× A kiadvány nem a Hetednapi Adventista Egyház által elfogadott fordítás, és hibákat tartalmazhat!

VILÁGIASSÁG A GYÜLEKEZETBEN

Kedves…-i testvéreim! {2T 183}   

1868. június tizenkettedikén az Úr tudtomra adta, hogy a világ szeretete csaknem kiszorította Isten szeretetét. Szép vidéken éltek, mely a világi jólétnek is igen kedvez. Emiatt szakadatlan veszély fenyeget, hogy a világ köti le vonzalmatokat; a földön akartok kincseket gyűjteni. Pedig szívetek is ott lesz, ahol a kincsetek. Olyan körülmények között éltek, mely azzal kísért, hogy egyre mélyebben és mélyebben vessétek magatokat a világba, – hogy egyre harácsoljatok. S míg ezzel kötitek le magatokat, a világi gondok annyira lefoglalják értelmeteket, hogy kirekesztik a valódi istenfélelmet. Kevesen ismerik fel a gazdagság csalárdságát. Akiknek fő gondja az anyagiak halomra gyűjtése, azok annyira belemerülnek ebbe, hogy Krisztus vallása másodlagos szerepre szorul. Nem szívügyük, és nem keresik a lelki dolgokat, mert a haszon szeretete elrejti előlük a mennyei kincset. Ha azok buzgalma, kitartása és komolysága szerint becsülnék az örök életet, akik kereszténynek vallják magukat, akkor fele annyit sem érne, mint a földi gazdagság. Vessétek össze azt a szorgos erőlködést, amellyel a földi dolgok után törtetnek, e langymeleg, erőtlen, ügyetlen próbálkozással, mellyel a lelkiségre törekednek, amellyel a mennyei kincsre vágynak! Nem csoda hát, hogy olyan keveset nyerünk el a mennyei szenthely megvilágosító légköréből. Kívánságaink nem ez irányban húznak és taszítanak, hanem legtöbbnyire földi célokra korlátozódnak; világi dolgokra törekszenek, az örökkévalókat pedig elhanyagolják. A jólét elvakítja őket, és elámítja lelküket. Szólhat hozzájuk Isten, a föld szemetje nem engedi meghallani a hangját. {2T 183.1}   

Idős T. testvér szeretete is a világ dolgai köré fonódik. Pedig le kell hámoznia azt azokról, s a menny számára kell érlelődnie. Isten Fiának hitében kell élnie életét. Rögzítse szeretetét a jobb hazára. Egyre kevésbé kell lekötni őt a föld múlandó kincseinek, másrészt az örökkévaló dolgoknak, melyek a lehető legsúlyosabb következményekkel járnak, azoknak kellene lebilincselniük teljes figyelmét. Próbaideje már-már véget ér. Jaj, mily kevés ideje maradt, amit Istennek szentelhetne. Ereje megroppant, értelme megtört, s szolgálata a legjobb esetben is csak gyönge lehet. Mégis, ha készségesen s teljes szívvel teszi, mindenképpen Istennek tetsző lesz. T. testvér, önzésed együtt nőtt öregségeddel, egyre inkább e szegény világ kincseit szereted. {2T 184.1}   

T. testvérnő is a világot kedveli. Születésétől önző a természete. A testvérnő sokat szenvedett betegségektől. Bár Isten megengedte a gyöngeségeket, mégsem hagyta, hogy az ellenfél életére törjön. A szenvedések tüzének Isten terve szerint meg kell lazítani a testvérnő világi kincsek iránti ragaszkodását. Az Úr csakis szenvedésekkel tudja ezt elérni. Ő az egyike azoknak, akiknek a szervezetét megmérgezte a kábítószeres gyógyszer. Ezekkel tudtán kívül mai állapotára rontotta le magát. Isten mégse hagyta, hogy elveszítse életét, hanem meghosszabbította próbaéveit és szenvedéseit, hogy megszentelődhessék, az igazság által megtisztuljon, megfehéredjék, és kipróbált legyen, s a szenvedés kemencéjében kiégjen belőle a salak; értékesebbé váljék, mint az arany, sőt Ofír színaranya. A világ szeretete annyira belegyökerezett a testvér és testvérnő szívébe, hogy súlyos próbára lesz szükség kimozdítani őket onnan. Kedves fivérem, szeretett nővérem, mindkettőtökből hiányzik az Isten iránti odaadás. Mindketten bolondultok a világ dolgaiért. A világnak hatalma van felettetek magához szabni gondolkodásotokat, míg, ami lelki, ami mennyei, az nem rendelkezik számotokra elég nyomatékkal, hogy átalakítsa gondolatvilágotokat. {2T 184.2}   

…-ban férfiak és nők verik a mellüket, hogy Krisztust követik. Mért nem követik hát? Mért őrjöngtök a világ kincseiért, amitől a balszerencse könnyűszerrel megfoszthat. Mért hanyagoljátok el a menny kincseit, a halhatatlan, hervadhatatlan örökséget? {2T 185.1}   

