, akik a tizenkettő közül megbíztak Isten szavában, bánatukban megszaggatták ruhájukat, mikor megértették, hogy a kedvezőtlen beszámolók az egész népet elcsüggesztették. Megpróbáltak érvelni velük; de a közösséget megszállta az őrület és csalódás, ezért nem hallgattak a két férfire. Végül Káleb a sokaság elé állt és messze csengő hangja túlharsogta a tömeg zsibongását. Szembeszegült kémtársai gyáva nézetével, ami elolvasztotta Izráel hitét és bátorságát. Magához ragadta a nép figyelmét, s ez pillanatnyilag abbahagyta panaszait, s odafigyelt. Káleb a bejárt földről beszélt. Ezt mondta: „Késedelem nélkül vonuljunk oda, és szerezzük meg magunknak; egészen jól úrrá lehetünk rajta.” Hanem a hűtlen kémek szavába vágtak: „Nem vagyunk képesek azzal a néppel szembeszegülni; erősebbek, mint mi vagyunk.” {4T 149.1}   

Ez a tíz, mivel helytelen ösvényen indult el, Isten ellen, Mózes és Áron ellen fordította szívét, s Káleb és Józsué ellen is. Minden ez irányban megtett lépéssel még inkább megszilárdították céljukat, hogy lebeszéljék a népet bármi tettről, mellyel birtokba vennék Kánaán földjét. Elferdítették az igazságot, hogy megvalósítsák ártó céljukat. Egészségtelennek mondták az éghajlatot, s az egész lakosságát óriásoknak nevezték. „Óriásokat is láttunk ott, Anák fiait, az óriások nemzetségéből, úgyhogy olyannak éreztük magunkat mellettük, mint valami szöcskék, és az ő szemükben is épp olyannak látszottunk.” {4T 149.2}   

Ez nemcsak kedvezőtlen beszámoló volt, hanem hazug is. S ellentmondó; mert ha az ország egészségtelen volt és „elemészti lakóit”, hogy lehet, hogy a lakosság mégis óriásira növekedett? Mikor felelős állásokat betöltő emberek hitetlenségnek adják magukat, akkor nincs határa a rossz irányban fejlődésüknek. Kevesen gondolnak rá, hogy veszélyes ösvényre lépve, milyen messzire fogja vezetni őket az ellen. {4T 150.1}   

A gonosz beszámoló ijesztő benyomást tett a népre. Keserű szemrehányásokat zúdítottak Mózesre és Áronra. Némelyek siránkoztak és így jajongtak: „Bárcsak haltunk volna meg Egyiptom földjén vagy itt a pusztában!” Azután az Úr ellen lázadtak; sírtak és gyászoltak. „Miért akar az Úr abba az országba vinni? Hogy kardélre hányjanak bennünket! Asszonyaink és kisgyermekeink zsákmányul esnek! Nem az volna a legjobb, ha visszatérnénk Egyiptomba? És már így biztatták egymást: Válasszunk magunknak vezért, és térjünk vissza Egyiptomba.” {4T 150.2}   

E viselkedésükkel tiszteletlenséget tanúsítottak Isten, és az Isten által kijelölt vezetők iránt. Nem kérdezték meg az Urat, hogy mit kell tenniük, hanem így szóltak: „Válasszunk mi magunknak vezért.” Ők vették át a kezdeményezést, elég nagyra tartva magukat, hogy Isten segítsége nélkül intézzék ügyeiket. Nemcsak Mózest vádolták álltatással, hanem Istent is, mivel olyan országot ígért, melyet nem bírnak elfoglalni. Annyira mentek, hogy vezért választottak, hogy visszavezessék őket szenvedésük „és szolgaságuk földjére, ahonnan Isten mindenható hatalmának erős karjával szabadította ki őket.” {4T 150.3}   

Mózes és Áron még mindig ott feküdt arcra borulva Isten előtt az egész közösség jelenlétében, hangtalanul könyörögve Isten kegyelméért a lázongó Izráel számára. Annyira mély volt a szomorúságuk, hogy szavakkal ki sem tudták fejezni. Újra Káleb és Józsué tört utat magának az előtérbe, és Káleb hangja másodszor is szomorú ünnepélyességgel emelkedik a közösség panaszai fölé: „Az a föld, amelyet bejártunk, hogy kikémleljük, jó ország, nagyon jó. Ha elnyerjük az Úr tetszését, elvezérel bennünket abba az országba, s tejjel-mézzel folyó országot ad nekünk. Nem szabad az Úr ellen lázadoznotok, sem pedig annak az országnak népétől félnetek. Elnyeljük őket, oltalmazó árnyaik eltűnnek, ha velünk lesz az Úr, Ne féljetek hát tőlük.” {4T 151.1}   

