ADAKOZZUNK KRISZTUSÉRT

Abból tudom, amit az Úr közölt velem, hogy a szombattartók, amint egyre gazdagodnak, egyre önzőbbek is lesznek. A Krisztus és népe iránti szeretetük egyre csökken. Nem veszik észre az ínségesek szükségleteit, nem éreznek együtt szenvedéseikkel és szomorúságukkal. Nem veszik észbe, hogy mikor elhanyagolják a szegényt és szenvedőt, Krisztust hanyagolják el. Ha viszont amennyire tudják, enyhítik a szegények ínségét és szenvedéseit, annyiban Jézusnak szolgálnak. {2T 24.1}   

Krisztus mondja megváltott népének: „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készítetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam és innom adtatok; jövevény voltam és befogadtatok engem. Mezítelen voltam, és felruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam és eljöttetek hozzám. {2T 24.2}   

Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttunk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? Vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna. És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és meglátogattunk volna? És felelvén a király, ezt mondja majd nekik: Bizony, mondom nektek, amennyiben megcselekedtétek eggyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.” {2T 24.3}   

Dicső kötelesség, ha valaki súlyos terheket vállal, ha türelmesen végzi a jótetteket, melyek magunkat megtagadó igyekezetre szólítanak, és a menny is jóváhagyással kíséri. A hű igyekezet kedvesebb Isten előtt, mint a leglángolóbb és legszentebbnek vélt imádat. Az az igazi istentisztelet, ha együtt fáradozunk Krisztussal. Imák, intések és beszédek talmi gyümölcsöknek számítanak, melyeket gyakran csak rákötnek a fára. De a jótettekben megnyilvánuló gyümölcsök, mikor gondoskodunk az ínségesekről, az apátlan árvákról és özvegyekről, ezek valódi gyümölcsök, s meg is teremnek a jó fán. {2T 24.4}   

Atyánk szemében ez a tiszta és igazi vallás: „Meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.” Más szavakkal: „Viseld gondját a nyomorgó árvának és özvegynek, s őrizd meg magadat tisztán a világtól.” A jótettek a gyümölcs, melyet Krisztus elvár tőlünk; szerető, nyájas szavakat, jótékony tetteket; gyöngéd gondoskodást a szegényekről és elesettekről. Ha szeretettel fordulunk a csüggedéssel, gyásszal megterhelt emberekhez, ha kezünk készségesen és bőven ad, ha felruházzuk a ruhátlant, szívesen befogadjuk házunkba és szívünkbe a hajléktalant, akkor az angyalok nagyon közel húzódnak hozzánk, és édes dallam csendül fel a mennyben. Minden méltányos, könyörületes és jó tett édes dallamot kelt a mennyben. Az Atya trónjáról felfigyel a könyörület e cselekedeteire, legbecsesebb kincseinek tekinti azokat. „Enyémek lesznek, amikor összeállítom ékszereimet.” Úgy tekinti a nyomorgók és szenvedők iránti szánakozó cselekedetet, mintha Jézussal tették volna. Mikor felkarolod a szegényt, mikor megnyitod szívedet az elesett és elnyomott előtt, mikor az árva támogatója vagy, akkor Jézussal lépsz szorosabb szövetségre. {2T 25.1}   

„Akkor szól majd az ő balkeze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készíttetett. Mert éheztem és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom; jövevény voltam, és nem fogadtatok be; mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel; beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is felelnek majd néki, mondván: Uram, mikor láttunk, hogy éheztél, vagy szomjúhoztál volna, vagy hogy jövevény, vagy mezítelen, vagy beteg, vagy fogoly voltál, és nem szolgáltunk volna neked? Akkor felel majd nekik, mondván: Bizony mondom nektek, amennyiben nem cselekedtétek meg eggyel eme legkisebbek közül, én velem nem cselekedtétek meg. S ezek elmennek az örök gyötrelemre; az igazak pedig az örök életre.” {2T 25.2}   