Az Úr elém tárta U. testvér feleségének esetét. Szeretne jót tenni, de olyan gyengeségei vannak, melyek sok bajt okoznak neki és barátainak. Túl sokat beszél. Nem él komoly lelki életet. S ha meg nem tér, s át nem alakul gondolkodásának megújulásával, képtelen lesz helytállni az utolsó idők veszedelmei közt. Feltétlenül művelnie kell szívét – akkor nyelve is megszentelődött lesz. Sok bűnös beszéd hangzik el szájáról, s ezt el kell kerülnie. Szigorú őrt kell állítania ajka elé, s tartsa nyelvét mintegy zablával, hogy szavai ne műveljenek gonoszat. Ne hánytorgassa többé mások hibáit, a mások furcsaságait, ne leplezze le mások gyengeségeit. Az ilyen beszéd bárkiben kifogásolható. Haszontalan az, sőt kimondottan bűnös. Kifejezetten rossz származik belőle. Az ellenség tudja, hogy ha Krisztus hitvalló követői művelik ezt, az csak előtte nyitja meg az ajtót. {2T 185.2}   

Láttam, hogy mikor ama testvérnőink jönnek össze, akik szeretnek lefetyelni, legtöbbször ott van közöttük Sátán is, mert ott neki is akad dolga. Résen áll, hogy lázba hozza a képzeletet, és az utolsó csöppig kiaknázza a kínálkozó alkalmat. Tudja, hogy mindaz a pletyka, és a rossznyelvűség, a titkok kibeszélése, a jellemek vesézése elszigeteli az embert Istentől. Nem más ez, mint a lelkiség, és a nyugodt vallásos légkör halála. U. testvérnő súlyosan vétkezik nyelvével. Bár jót kellene tennie szavaival, mégis sokszor csupán zagyvaságokat beszél. Olykor más értelmet nyernek szavaitól a dolgok. Olykor eltúlozza, amit mond. Azt követi az elferdítés. Nincs szándékában valótlant állítani, mégis a sok beszéd szokását, s haszontalan dolgokról fecsegést annyi ideje űzi már, hogy nem is vigyáz, sőt szavaival egyre messzebbre merészkedik, hogy néha maga sem tudja, mit állít. Pedig az elpusztítja hasznavehetőségét. Ideje teljesen megváltoznia e tekintetben. Az emberek ma nem keresik a társaságát, mint akkor keresnék, ha nem merült volna bele a gonosz beszédbe. {2T 185.3}   

A keresztény jól rágja meg szavait. Sose vigyenek kedvezőtlen hírt egyik barátjuktól a másikhoz, különösen, ha tudják, hogy a kettő amúgy se szívleli egymást. Kegyetlen dolog a célzás és a sejtetés, mintha sok mindent tudnál az ismerősről, akiről a másik mit sem tud. Az ilyen célzásokat továbbadják, és a lehető legkedvezőtlenebb benyomást keltik. Mintha magyarán mondanánk el a tényeket, csak éppen túlozva. Milyen súlyos a kár, amit Krisztus egyháza elszenved az ilyen dolgoktól! Tagjainak következetlen, meggondolatlan viselkedése oly gyöngévé teszi a gyülekezetet, mind a nádszál. Bizalmas dolgokat árultak el egyazon gyülekezet tagjai, noha a ludasnak nem volt rossz a szándéka. Az okozta a sok bajt, hogy a fecsegők nem okosan választják a beszédtémát. A lelki, isteni dolgokról kellene beszélgetnünk, de sajnos nem ez történik. Ha a keresztényekkel barátkozást főleg a gondolataink és szívünk nemesítésére használjuk, nem lesz bennünk késő bánat; akkor majd jóleső érzéssel tekinthetünk vissza a társalgásra. De ha léhasággal és üres fecsegésekkel töltjük az órákat, s a becses időt mások életének és jellemének kórboncolására pazaroljuk, a baráti beszélgetés gonoszság forrása lesz, légkörünk pedig csak halált jelentő halotti szag. {2T 186.1}   

Nem jut eszembe külön mindenki a gyülekezetekből, akiket megmutatott az Úr, mégis emlékszem, hogy többeknek komoly benső, lelki munkát kell elvégezni a szívükben. Csaknem mindenki túl sokat beszél, és túl keveset elmélkedik – imádkozik. Sokaknál túl sok az önzés. Magukkal gondolnak, nem a mások javával. Az ellenfél nagymértékben a markában tart benneteket. Mégis akadnak köztetek értékes fények, és olyanok is, akik igyekeznek Isten akarata szerint élni. A büszkeség és a világ szeretete a két olyan csapda, mely hatalmasan akadályozza a lelkiséget és a kegyességben növekedést. {2T 187.1}   