A kánaániak betöltötték vétkeik mértékét, s az Úr nem tűri meg többé őket. Mivel eltávozott tőlük az Úr védelme, könnyen áldozatul esnek majd a hébereknek, Nem is készültek föl a harcra, mert oly erősnek tartották magukat, hogy önhitten úgy vélték, hogy nincs had, mely szembe állhatna velük. {4T 151.2}   

Káleb fölidézte a nép előtt, hogy hiszen Isten szövetsége biztosította Izráel számára az országot; de szívűk már megtelt őrjöngéssel, így nem is kívántak többet hallani. Ha csak ketten hoztak volna leverő hírt, és tízen buzdították volna őket, hogy az Úr nevében vegyék birtokba az országot, gonosz hitetlenségük miatt akkor a kettőre hallgattak volna. De csak ketten javasolták azt, ami helyes, tízen pedig nyílt lázadásban törtek ki vezetőik és Isten ellen. {4T 151.3}   

Most a legnagyobb izgalom ragadta magával a népet. Legalantasabb szenvedélyeik ütötték föl fejüket, ezért nem voltak hajlandók odafigyelni az okos szóra. A tíz hűtlen kém is csatlakozik hozzájuk Káleb és Józsué ledorongolásában, s elhangzik a szó, hogy kövezzék meg őket. A tébolyodott tömeg köveket ragad, hogy megölje a két hű férfit. Eszeveszett ordítással rohannak rájuk, s akkor hirtelen kiejtik kezükből a követ, csönd borul rájuk és megreszketnek a rémülettől. Isten lépett közbe, hogy elejét vegye elhamarkodott céljuknak. Az Úr jelenlétének dicsősége, akár a fénycsóva ragyogja be a szentsátrat, s az egész közösség megpillantja az Úr jelét. Náluk hatalmasabb valaki nyilatkoztatta ki jelenlétét, ezért senki sem meri folytatni az ellenkezést. Elcsitul minden zúgolódó szó, s a hamis jelentést hozó kémek rémület sújtottan, visszafojtott lélegzettel kuporognak össze. {4T 151.4}   

Mózes fölkel alázatos testhelyzetéből, és belép a szentsátorba, hogy Istennel beszéljen. Az Úr azt javasolja, hogy most azonnal elpusztítja ezt a lázongó népet. Mózest akarja nagyobb néppé tenni, mint Izráelt. De a szelíd vezér nem járult hozzá e javaslathoz. „Mózes így beszélt az Úrhoz: Az egyiptomiak hallottak felőle, hogy hatalmaddal kivezetted e népet közülük, s annak az országnak valamennyi lakója értesült, hogy te, az Úr, e nép körében vagy, s felhőd fölöttük lebeg, s nappal felhőoszlopban, éjjel meg tűzoszlopban előttünk haladsz. Ha most egy emberként elpusztítod ezt a népet, azok a népek, amelyek értesüléseket szereztek felőled, azt fogják mondani, hogy az Úr nem volt képes elvezérelni ezt a népet arra a földre, amelyet esküvel ígért nekik, azért hát lemészárolta őket a pusztában.” {4T 152.1}   

Mózes tehát ismét szembeszegül azzal, hogy Izráel elpusztuljon, s ő váljék hatalmasabb nemzetté, mint ők. Istennek ez a kedvelt szolgája kimutatja Izráel iránti szeretetét, bebizonyítja Mesterének dicsősége: s népe becsülete iránti buzgalmát. Már úgyis megbocsátottál a népnek Egyiptomtól kezdve egészen idáig. Hosszútűrő és könyörületes voltál mindeddig e hálátlan nemzet iránt. S bármennyire méltatlanok is, a te kegyelmed most is ugyanaz. így könyörög: „Tartsd meg hát őket még most az egyszer, gyakorold irántuk isteni kegyelmedet, amint eddig is tetted!” {4T 152.2}   