Jézus azonosítja magát népe szenvedésével: Én voltam éhes, s én szomjaztam. Én vagyok az a hajléktalan. Nekem nem volt ruhám, amit magamra ölthettem volna. Én voltam beteg, engem börtönöztek be. Mikor ti roskadásig megrakott asztalokról lakmároztatok, én éheztem nem messze tőled a kunyhóban, vagy künn az utcán. Mikor arcomba csaptátok az ajtót, pedig senki sem aludt kényelmesen bútorozott szobáitokban, nekem nem volt hova lehajtani a fejemet. Szekrényetek zsúfolva volt ruháitokkal, amire feleslegesen szórtátok a pénzt, és amit az ínségeseknek juttathattatok volna. Jaj, mennyire rám fért volna a meleg ruha. Mikor egészségnek örvendeztetek, én beteg voltam. Balsors börtönbe juttatott, bilincsbe láncolt, lelkileg megtört, megfosztott a szabadságtól és reménytől, ti pedig szabadon jártatok-keltetek, amerre tetszett. Milyen csodás egységet is fejez ki Jézus, mely szenvedő tanítványai, és közte fennáll! Teljesen a magáénak tekinti ügyünket. Úgy ecseteli magát, mintha ő maga lenne, aki szenved. Ne feledd, önző keresztény, hogy a nyomorgó, szegény, az árva, az apátlan minden egyes semmibe vevése magának Jézusnak a semmibevevése. {2T 25.3}   

Ismerek olyanokat, akik, noha nagyhangú, öblös-torkú hitvallók, szívük mégis annyira az önszeretetbe és önzésbe kövesedett, hogy meg sem értik, miről beszélek. Egész életükben csak magukkal gondolnak, maguknak élnek. Kizárt dolog számunkra, hogy mások javára áldozzanak, hogy más kedvéért lemondjanak valamiről. El sem tudják képzelni, hogy Isten ezt várja el tőlünk. Magukat bálványozzák. Visszahozhatatlan hetek, hónapok, évek suhannak az örökkévalóságba, még sincs a mennyben feljegyzés jótetteikről, hogy mások javára hoztak volna áldozatot; hogy táplálnák az éhezőt, ruháznák a meztelent, vagy befogadnák a hajléktalant. Nincs szívük magukhoz fogadni a jövevényt. Ha bizonyosak lennének, hogy akik igényt tartanak támogatásukra, méltók erre, akkor talán rá lehetne beszélni őket, hogy tegyenek valamit ez irányban. Holott erény rejlik abban, hogy kockázatot vállalunk. Lehet, hogy akkor angyalokat látnánk vendégül. {2T 26.1}   

Vannak árvák, akikről gondoskodni kellene, némelyek mégsem vállalkoznak rá, mert több fáradsággal jár, mint amennyit el szeretnének végezni – nem maradna elég idejük szórakozásra. Pedig, majd ha a menny királya a vizsgáló ítéletet végzi, ezek a semmittevő, szűkkeblű, maguknak való emberek megtudják, hogy azoké a menny, akik nem kímélik magukat, hanem Krisztus kedvéért lemondtak önzésükről. Az Úr nem gondoskodott azokról, akik oly különleges figyelemmel szerették magukat, és őrködtek érdekeik felett. A borzalmas büntetés, melyekkel a király a balján állókat fenyegeti, nem súlyos bűneik miatt történt. Nem azért ítéli el őket, amit elkövettek, hanem amit elmulasztottak. Nem tettétek meg, amit a menny nektek jelölt ki, rátok bízott. Csak magatoknak éltetek, ezért azokkal együtt illet meg benneteket a jutalom, akik maguknak valók voltak. {2T 27.1}   