Ez a világ nem a keresztények mennyországa, hanem Isten műhelye csupán, ahol felkészít, hogy a szent mennyországban csatlakozzunk az ártatlan angyalokhoz. Kihagyások nélkül neveljük gondolatainkat a nemes és önzetlen dolgokra. Ez a szoktatás azért szükséges, hogy úgy erősítsék képességünket, melyekkel Isten felruházott, hogy nevének a legnagyobb dicsőséget szerezze a földön. Felelősek vagyunk mind a nemes vonásokért, amelyekben Isten részesített minket, s azért is, ha úgy használjuk fel képességeinket, ahogy ő sosem tervezte. Ezzel csak rút hálátlanságot tanúsítunk iránta. Isten szolgálata magának igényli lényünk mindmegannyi képességét. Ezért nem felelünk meg Isten tervének, ha nem műveljük ki magas színvonalra e képességeinket, ha nem szoktatjuk rá gondolkozásunkat, hogy szeressék a mennyei dolgokat, és ezen elmélkedjenek: ha nem eddzük lelki erőnket Isten dicsőségére tett helyes cselekedetekkel. {2T 187.2}   

A legtöbb istenfélelmet valló nő nem szedi ráncba gondolatait. Szabadjára engedik, hogy arra poroszkáljanak, amerre éppen tetszik. Öreg hiba az ilyesmi. Sokból mintha hiányozna a szellemi erő. Nem szoktatták magukat a gondolkozásra, s mivel nem végezték el e nevelést, azt hiszik, hogy nem is tudnak gondolkodni. Holott a kegyességben való növekedéshez elmélyedés és ima szükséges. A nők azért nem állhatatosak, mert kevéssé művelik agyukat, keveset gondolkoznak, mélyednek el. Ha tétlenül hagyják heverni eszüket, akkor másokra támaszkodnak, hogy azok gondolkozzanak, tervezzenek és emlékezzenek helyettük. Így egyre inkább elerőtlenedik az agyuk. Némelyeknek használattal kell fegyelmezni a gondolkodását. Kényszerítsék magukat a gondolkodásra. Míg másoktól várják el, hogy gondolkozzanak helyettük, azok oldják meg a fontos helyzeteket, – míg nem hajlandók használni az agyukat, addig továbbra se tudnak emlékezni, a jövőbe nézni, s ésszerűen gondolkodni. Mindenki maga vegye a fáradtságot, hogy művelje az eszét. {2T 187.3}   

Az Úr közölte, hogy V. testvérnek elmélyültebb lelkiségre kell törekednie. Nem rendelkezel azzal a nyugodt Istenre hagyatkozással, melyet elvár tőled. Nem szoktatod gondolataidat lelki vágányokra. Túl sok mihaszna, felesleges, hiú beszédet engedsz meg magadnak, ami árt lelki életednek s jó légkörödnek. Műveld magadban a higgadtságot, a gondolataidon uralkodást. Könnyen izgalomba jössz, túl határozott a véleményed, és erős szavakkal fejezed ki, mit szeretsz, mit nem. Több egészséges, élő vallásosságra van szükséged, hogy lecsillapítson. Az Úr felszólít, hogy tanulj a szelíd és alázatos szívű Krisztustól. Értékes lecke ez! Ha jól megtanulod, átalakítja egész életedet. A könnyelmű és közönséges beszéd hátráltatja a lelki fejlődést. Törekedjél a tökéletes jellemre. S szavaid, és viselkedésed hatásával Isten mellett kardoskodjál. Keresd komolyan az Urat, hörpints mélyebbet az igazság forrásából, hogy áldásos hatása megszentelje életedet. Túl sokat gondolsz a világgal. Pedig jobb élettel kellene törődnöd, mint amilyen ez itt. Nincs vesztegetni való időd, – iparkodj, használd ki próbaidőd rövid óráit. {2T 188.1}   

Feleségedben túlteng a kevélység és önzés. Isten átviszi őt most a szenvedés kemencéjén, hogy eltávolítsa jelleméről e két foltot. Nagyon vigyázzon, nehogy hiába égesse őt a szenvedés tüze. A tűznek el kell távolítani a salakot, közelebb kell hoznia őt Istenhez, és lelkibb gondolkozásúvá tennie. Meg kell halni benne a világ szeretetének. Le kell győznie az önszeretetet; Isten akarata nyelje el akaratát. {2T 188.2}   