Mózes győzött Istenen, hogy az Úr kímélje meg a népet; de szentségtelenségük és hitetlenségük miatt az Úr mégsem vonulhatott velük, hogy csodákat tegyen értük. Ezért isteni könyörülettel a legbiztonságosabb utat javasolta nekik: forduljanak vissza a pusztába, a Vörös tenger irányába. Azt is elhatározta, hogy lázadásuk büntetéséül azok a fölnőttek, akik Egyiptomból jöttek ki, Káleb és Józsué kivételével, örökre ki legyenek zárva Kánaánból. Teljesen csődöt mondtak ígéretük megtartásánál, hogy engedelmeskedni fognak Istennek, ami fölmentette Istent a szövetség alól, melyet annyiszor megtörtek. Megígérte, hogy gyermekeik fogják birtokolni majd a jó földet, de az ő holttestüket a pusztában temetik el. S a tíz hűtlen kémet, akiknek a rossz jelentése bőszítette Izráelt a zúgolódásra s a lázadásra, Isten hatalma az egész nép szemeláttára pusztította el. {4T 152.3}   

Mikor Mózes közölte a néppel Isten döntését, úgy látszott, mintha őszintén megbánták volna bűnös viselkedésüket. De az Úr tudta, hogy csupán gonosz eljárásuk következményei miatt bánkódnak, nem hálátlanságuk s engedetlenségük átérzése miatt. Bánkódásuk elkésett. Már fölébresztették Isten haragját, azért az Úr kimondta elvesztésüket, ami alól nem volt fölmentés. Mikor rájöttek, hogy az Úr nem vonja vissza határozatát, akkor újra föltámadt csökönyösségük és kijelentették, hogy nem hajlandók visszatérni a pusztába. {4T 153.1}   

Amikor Isten megparancsolta, hogy vonuljanak el ellenségeik földjéről, ezzel próbára tette látszólagos engedelmességüket, és azt találta, hogy az nem valódi. Tudták, hogy súlyos bűnt követtek el, mikor megengedték, hogy elhamarkodott érzéseik uralkodjanak el rajtuk, s amikor meg akarták kövezni a két kémet, akik arra kérlelték őket, hogy engedelmeskedjenek Istennek. Csak az rémítette most őket, hogy félelmetes hibát követtek el, melynek következménye magukra nézve végzetes lesz. Szívük változatlan maradt, és csak az alkalomra várt, hogy hasonló kitörést robbantson ki belőlük. Ez akkor kínálkozott, amikor az Úr megparancsolta, hogy forduljanak vissza a pusztába. {4T 153.2}   

Előbb föllázadtak Mózes parancsa ellen, mikor azt mondta nekik, hogy induljanak és foglalják el a nekik ígért földet. S most, mikor a parancs visszavonulásra szólt, ismét engedetlenek voltak. Most azt mondták, hogy mennek, s az ellenséggel ereszkednek csatába. Magukra öltötték a harci ruházatot és fegyverzetet, úgy mentek Mózes elé, nézetük szerint harcra készen, de Isten és szomorú szolgája szerint sajnálatosan fölkészületlenül. Nem voltak hajlandók hallgatni vezetőjük figyelmeztetéseke, hogy veszedelem és halál lesz vonakodásuk következménye. {4T 153.3}   

Mikor Isten utasította őket, hogy menjenek és foglalják el Jerikót, megígérte nekik, hogy ő is velük megy. A törvényt tartalmazó frigyláda lett volna Isten jele. Mózesnek és Áronnak, Isten megbízott vezetőinek kellett volna irányítani a hadjáratot az Úr figyelmes irányítása alatt. Ilyen fölügyelet alatt nem érhette volna őket veszedelem. Most azonban, Isten parancsa ellenére és vezéreik komoly tilalma dacára, a szövetség szekrénye és Mózes nélkül vonultak ki, hogy szembeszálljanak az ellenség seregével. {4T 154.1}   

Amíg az izráeliták gonosz lázadással vesztegették az időt, az amálekiták és a kánaániták fölkészültek a viadalra. Az izráeliták elbizakodottan kihívták az ellenséget, mely eddig nem merte megtámadni őket. Hanem alig tették lábukat az ellenség földjére, az amálekiták és a kánaániták rajtuk ütöttek, ádáz tusával visszavetették őket, majd súlyos veszteséget mérve rájuk szétkergették seregüket. A harctér piroslott a vérüktől, halottaik borították be a mezőt. Teljes vereséget szenvedtek, megfutamították őket. Lázongó kísérletüknek pusztulás és halál lett a következménye. Hanem Káleb és Józsué hite gazdag jutalmat nyert. Isten, ígérete szerint, bevitte két hűségesét arra a földre, amelyet megígért nekik. A gyávák és a lázadók elhulltak a pusztában, de az igaz kémek ettek Eskol szőlőiből. {4T 154.2}   