Nővéreimnek ezt javasolnám: Legyetek a jótékonyság leányai. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Lehet, hogy azt gondoljátok, hogy ha olyan árvát találnátok, akiben semmi hiba, akkor befogadnátok és gondoskodnátok róla. De hogy azzal kínlódjatok, hogy sok mindenről leszoktassátok, és új szokásokra neveljétek rá, hogy önuralomra szoktassátok – ez olyan feladat lenne, amit nem vállaltok. Nem könnyű tanítani a tudatlant, megszánni és jóra nevelni azt, aki csakis rossz szokásokat vett fel. A menny mégis épp ilyeneket helyezett utatokba. Álcázott áldások ők. {2T 27.2}   

Az Úr már évekkel ezelőtt közölte velem, hogy Isten népe vizsgára kerül e ponton, vagyis, hogy otthont nyújtsanak a hajléktalannak; hogy sokan azért lesznek majd hajléktalanok, mert hisznek az igazságban. A szembeszegülés és a zaklatás sok hívőt megfoszt majd otthonától, és azok kötelessége lesz, hogy megnyissák előttük ajtóikat, akiknek van otthonuk. Nemrégiben az Úr azt adta tudtomra, hogy Isten különösképpen próbára teszi hitvalló népét e téren. Krisztus szegény lett értünk, hogy az ő nyomora által mi lehessünk gazdagok. Azért hozott áldozatot, hogy majd hazát tudjon nyújtani azoknak, akik a világon zarándokok és idegenek csupán; akik jobb hazát keresnek, mennyei hazát. Akik a kegyelem tárgyai, a halhatatlanság örökösei, azok talán kereken vissza akarják utasítani, vagy akár húzódozni akarnak attól, hogy hajléktalanokkal és ínségesekkel osszák meg családi körüket? Mi, akik Krisztus tanítványai vagyunk, be akarjuk talán zárni ajtónkat a hajléktalanok előtt, csak mert nem ismerőseink? {2T 27.3}   

Hát nincs ereje korunkban az apostol utasításának? El ne hanyagoljátok a vendégszeretetet: amikor némelyek ezt gyakorolták, tudtukon kívül angyalokat láttak vendégül. Naponta fájdalmat okoz nekem, mikor népünk körében az önzés megnyilvánulásait látom. Döbbenetes módon hiányzik a szeretet, s az azokról való gondoskodás, akik igényt tarthatnak erre. Mennyei Atyánk álcázott áldásokat helyez ösvényünkre, némelyek mégsem nyúlnak hozzá, mert akkor kevesebbet űzhetnék kedvteléseiket. Angyalok várják, hogy megragadjuk-e a jótettek kezünk ügyébe helyezett alkalmait; figyelik, hogy áldások leszünk-e másoknak, hogy azután ők áldhassanak meg bennünket. Maga az Úr tett különbözővé minket – némelyeket szegénnyé, másokat gazdaggá, ismét másokat elesetté. Isten szándékosan engedi meg a szegénynek a szegénységet, hogy vizsgáljon, és próbára tegyen minket hogy megérlelje, ami a szívünkben lakik. {2T 28.1}   

Sokakat hallottam kimenteni magukat hogy miért nem hívják meg családi körükbe és szívükbe Isten szentjeit. „Jaj, nem készítettem semmit, nem főztem semmit – menjenek másvalakihez.” Máshol meg más kifogással hozakodhatnak elő, hogy miért nem fogadják be a vendéglátásra szorulót. S így fájdalmasan megbántják a látogatókat, akik aztán kellemetlen benyomással távoznak az ilyen hitvalló testvérek vendégszeretete felől. Nővérem, ha nincs kenyered, kövesd a Biblia ecsetelte példát. Zörögj be szomszédodhoz, és mondd: „Barátom, adj kölcsön három kenyeret. Útról érkezett egyik barátom, és nincs, mit elébe tegyek.” Egy példa sincs, hogy a kenyér hiányából mentséget kovácsolt volna valaki; hogy ezzel utasította volna el a kérőt. Mikor Illés a szareptai özvegyhez érkezett, az özvegy megosztotta Isten látnokával falatnyi kenyerét. Isten pedig csodát tett. Odahatott, hogy a szolgájának hajlékot nyújtó özvegy, mikor, falatnyi kenyerét is megosztva vele, akkor őt is megtartotta, de megmentette fia életét is. Így lesz ez sokak esetében, ha kész örömmel, és Isten dicsőségére teszik. {2T 28.2}   