Az Úr közölte, hogy a világ szeretete nagymértékben kirekeszti Jézust a gyülekezetből. Isten változásra szólít – valamennyien adjátok át magatokat neki. Ha csak a vallásos dolgokról való elmélkedésre nem szoktatjátok magatokat, elmétek elgyöngül, elerőtlenedik e téren. S ha világi ügyekről gondolkodtok, akkor abban lesz erős, mert ezt az irányt szokta meg, és használata erre izmosodott meg. Azért nehéz mind a férfiaknak, mind a nőknek vallásos életet élni, mert nem szoktatják istenfélelemre gondolkodásukat. Sőt az ellenkező irányba kapatják. Ha nem neveljük magunkat untalanul lelki ismereteink növelésére, hacsak meg nem igyekszünk érteni az istenfélelem titkait, akkor képtelenek vagyunk nagyra becsülni az örökkévaló dolgokat, – akkor nem vagyunk jártasak ezen az úton. Ezért tartja csaknem mindenki megerőltetőnek az Úr szolgálatát. {2T 189.1}   

Mikor kétfelé húz a szívünk, mikor főképp a világ dolgaival törődik, és csak keveset az Isten ügyeivel, akkor nem bír különösebben megnövekedni a lelki erőnk. Világi vállalkozások kötik le gondolataink oroszlánrészét, azok szipolyozzák ki az erejét. Ezért ez irányban erősödik, hogy erre kössön le több érdeklődést és szeretetet, – másrészt egyre kevesebb erőt tartalékol arra, hogy Istennek szentelje. Lehetetlenség virágzó lelki életet élnünk, amíg az ima nem elménk rendkívüli igénybevétele. A családi vagy nyilvános ima magában nem elég. Rendkívül fontos a titkos ima; magányunkban kitárjuk lelkünket Isten előtt, és magunk is szemügyre veszünk minden indítóokot. Titkos ima! Mennyire becses is ez! Lelkünk Istennel társalog! Az a titkos ima, ha csakis az imát hallgató Isten hallja. Az ilyen könyörgéseknek nem szabad kíváncsi fülekbe jutni. A titkos imával az ember elszigeteli magát a környezet hatásától és izgalmaitól. Nyugodtan, mégis buzgón nyúl ki ilyenkor lelkünk Isten után. Gyakran megrontják a titkos imát és édes célját, ha jó hangosan kimondjuk gondolatainkat. Az Istenbe vetett nyugodt, csöndes bizalom és hit helyett, mikor a szerény és alázatos suttogásban öntjük ki lelkünket, ha e helyett magasra emeljük hangunkat, ha felizgatjuk magunkat, akkor a titkos ima elveszti lágyító, szent hatását. Viharos érzések kelnek, viharos szavak hangzanak el, ami lehetetlenné teszi felismernünk a halk és szelíd hangot, mely akkor szól lelkünkhöz, amikor titkos, igazán szívből fakadó áhítatba merülünk. A helyesen végzett titkos imádkozás sok nagyszerű, jó gyümölcsöt terem. De az ima, melyet az egész család, sőt az egész szomszédság füle hallatára harsogunk el, az nem titkos ima, ha annak tartjuk is. Az ilyen imából nem merítünk Istentől származó erőt. Édes és maradandó lesz Isten légköre, mely attól árad, aki titkon lát, s füle nyitva áll, hogy megfeleljen a szívből fakadó könyörgésre. Lelkünk a nyugodt, őszinte hit által közösséget tart fenn Istennel, s magába gyűjti a fény isteni sugarait, hogy megerősítse és fenntartsa azt, hogy el bírjuk viselni az ellenfél rohamait. Isten az erősségünk. {2T 189.2}   

Jézus ránk hagyta szavait: „Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a háznak ura, este-e vagy éjfélkor, vagy kakasszókor, vagy reggel? Hogy, ha hirtelen megérkezik, ne találjon titeket aludva. Amiket pedig nektek mondok, mindenkinek mondom: Vigyázzatok.” Mesterünk visszatérésére várunk. Azért virrasztunk, hogy mikor elhozza a reggelt, alva ne találjon bennünket. Mely időszakról van itt szó? Nem Krisztus megjelenéséről az ég felhőiben, hogy akkor találná alva a népet. Nem. Hanem amikor kilép a szentek szentjéből a mennyei szenthelyről, mikor leveti papi ruházatát, és a bosszúállás öltözékét ölti magára. Mikor elhangzik a parancs: „Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is.” {2T 190.1}   