A tizenkét kém jelentésének története tanulságot tartalmaz népünk számára. A gyáva panaszkodás, s a tettek mezejéről való visszahúzódás, amikor kockázatot kellene vállalni – újra lejátszódik ma köztünk is. Ugyanaz a húzódozás nyilvánul meg, hogy engedelmeskedjünk a hű beszámolóknak és igaz' tanácsnak, mint Káleb és Józsué idején. Isten szolgáit, akik az Úr ügyének terhét viselik, lemondást gyakorolnak, s nélkülözéseket szenvednek, hogy segítsék az Úr népét – ma is csak ritkán becsülik többre, mint akkor régen. {4T 154.3}   

Az Úr ismételten próbára tette és híjával találta Izráelt. Csak kevesen hallgattak az Istentől jövő megbízható figyelmeztetésre. Krisztus második eljöveteléhez közeledve sem csökken a sötétség és hitetlenség. Az érzéki gondolkodásúak előtt egyre elfogadhatatlanabbá válik az igazság, szívük lassú a hitre, és késedelmes a bűnbánatra. Nem lenne csoda, ha Isten szolgái elcsüggednének, ha Mesterük nem nyújtana folyvást bizonyítékot bölcsességéről és segítségéről. Az Úr régóta türelmesen viseli népét. Megbocsátotta eltévelyedéseiket, és várta, hogy helyet szorítsanak neki szívükben. De a hamis elképzelések, az irigykedések és a bizalmatlanság kiszorították őt. {4T 155.1}   

Kevesen mernek csak bátran az előtérbe lépni, mint régen Káleb, és tántoríthatatlanul helytállni Isten és a helyes mellett azok közül, akik Isten népéhez tartozónak vallják magukat, s akik értelmét az Isteni bölcsesség kinyilatkoztatásai világították be. Mivel azok, akiket az Úr választott munkájának irányítására, nem hajlandók elhajolni a becsületesség útjáról, hogy kielégítsék az önző és megszenteletleneket, ezért a gyűlölség és a rosszakaratú hazugságok céltábláivá lettek. Az ördög nem alszik, hanem átgondoltan ügyködik ez utolsó időkben, ezért Isten olyan embereket hív most, akikben van lelki idegerő és szívósság, hogy álljanak ellene az ellenfél ügyködésének. {4T 155.2}   

Akik vallják, hogy hisznek az igazságban, azok közt alapos változásra van szükség, hogy kövessék Jézust, s engedelmeskedjenek Isten akaratának, nem a körülményekből fakadó engedelmességgel, mint a megrémült izraeliták tették, mikor a végtelen Isten hatalma megnyilvánult előttük, hanem mélyreható és szívből fakadó megtérésre, s a bűn elvetésére. A félig megtértek olyanok, mint a fa, melynek ágai az igazság oldalára hajlanak, de földbe nyúló gyökerei a világ meddő talajába ágaznak szét. Jézus hiába keres rajtuk gyümölcsöt, nem talál mást, csak lombot. {4T 155.3}   

Ezrek fogadnák el az igazságot, ha lemondás, önmegtagadás nélkül tehetnék; hanem az ilyenek sosem építik föl Isten ügyét; sosem vonulnának ki bátran az ellenség ellen – a világ, a maguk szeretete, a test kívánságai ellen – isteni vezetőjükben bízva, hogy győzelemben részesíti őket. A gyülekezetnek hű Kálebekre, Józsuékra van szükségük, akik Isten egyszerű föltételével – az engedelmesség útján, készek elfogadni az örök életet. Gyülekezeteink munkáshiányban szenvednek. Munkaterületünk a világ. Hittérítőkre van hát szükség a városokban és falvakban, melyeket olyan bizonyosan gúzsba kötött a bálványimádás, mint a keleti pogányokat, akik sosem pillantották meg az igazság fényét. Elhagyta a gyülekezeteket az igaz hittérítő lelkület, noha nagyszerű hitet vallanak. Szívük nem izzik többé a kívánságtól, hogy embereket vezessenek Krisztus nyájába. Lelkiismeretes, buzgó munkásokra van szükség. Hát senki se tesz eleget a hívásnak, mely a négy égtájról hallatszik: „Gyertek át, és segítsetek rajtunk?” {4T 155.4}   

Akik Isten törvénye letéteményeseinek vallják magukat, s Jézus az ég felhőiben való közeli eljövetelére várnak, ártatlanok lehetnek-e az emberek vérétől, ha elfordítják fülüket a sötétben járók kiáltó szükségleteitől? Könyveket kell kiadnunk és terjesztenünk, tanítanunk kell és önfeláldozó kötelességeket végeznünk! Ki siet a mentésre? Ki kész Krisztusért megtagadni magát és kiterjeszteni a világosságot a sötétben veszteglőkre? {4T 156.1}   

***** {4T 156}