Van, aki gyönge egészségére hivatkozik – szívesen megtennék, de nincs erejük! Ezek már olyan régen magukba s szegényes érzéseikbe zárkóztak, annyit panaszkodtak szenvedésükről, próbájukról, s bajaikról, hogy ez lett a jelen igazságuk. Bármennyire rászorulna valaki részvétükre és segítségükre, ők már másra sem tudnak gondolni, csak magukra. Neked, akinek gyönge az egészséged, rendelkezésedre áll az orvosság. Ha felruházod a meztelent, s a hajléktalan szegényt befogadod házadba, ha megtöröd kenyered az éhezőnek, „akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan begyógyul.” A jótettek végzése kitűnő gyógyír a betegségre. Akik jót cselekszenek, azokat felszólítja Isten, hogy kiáltsanak hozzá, s megígérte, hogy válaszolni fog. A kietlen helyen is felüdíti őket. {2T 29.1}   

Fivéreim, nővéreim, rázzátok fel magatokat. Ne húzódozzatok a jótettektől. „Ne fáradjunk bele a jótettekbe, mert ha bele nem fáradunk, annakidején aratni fogunk.” Ne várj, míg előírják, hogy mi a kötelességed. Nézz körül, tudd meg, ki tehetetlen, elesett, ínséges. Ne fordulj el embertársadtól, ne rejtőzz el szükségleteik elől. Bizonyítsátok be, hogy valódi a vallásotok, amint Jakab mondja: szeplőtlen az önzéstől és romlástól! Igyekezzetek megtenni minden tőletek telhetőt az üdvösség nagyszerű művének elősegítésére! {2T 29.2}   

Ismerek olyan özvegyasszonyt, akinek két gyermeket kellett eltartania, kizárólag varrásból. Sápadt az özvegy és gondterhelt az arckifejezése. Egész télen küszködött, hogy eltartsa magát és gyermekeit. Bár kapott kevéske segítséget, de ki érezné meg, ha sokkal többet segítene rajta? Itt a két fiacskája, egyik kilenc, a másik tizenegy éves. Ki ad nekik otthont Krisztus szerelméért? Enyhíteni kellene az özvegy gondjain, szabaddá kellene tenni őt attól, hogy a varrótűjének rabszolgája legyen. Ez a két fiú falun lakik, egyetlen őrzőjük szorgalmas anyjuk. Szakmára, rendszeres munkára kellene tanítani őket, amint az életkoruk megengedi. Türelmesen, nyájasan, szeretettel kellene tanítani mindkettőjüket. Van, aki azt mondja: Igen, szívesen befogadnám, és munkára nevelném őket. Ám ne feledjétek, hogy másra is szükségük van, nemcsak a munkára szoktatásra. Arra is tanítani kell őket, miként fejlesszék helyesen keresztény jellemüket. Szeretetre és gyöngédségre van szükségük. Rá kell nevelni őket hogy hasznavehetők legyenek itt, s végezetül felkészüljenek a mennyre. Vessétek le önzéseteket, nézzetek körül. Sokakon segíthettek, sokak áldására lehettek, ha befogadjátok őket családi körötökbe, szívetekbe, s ha Isten Bárányához irányítjátok őket, aki elveszi a világ bűnét. Szeretnétek-e áldozatot hozni, hogy embereket mentsetek meg? Jézus, szeretett megváltónk, mennyei otthont készített számunkra. Ti meg, mikor szükség van rá, nyújtsatok otthont a rászorulóknak, ezzel kövessétek mesteretek példáját. Ha nem vagytok most készek erre, majd ha a mennyei otthonra szorultok, ti sem kaptok lakóhelyet. Mert Krisztus kijelentette: „Amit ezek közül akár a legkisebbel tettetek, velem tettétek.” Ti, önzők, akik egész életetekben csak a magatok könnyebbségét és érdekét szorgalmaztátok, próbaidőtök sebes léptekkel közeleg végéhez. Mit tesztek hát, hogy jóvátegyétek önző és mihaszna életeteket. Ébredjetek, ébredjetek már! {2T 30.1}   