Mikor Jézus nem esedezik többé az emberért, addigra mindenek esete eldőlt. Ekkor jön el a szolgáival elszámolás ideje. Akik nem készültek fel a tisztaságra és a szentségre, mely képesítette volna őket, hogy az Urunk visszatérésére várók közt legyenek, azok számára a nap homályba és sötétségbe nyugszik le, hogy soha fel ne keljen. A próbaidő lezárult. Krisztus közbenjárása véget ér a mennyben. Ez az idő végül váratlanul érkezik el mindenekre. Akik nem tisztították meg lelküket az igazság iránti engedelmesség által, azokat alva találja. Belefáradtak a várakozásba és a virrasztásba. Közönyösek lettek a Mester eljövetele iránt. Ezek nem vágyakoztak többé megjelenése után, s azt gondolták, hogy semmi szükség e szakadatlan, lankadatlan virrasztásra. Hiszen egyszer már csalódtak reményeikben, s lehet, hogy újra csalódni fognak. Arra a következtetésre jutottak, hogy bőven van idő az ébredésre. Nem mulasztják hát el újra az alkalmat, hogy világi kincseket gyűjtsenek. Biztonságosabb lenne, ha mindarra szert tennének, amit a világ nyújtani tud. S e cél elérése közben elvesztették összes, a Mester megjelenésével kapcsolatos aggodalmukat és érdeklődésüket. Közöny és hanyagság lett úrrá rajtuk, mintha az Úr eljövetele távoli lenne. Míg figyelmüket világi nyereség kötötte le, a mennyei szenthelyen megszűnt a közbenjárás, s ők készületlenül maradtak. {2T 191.1}   

Ha tudták volna, hogy Krisztusnak a mennyei szent helyen végzett elfedezése hamar lezárul, mennyire másképp viselkedtek volna! Mi-lyen buzgón virrasztottak volna! Mesterük ezt előre látta, ezért parancsolta meg a virrasztást. Kijelentette, hogy váratlan lesz az érkezése. Nem közli az időt, nehogy halogassuk a felkészülést. „Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok.” Ez a megjövendölt bizonytalanság, e végső váratlanság mégsem ráz fel kábultságunkból komoly vigyázásra, nem döbbent rá, hogy virrasztva várjuk Mesterünket. Akiket nem talál vigyázva és virrasztva, azokat végül is hűtlenségben lepi meg. A Mester jön, s ahelyett, hogy készen azonnal ajtót nyitnának neki, világi szunnyadásba zárkóztak, s végül is elvesznek. {2T 191.2}   

Másik csoportot is mutattak nekem, az előbb leírtak ellentéteként. Ez a csoport vár és virraszt. Szemüket a mennyre csüggesztik, s Mesterük szava az ajkukon: „Amiket pedig nektek mondok, mindenkinek mondom: Vigyázzatok!” „Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a háznak ura, este-e vagy éjfélkor, vagy kakasszókor, vagy reggel? Hogy ha hirtelen megérkezik, ne találjon titeket aludva.” Az Úr késést jelez, mielőtt a hajnal felvirradna. Mégsem akarja, hogy átadják magukat a fáradtságnak, hogy ellankadjanak a virrasztásban, csak mert a hajnal nem érkezik olyan hamar, mint képzelték. Ezek égre emelték szemüket – így láttam őket. Ilyen szavakkal bátorították egymást: „Az első és a második őrváltás már elmúlt. Most van a harmadik őrség – éjfél és hajnali három közt – órája, várjuk hát ébren Mesterünk érkezését. Már nem sokáig kell virrasztanunk.” Láttam, hogy némelyek elfáradtak. Szemük a földre tévedt, világi dolgok kötötték le őket, nem virrasztottak továbbra is hűségesen. Ezt mondták: „Az első őrváltáskor láttuk Mesterünk érkezését, de csalódnunk kellett. Azt gondoltuk, hogy a másodikra biztosan megérkezik, de az is elmúlt, mégsem jött el. Lehet, hogy újra csalódnunk kell. Nem kell annyira, szívünkre vennünk a dolgokat. Talán a következő őrséggel sem érkezik. Közeledik a harmadik őrségváltás, ezért mi már azt gondoljuk, legjobb lesz, ha a földön gyűjtünk kincseket, nehogy ínséget kelljen látnunk.” Sokan elaludtak, elkábították őket az élet gondjai, lépre csalta őket a gazdagság csalárdsága – el, az éber, várakozó álláspontjuktól. {2T 192.1}   

Angyalokat láttam, amint aggódva figyelik a fáradt, mégis hű virrasztók állapotát, nehogy túl fájdalmas legyen a próbájuk, nehogy összeroskadjanak a fárasztó munka és nehézségek alatt, melyek kétszer olyan súlyosak voltak, amiért az ellenfél elterelte virrasztásukból azokat a testvéreket, akiket megrészegítettek a világi gondok, s elkábított a világi jólét. Az angyalok gyászolták, amiért a valamikor virrasztó emberek tétlenségükkel és hűtlenségükkel súlyosbították azok megpróbáltatásait és terheit, akik még mindig komolyan és szorgalmasan törekedtek fenntartani éber, várakozó álláspontjukat. {2T 193.1}   