Ha sokra becsülitek örök életeteket, rázzátok ébrenlétre magatokat, s kezdjetek vetni jó magot. Hisz amit vettek, azt is aratjátok le. Közeledik az aratás, a begyűjtés végzetes ideje, mikor mind azt aratjuk majd, amit elvetettünk. A termés nem marad el; az aratás holtbiztos. Ma még a vetés ideje van. Igyekezzünk hát gazdagodni a jótettekben. „Legyenek gazdagok a jócselekedetekben, legyenek szíves adakozók, közlők. Kincset gyűjtvén magatoknak jó alapul a jövőre, hogy elnyerjétek az örök életet.” Kérve kérlek, testvéreim, bárhol éltek, rázzátok le magatokról hidegségeteket. Ápoljátok magatokban a vendégszeretetet; s a segítségre szorulók iránti szeretetet. {2T 31.1}   

Talán azzal védekeztek, hogy rászedtek benneteket, olyanokra költöttetek, akik méltatlannak bizonyultak szeretetetekre, ezért ment el kedvetek az ínségesek segélyezésétől. Jézust állítom elétek. Jézus eljött, hogy megmentse a bukott embert, hogy üdvösséget hozzon népének. Népe mégis elutasította őt; könyörületére sértéssel és megvetéssel feleltek. Végül meg is ölték, pedig azért jött, hogy életet adjon nekik. Az Úr hátat fordított-e ezért a bukott emberiségnek. Ha kilencvenkilencszer csődöt is mondott próbálkozásod, s csak sértést, szidást, gyűlöletet kaptál viszonzásul, de ha a századik kísérlet sikerülni fog, s megmentesz valakit, jaj, mekkora győzelmet arattál ezzel! Egyetlen ember, akit kitépünk az ellenfél fogságából; egyetlen embernek javára lennünk, egyetlent bátorítanunk ezerszeresen megjutalmaz igyekezetedért. Akkor majd neked mondja Jézus: „Amennyiben megcselekedtétek eggyel a legkisebb atyámfiai közül, velem cselekedtétek meg.” Hát nem kell-e jókedvvel megtennünk minden tőlünk telhetőt, hogy kövessük Urunk életét? Sokan visszariadnak attól, hogy mások javára hozzanak áldozatot. Nem készek szenvedni azért, hogy másokon segítsenek. Azzal áltatják magukat, hogy senki se várja el tőlük, hogy mások javáért veszteség érje őket. Az ilyeneknek azt mondjuk, hogy Jézus a példaképünk. {2T 31.2}   

Mikor arra kérték Jézust, hogy intézze úgy, hogy Zebedeus két fia közül egyik jobbján, a másik balján üljön majd országában, azt felelte nekik: „Nem tudjátok, mit kértek. Megihatjátok-e a pohárt, amelyet én megiszom? És megkeresztelkedhettek-e a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem? Mondának neki: Meg. És monda nekik: Az én poharamat megisszátok ugyan, és a keresztséggel, mellyel én megkeresztelkedem, megkeresztelkedtek; de az én jobb és balkezem felől való ülést nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz az, akinek az én Atyám elkészítette.” Hányan felelnek így: „Iszunk a kehelyből, megkeresztelkedünk a keresztséggel”, hogy tudnák, miről beszélnek? Hányan követjük példaképünket? Aki Krisztus követőjének vallja magát, elkötelezte magát, hogy Krisztus nyomdokain jár. Mégis sokak útja, noha fellengzős hitvallásokat tesznek az igazságról, azt bizonyítja, hogy alig figyelnek példaképünkre, hogy hozzá szabnák életüket. A maguk tökéletlen mértékéhez méricskélik viselkedésüket. Nem követik szorosan Krisztus lemondását, sem a másokért hozott áldozat életét. {2T 32.1}   

Itt élnek köztünk a szegények, a hajléktalanok, az özvegyek. Hallottam, amikor jómódú gazdag írta le a köztük élő szegény özvegy helyzetét. Sajnálkozott az özvegy szorult állapotán, majd így folytatta: „Nem tudom, mi lesz vele e zimankós télen. Már most tarthatatlan a helyzete.” Az ilyenek elfeledkeztek példaképünkről. Tetteikkel mondják: „Nem, Uram, nem tudunk inni a lemondás, megaláztatás és áldozathozatal kelyhéből, melyből te ittál, sem szenvedéssel keresztelkedni meg, mint te megkeresztelkedtél. Nem telik tőlünk, hogy mások javára éljünk. Az a kötelességünk, hogy magunkról gondoskodjunk.” Kinek kellene tudni, mi lesz a télen az özveggyel, ha nem azoknak, akiknek tele a csűrjük? Ott a kezükben az élelem, a pénz, hogy az özvegynek ne kelljen szükséget látnia. Vissza merik-e tartani Krisztus ínséget látó tanítványaitól a javakat, amelyeket Isten rájuk bízott, melyek felett őket rendelte intézőnek? Ha ezt teszik, Jézustól tagadják meg. Arra vártok tán, hogy az Úr gabonát hullat az égből az ínségesek táplálására? Hát nem a ti kezetekre bízta azt, hogy ezzel próbára tegyen, s abban az előjogban részesüljetek, hogy kincset gyűjthessetek a mennyben? {2T 32.2}   

Ezért Krisztus apátlan, anyátlan árvákat helyez a gyülekezet karjába, így szólva követőihez: „Fogadjatok be az ínséges gyerekeket, neveljétek őket nekem. Megadom jutalmatokat.” Sok önzést tapasztaltam már az ilyen ügyekben. Hacsak külön bizonyíték nincs rá, hogy ők maguk hasznot húznak a hajléktalan befogadásából, némelyek hátat fordítanak, és ezt felelik: Nem fogadjuk be. Mintha nem értenék meg, mintha nem törődnének vele, hogy az árvák üdvözülnek-e vagy elvesznek. Úgy vélik, hogy nem az ő dolguk. Káinnal mondják: „Talán őrzője vagyok a testvéremnek?” Az árvák kedvéért nem akaródzik kényelmetlenséget vállalniuk, áldozatot hozniuk. Ezért közönyösen lökik őket a világ karjába, azok meg néha szívesebben látják az árvát, mint a hitvalló keresztények. Isten napján az Úr tudakozódni fog azok után, akik megmentésére a menny alkalmat kínált a szájjal-keresztényeknek. Ők mégis kibúvót kerestek, s húzódoztak a jócselekedetektől. Csak akkor érdekelte őket, ha hasznot húzhattak belőle. Az Úr tudtomra adta, hogy a jótettek alkalmait így visszautasítók hallják majd Jézus ajkáról: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel cselekedtetek, velem tettétek.” Kérlek, olvassátok el Ésaiás 58. fejezetét. {2T 33.1}   

„Nem ez-é a böjt, amit én kedvelek, hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek? Nem az-é, hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested előtt el ne rejtsd magadat? Akkor felhasad, mint hajnal a te világosságod, és meggyógyulásod gyorsan kivirágzik, és igazságod előtted jár: az Úr dicsősége követ. Akkor kiáltasz, és az Úr meghallgat, jajgatsz, és ő azt mondja: Íme itt vagyok. Ha elveted közüled az igát, és megszűnsz ujjal mutogatni és hamisságot beszélni. Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, és az elepedt lelkűt megelégíted: feltámad a sötétségben világosságod és homályosságod olyan lesz, mint a dél. És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, melynek vize el nem fogy.” {2T 33.2}   