Az Úr közölte velem, hogy akiket a világ szeretete és érdekei kötnek le, hogy egyre növeljék világi gazdagságukat, azoknak lehetetlen eközben mégis ébren várakozó helyet elfoglalni, amint ezt Üdvözítőnk lelkünkre kötötte. Az angyal megszólalt: „Csak az egyik világot biztosíthatják maguknak. A mennyei kincs elnyeréséhez fel kell áldozniuk a földit. Nem nyerhetik el mindkét világot.” Láttam, hogy mennyire elengedhetetlen folytatniuk az éber virrasztást, hogy elkerüljék az ellenfél csaló csapdáit. Az ördög arra veszi rá azokat, akiknek pedig virrasztaniuk és vigyázniuk kellene; hogy egy lépéssel, de közelítsenek a világhoz. Nem akarnak ők közelebb menni ennél, de az egy lépés már messzebb vitte őket Jézustól, s megkönnyítette a következő lépést, míg az egész különbség köztük és a világ közt már csupán hitvallás, már csupán név. Elvesztették különálló, szent jellegüket s hitvallásukon kívül semmi sem maradt, ami megkülönböztetné őket a körülöttük élő világ-szerelmeseitől. {2T 193.2}   

Láttam, hogy őrváltás őrváltás után múlt el. Legyünk azért tán kevésbé éberek? Jaj, dehogy! Sőt, nagyobb a szükség az éberebb virrasztásra, mert kevesebb idő van hátra, mint az első őrváltás előtt. Most már szükségszerűen rövidebb a várakozás időszaka, mint előbb. Ha már akkor lankadatlan éberséggel vigyáztunk, mennyivel inkább ébren kell maradnunk a második őrség idején. A második őrváltással a harmadikhoz jutottunk el, s most semmi mentség rá, hogy ellanyhuljon a virrasztásunk. A harmadik őrség háromszoros lelkiismeretességet követel. Most veszítenünk el türelmünket, azt jelentené, hogy elveszítenénk összes előző, buzgó, lankadatlan őrködésünket. A sötétség hosszú éjjele ugyan próbára tesz, a reggel mégis könyörületből késik, mert ha a Mester megérkeznék, sokakat készületlenül találna. Isten nem akarja, hogy népe elvesszen, azért a hosszú késés. Mégis a hűségeseknek a reggel érkezése, a hűtleneknek meg az éjjel beköszöntése már közvetlen előttünk áll. Isten nem akarja, hogy népe elvesszen, azért is a hosszú késés, Mégis a hűségeseknek a reggel érkezése, a hűtleneknek meg az éjjel beköszöntése már közvetlen előttünk áll. Isten népe az éber várakozással és virrasztással bizonyítsa rendkívüli jellemét és világtól elszakadását. Várakozó álláspontunkkal bizonyítsuk, hogy valóban idegenek és zarándokok vagyunk a földön. A világ szerelmesei és a Krisztust szeretők között oly szembeszökő a különbség, hogy lehetetlen észre nem venni. Egyrészt a világiak halálosan komolyan veszik a világi kincsek megszerzését, Isten népe viszont nem szabja magát a világhoz, hanem buzgó, éber virrasztásukkal bizonyítják, hogy átalakultak. Nem a föld az otthonuk, hanem jobb, mennyei hazát várnak. {2T 193.3}   

Kedves fivéreim és nővéreim, remélem, nem siklotok el a szavak felett anélkül, hogy komolyan meg ne fontolnátok a fontosságát. Mikor a galileai férfiak szemüket égre függesztve álltak, hogy ha lehet, még egyszer megpillantsák mennybe emelkedő üdvözítőjüket, hirtelen két fehérruhás férfi termett mellettük. Két mennyei angyal, akiket az ég küldött, hogy vigasztalják őket, amiért elvesztették üdvözítőjük jelenlétét. A két férfi megkérdezte: „Galileabeli férfiak, mit álltok nézve a mennybe. Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok őt felmenni a mennybe.” {2T 194.1}   

Isten terve az, hogy népe a mennyre rögzítse tekintetét, úgy várja Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicső megjelenését. Míg a világiak figyelme különféle vállalkozásokra fordul, a mienk szegeződjék a mennyre. Nyúljon ki hitünk egyre távolabbra és távolabbra a mennyei kincs dicső titkai után. Tereljük magunkra a mennyei szenthelyről áradó fény becses, isteni sugarait, hogy beragyogjon szívünkbe, amint Jézus arcán tündöklik. A gúnyolódók bolondnak tartják az ébren virrasztókat. Azt kérdezgetik: „Hol marad megígért eljövetele? Csalódtatok. Csatlakozzatok hozzánk, akkor felvirágoztok a világi dolgokban. Tegyetek szert haszonra, pénzre, megtiszteltetésre.” De a várakozók az égre tekintenek, és így felelnek: „Mi csak virrasztunk tovább.” S mivel elfordulnak a világi élvezetektől, világi hírnévtől, s a gazdagság csalárdságától, ezzel bizonyítják, hogy valóban másra várnak. Virrasztásuk megerősíti őket. Legyőzik magukban a renyheséget, az önzést, a könnyű élet szeretetét. A szenvedések tüze perzseli őket, ezért hosszúnak tűnik a várakozás. Olykor szomorúság vesz erőt rajtuk, akkor meginog a hitük. Mégis újra összeszedik magukat, legyőzik a félelmeket és kétségeket. Égre függesztett szemmel felelnek ellenségeiknek: „Virrasztunk. Urunk eljövetelét várjuk. Minden bajunk, szenvedésünk és nélkülözésünk közt is túlárad bennünk az öröm.” {2T 194.2}   