Ez a mi külön feladatunk, mely ránk vár. Összes imánk, összes böjtünk mit sem ér, ha nem látunk komolyan e kötelességünkhöz. Szent kötelesség nyugszik rajtunk. Isten félreérthetetlenül kijelölte feladatunkat. Az Úr látnokán át szól hozzánk. Nem azok az Úr gondolatai és útjai, aminek a vak, önző halandók vélik, vagy szeretnék. Az Úr a szívet nézi. Ha önzés lakik benne, az Úr tud róla. Igyekezhetünk elrejteni tényleges jellemünket testvéreink elöl, Isten azonban ismer bennünket. Előle mit sem rejthetünk el. {2T 34.1}   

Az imént olvastuk, hogy Isten milyen böjtöt fogad el: „Ha megtörjük kenyerünket az éhezőnek, és a hajléktalan szegényt befogadjuk házunkba.” Ne várjátok, hogy ők forduljanak hozzátok. Nem az ő dolguk felkutatni téged, s tetőt könyörögni ki tőled fejük fölé. Neked kell kutatnod utánuk, s házadba hoznod őket. A te szeretetednek kell elérni őket. Fél kézzel, és hit által ragadd meg a hatalmas kart, mely üdvösséget nyújt. A szeretet másik karjával ragadd meg az elnyomottat, s enyhíts ínségén. Mindaddig képtelenek leszünk fél kézzel Istenbe kapaszkodni, míg a másik a magunk gyönyörűségét szolgálja. {2T 34.2}   

Ha a könyörület és szeretet munkájához látsz, elviselhetetlen többletsúlynak bizonyul-e neked? Belebuksz-e, agyonnyom-e a teher? Valóságosan megrövidíted-e családodat? Jaj, dehogy! Isten gondosan eltávolított minden homályt e kérdésről. Ha engedelmeskedünk neki, mienk az ígérete. Ez az ígéret felöleli mindazt, amit a legaggályosabb, legbizonytalankodóbb megkívánhat: „Akkor felhasad, mint hajnal, világosságod, és gyógyulásod gyorsan kivirágzik.” Isten erődöt épít majd köréd. S az ígéret még itt sem fejeződik be: „Akkor kiáltasz, és az Úr meghallgat, jajgatsz, és Ő mondja: Íme itt vagyok.” Ha elveted közüled az igát, és megszűnsz ujjal mutogatni és hamisságot beszélni. Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, „feltámad a sötétségből világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél. És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, mint vízforrás, amelynek vize el nem fogy.” {2T 35.1}   

Ti, akik a világosság gyermekeinek mondjátok magatokat, olvassá-tok el Ésaiás 58. fejezetét. Különösen azok olvassák újra, akik annyira húzódoztatok kényelmetlenséget vállalni magatokra, az ínségesek támogatásánál. Ti, kiknek szíve és háza túl szűk, helyet szorítani a hajléktalannak, olvassátok; ti, akik látjátok, hogy a nyomor vaskeze nyomja az árvát s özvegyet, hogy szívtelen világiak szorongatják őket, ti is olvassátok el. Attól féltek, hogy oly áramlat tör be családotokba, mellyel fel kell vennetek a harcot, ti is olvassátok. Egyrészt alaptalanul rémítgethetitek magatokat, másrészt áldás áradhat rátok, melyben minden nap részesülhettek. De, ha másképp történne is, ha új vesződséggel kell szembenézzetek, akkor is rá támaszkodhattok arra, aki megígérte: „Akkor felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan begyógyul.” Isten népének azért nem lelkibb a gondolkodása, azért nem erősebb a hite, mert kiszikkasztotta őket az önzés. A látnok szava szombattartókat illet – nem bűnösöket, sem hitetleneket – hanem akik nagyon tettetik az istenfélelmet. Isten előtt nem a véget nem érő összejövetelek kedvesek, nem a sok ima, hanem a jótettek. Ha azt teszik a megfelelő időben, ami helyes. Az kedves előtte, ha kevésbé viseljük szívünkön magunkat, és többet törődünk a jócselekedetekkel. Tágítsuk ki lelkünket. Akkor Isten olyanná teszi azt, „mint az öntözött ket, és mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha”. {2T 35.2}   

Olvassátok el Ézsaiás első fejezetét: „Ha kiterjesztitek kezeteket, elrejtem szememet előttetek; sőt ha megsokasítjátok is az imádságot, én meg nem hallgatom: vérrel rakva kezeitek. Mosódjatok, tisztuljatok meg. Távoztassátok el szemem elől tetteitek gonoszságát, szűnjetek meg gonoszt cselekedni. Tanuljatok jót tenni; törekedjetek igazságra, vezessétek jóra az erőszakoskodót, pártoljátok az árvák és özvegyek ügyét. No, jertek, törvénykezzünk, azt mondja az Úr? Ha bűneitek skarlát pirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú. Ha engedelemmel hallgatándotok, e föld javaival éljetek. És ha vonakodtok, sőt pártot üttök, fegyver emészt meg; mert az Úr szája szólt.” {2T 36.1}   

Az Úr tudomásomra adta, hogy az arany, melyet Krisztus, az igaz tanú említ, s melyet mindnyájunknak feltétlenül meg kell szereznünk, nem más, mint a hit és szeretet kettőse. Ezek közül mégis fontosabb a szeretet. Az ellenfél maga nem szűnik ügyködni, hogy eltávolítsa Isten népe szívéből e két értékes ajándékot. Mindnyájan az élet játszmáját játsszuk. Az ellenfél jól tudja, hogy ha meg bír fosztani bennünket a szeretettől és hittől, s ha önzést és hitetlenséget tud lopni helyükbe, úgy csalárd kezével gyorsan el tudja távolítani az összes többi értékes vonást – akkor már el is veszítettük a játszmát. {2T 36.2}   

Szeretett testvéreim! Ne engedjétek meg, hogy az ördög elérje célját. Ne hagyjátok, hogy elveszítsétek a játszmát mellyel örök életet szeretnétek nyerni! Ha valaha Isten szólt általam, olyan holtbiztos, mint hogy Isten trónja biztosan áll – hogy az ősellenség legyőz titeket, ahelyett, hogy ti diadalmaskodnátok, hacsak teljesen meg nem változtok. Nyerjétek vissza a szeretetet és hitet. Szálljatok újult erővel harcba, s tegyetek szert újra a becses ajándékokra, melyből csaknem semmivel sem rendelkeztek. Komolyabban, szívósabban, fáradhatatlanabbul kell igyekeznetek, mint valaha. Nem csupán imádságból és böjtből áll ez, hanem engedelmességből, az önzés lehámozásából, s olyan böjtből, melyet Isten választ, amely az Ő szemében kedves. Lehet, hogy sokan sértve érzik magukat, amiért magyarán szóltam, mégis, ezen túl is csak ezt teszem. Isten ezt rója ki rám. {2T 37.1}   

Megköveteli, hogy a felelős tisztségeket betöltők szenteljék magukat a munkának. Mert ha ők helytelent tesznek, népünk megengedettnek tartja, hogy kövessék a vezetőket. Ha a nép helytelent tesz, s a vezetők nem emelik fel szavukat a helytelenségek ellen, ezzel jóváhagyják a gonoszságot, s az ő rovásukra is feljegyzik a bűnt, nemcsak azokéra, akik elkövetik. Felelős vezetőink legyenek istenfélő emberek, akik mindig átérzik a mű rajtuk nyugvó terheit. {2T 37.2}   

***** {2T 37}