Urunk azt kívánja, hogy virrasszunk, hogy mikor megérkezik és bekopog, azonnal ajtót nyissunk neki. Az Úr áldást mond ama szolgákra, akiket ébren talál. „Felövezvén magát, leülteti azokat, és eljővén, szolgál nekik.” Ki lesz az, közülünk, ezen utolsó napokból, akiket a seregek Ura így megtisztel? Készen állunk-e, hogy azonnal ajtót nyissunk, és üdvözöljük őt? Virrasszatok, virrasszatok, virrasszatok. Csaknem mindenki abbahagyta éber várakozását. Nem állunk készen, hogy azonnal ajtót nyissunk neki. A világ szeretete annyira lekötötte gondolatainkat, hogy nem az égre, hanem le, a földre néz szemünk. Sürgölődünk, lobogó lelkesedéssel építjük különféle vállalkozásainkat, Istent pedig feledjük, s nem becsüljük meg a mennyei kincset. Nem virrasztunk, nem is várakozunk. A világ szeretete és a csalárd gazdagság kiszorítják hitünket, ezért nem szeretjük, nem is várjuk üdvözítőnk megjelenését. Keményen törjük magunkat, hogy gondoskodjunk magunkról. Nyugtalankodunk, és ásító hiányt szenvedünk a szilárd, Istenbe vetett hitben. Sokan egyre csak fáradoznak, aggódnak, terveznek, s rettegnek, hogy majd ínséget látnak. Nem marad idejük imára, sem vallásos összejövetelekre. S mikor Így gondoskodnak magukról, nem hagyják, hogy Isten gondoskodjék róluk. Az Úr nem tesz sokat értük, mert nem nyújtanak neki lehetőséget. Túl sokat tesznek magukért, és túl kevéssé hisznek és bíznak Istenben. {2T 195.1}   

A világ szeretete borzalmasan megkötözte e népet, holott az Úr megparancsolta, hogy fáradhatatlanul virrasszon és imádkozzék, hogy ha váratlanul érkeznék, alva ne találja őket. „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése, nem az Atyától van, hanem a világból. És a világ elmúlik és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” {2T 196.1}   

Az Úr közölte, hogy Isten népe, mely nagyon állítja magáról, hogy hisz a jelen igazságban, mégsem virraszt, mégsem várakozik. Egyre növekednek a gazdagságban, a földön gyűjtenek kincseket. A világi kincsekben gazdagodnak, de nem az Isten szemében. Nem hiszik, hogy már csak rövid az idő; nem hiszik, hogy minden dolgok vége elközelgett, hogy Krisztus már az ajtóban áll. Állíthatják bár, hogy erős a hitük, de csak magukat csalják, mert azt bizonyítják, hogy nem rendelkeznek mennyei hittel. Tetteik bizonyítják hitük minőségét, és tetteik bizonyítják a körülöttük élőknek, hogy Krisztus nem jön el a mai nemzedék idején. Hitük szabják meg cselekedeteiket. Arra készülődnek, hogy a világon maradjanak. Házat házhoz sorakoztatnak, szántóföldet szántóföldhöz ragasztanak; a világ polgárai lettek. {2T 196.2}   

A szegény Lázár helyzete, aki a gazdag asztalának morzsáiból tengődött, kedvezőbb, mint e hitvallóké. Ha valódi hittel rendelkeznének, világi kincseik gyarapítása helyett eladnának belőlük, leráznának a föld terhes dolgaiból, és átutalnák azokat maguk előtt a mennybe. Akkor oda fordulna érdeklődésük, a mennyen csüngne a szívük, mert ott a szív, ahol legtöbb a kincse. Azok túlnyomó része, akik állítják, hogy hisznek az igazságban, azt bizonyítja, hogy mit becsülnek legtöbbre a világon. Efelől aggódnak, ezért vállalnak magukra gondokat, ezért fáradoznak. Az lett életük fő célja, hogy megóvják és gyarapítsák vagyonukat. Oly keveset utalnak át a mennybe, annyira lényegtelennek tartják a mennyei kincseket, hogy nem vonzza őket különösebben a jobb haza. A földi vállalkozásokra bezzeg jelentős súlyt fektettek, s e beruházások, akár a mágnes, elvonja gondolataikat, le a mennyről, a hervadhatatlanról, a földire és romlandóra. „Ahol a kincsed, ott a szíved is.” {2T 197.1}   

Az önzés sokakat kalodába ver, mintegy vasbilincsekbe. A gazdaságom, az árúim, a boltom, a termékeim. Az ilyenek a köznapi emberiesség követelményeit is semmibe veszik. Férfiak és nők, noha vallják, hogy várják és szeretik az Úr eljövetelét, nyakig önzésbe gombolkoznak. Ami meg nemes, ami meg isteni, attól eltávolodnak. A világ szeretete, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élet kérkedése annyira rájuk telepedtek, hogy megvakítják őket. Megrontotta őket a világ, és még csak észre sem veszik. Beszélnek ugyan Isten szeretetéről, ám gyümölcseik meghazudtolják a sokat emlegetett szeretetet. Meglopják az Istent a tizedeikkel és az áldozatokkal, amiért Isten fonnyasztó átka nehezedik rájuk. Pedig az igazság ragyogja be minden oldalról ösvényüket. Isten csodálatosan fáradozott a lélekmentésen a családjukban, de hol vannak áldozataik, melyeket hálás köszönettel ajándékoznának az Úrnak, irántuk tanúsított kegyelemért? Sokan oly hálátlanok, mint az oktalan állatok. Pedig oly kimondhatatlan volt az emberért hozott áldozat, hogy a legélesebb eszű ember sem tudja felfogni. Mégis azok, akik állítják, hogy részesülnek e mennyei áldásokban, melyeket ilyen kifejezhetetlen áron szereztek meg nekik, túl önzők, hogy tényleges áldozatot hozzanak Istenért. Gondolatuk csak a világ, a világ, meg a világ. A negyvenkilencedik zsoltárban olvassuk, hogy „gazdagságukban bíznak, és nagy vagyonukkal dicsekszenek. Senki sem válthatja meg atyafiát, nem adhat érte váltságdíjat Istennek.” Ha mindenki eszében tartaná, és valamennyire értékelni tudná Krisztus kimondhatatlan áldozatát, akkor helytelenítés alatt állónak tartanák magukat, aggodalmaskodásuk, és végtelen önzésük miatt. „Istenünk eljön, nem hallgat többé. Emésztő tűz jár előtte, körülötte viharok tombolnak. Felhívja az eget, szólítja a földet, így tart ítéletet népe felett. Gyűjtsétek körém enyéimet, akik áldozatban velem szövetségre léptek.” Az önzés miatt, a világ szeretete miatt feledik Istent. Soknak sivár a lelki élete, s így siránkoznak: a terméketlenségem, a terméketlenségem, a terméketlenségem! Az Úr javakat kölcsönzött népének, hogy kipróbálja őket, hogy vizsgára tegye szeretetük mélységét. Némelyek elszakadnak tőle, s inkább lemondanak mennyei kincsükről, mintsem csökkentsék világi javaikat, és áldozattal lépjenek szövetségre az Úrral. Az Úr felszólítja őket, hogy hozzanak áldozatot, de a világ szeretete bezárja fülüket; nem akarják meghallani. {2T 197.2}   

Körülnéztem, hogy lássam: azok közül, akik állítják, hogy várják a Krisztus eljövetelét, hányan hoznak szívesen áldozatot bőségükből az Istennek. Láttam néhány szerény szegényt, akik, akár a szegény özvegy, megvonják szájuktól a falatot, a perselybe téve filléreiket. Isten szemében ezek az áldozatok kincsekkel érnek fel. Hanem akik vagyonosodtak, tollasodtak, azok messze lemaradtak. Ahhoz képest, amit tehettek volna, jóformán semmit sem tesznek. Visszatartják javaikat Istentől, meglopják őt, mert félnek Istenben bízni. Ez az egyik oka annak, hogy népünk annyira elgyöngült, és oly sokan szállnak sírjukba. Köztünk élnek a másét kívánók. A világ szerelmesei, s a napszámost fillérnyi fizetéssel nyomorítók is köztünk találhatók. Igazságtalanul, és szűkmarkúan bánnak olyanokkal, akiknek semmijük; akik szegények, s kezük munkájából élnek. A világ szerelmese kemény arccal, s még keményebb szívvel visszatartja, amit kemény munkával keresett meg valaki. Így bánnak Mesterükkel, ilyen fanyalogva tesznek valamicskét Isten kincstárába. A példázatban szereplő férfi nem tudta hova tenni termését, s az Úr rövidre szabta haszontalan életét. Így bánik el sokakkal. Mily nehéz is e romlott korban megőrizni magunkat a világiasságtól és önzéstől. Mily könnyű hálátlanná válni a minden áldásunk adományozója iránt. Komoly virrasztásra és sok imára van szükség, hogy aggódó gonddal megőrizzük lelkünket. „Figyeljetek, vigyázzatok és imádkozzatok; mert nem tudjátok, mikor jő el az az idő.” {2T 198.1}