MEGTÉRÉSEM

1840. márciusában William Miller Portlandba jött, s megtartotta első előadás sorozatát Krisztus második eljöveteléről. Az előadások nagy feltűnést keltettek, és a Casco utcai keresztény templom, ahol Miller tartózkodott, este is, nappal is zsúfolásig megtelt. Nem kísérte vad izgalom ezeket az összejöveteleket, hanem mély komolyság ülte meg a hallgatókat. Nemcsak a városiak érdeklődését keltette föl, hanem a környező vidék népe is nap-nap után beözönlött élelmiszerkosaraival a városba. Reggeltől az esti összejövetel végéig ott maradtak. {1T 14.1}   

Eljártunk az előadásokra barátaimmal, meghallgattuk a meglepő kijelentést, hogy az Úr 1843-ban, alig néhány év múlva eljön. Miller oly pontosan követte nyomon a jövendöléseket, hogy meggyőződést keltett hallgatói szívében. Hosszan fejtegette a jövendölések korszakát, és számos bizonyítékot sorolt fel állításai alá támasztásra. Majd a készületlenekhez intézett ünnepélyes és erőteljes felhívásai és intései, mintha megbűvölték volna a sokaságot. {1T 14.2}   

Rendkívüli összejöveteleket szerveztek, ahol a bűnösöknek alkalma nyílt keresni az Üdvözítőt, és felkészülni a küszöbön álló félelmetes eseményekre. Rémület és meggyőződés terjedt el az egész városban. Imaórákat tartottak s általános volt az újjáéledés a különféle felekezetek soraiban, mert többé-kevésbé mindnyájan megérezték Krisztus közeli eljövetele tanításának hatását. {1T 14.3}   

Mikor felhívták a bűnösöket, hogy menjenek előre, a vezeklők padjába, az emberek százával tódúltak oda. A többiekkel én is átvergődtem a tömegen, helyet foglaltam a keresők között. Mégis az a gondolat élt szívemben, hogy sosem leszek méltó, hogy Isten gyermekének nevezzenek. Hiányzott belőlem az önbizalom. S a meggyőződés, hogy nem tudnám megértetni velük gondolataimat, megakadályoztak, hogy keresztény barátaimtól kérjek tanácsokat és segítséget. Így – feleslegesen – sötétségben és kétségbeesésben botorkáltam. Barátaim nem törtek át szégyenlőségemen – fogalmuk sem volt állapotomról. {1T 14.4}   

Egyik este Róbert fivéremmel hazafelé tartottam az összejövetelről, ahol a leglenyűgözőbb előadást hallottuk Krisztus közelgő földi uralmáról, amit keresztényekhez és bűnösökhöz intézett őszinte és ünnepélyes felhívás követett. Mindenkit sürgetett, hogy készüljön fel az ítéletre, és az Úr jövetelére. A hallottak megrázták lelkemet, oly mélységes volt szívemben a meggyőződés, hogy attól tartottam, az Úr nem engedi meg, hogy hazatérjek. {1T 15.1}   

Ezek a szavak csengtek fülembe: Közel van az Úr napja! De ki fogja elviselni tudni jövetele napját? Szívem ezt dobogta: „Őrizz meg, ó Uram, az éjszakában! Ne haljak meg bűnösen. Szánj meg, ments meg!” Most először próbáltam kifejteni gondolataimat fivéremnek, Róbertnek, aki két évvel idősebb volt nálam. Megmondtam neki, hogy nem merek pihenni, sem aludni, míg meg nem bizonyosodok, hogy Isten megbocsátotta bűneimet. {1T 15.2}   

Fivérem nem válaszolt rögtön, de hallgatásának oka rövidesen világossá vált előttem. Sírt, mert együtt érzett gyötrelmemmel. Ez még nagyobb bizalomra serkentett iránta. Megmondtam neki, hogy amikor az élet oly súlyos tehernek tűnt előttem, meg akartam halni De most rémülettel töltött el a gondolat, hogy jelen bűnös állapotomban meghalhatok, és örökre elveszhetek. Megkérdeztem tőle, mit gondol, ha az éjjelt küzdelmes imával töltöm, az Úr meg-őrizné-e életemet erre az éjszakára? Ezt válaszolta: „Azt hiszem, igen, ha hittel kéred. Én is imádkozni fogok érted, és magamért is. Ellen, amit ma este hallottunk, soha nem szabad elfelejtenünk!” {1T 15.3}   

Hazaértünk, és az éjjel hosszú óráinak nagy részét imával és könnyekkel töltöttem. Részben azért rejtettem el gondolataimat barátaim előtt, nehogy csüggesztő szavakat halljak válaszul. Reményem oly kicsiny volt, hitem oly erőtlen, hogy attól tartottam, ha más is kedvezőtlen színben látja helyzetemet kétségbeesésbe zuhannék. Ennek ellenére vágytam, hogy valaki megmondja, mit kell tennem, hogy megmeneküljek; milyen lépéseket tegyek, hogy találkozzak Üdvözítőmmel, és teljesen átadjam magamat az Úrnak. Komoly dolognak tartottam a kereszténységet, és tudtam, hogy valami különös erőfeszítést követel tőlem. {1T 16.1}   

Hónapokon át ebben az elmeállapotban vesztegeltem. Szüleimmel rendszeresen részt vettem a metodista istentiszteleteken, de amióta érdeklődtem Krisztus közeli eljövetele iránt, eljártam a Casco utcai összejövetelre is. A következő nyáron szüleim elutaztak Bostonba, a metodista tábori összejövetelre, s engem is magukkal vittek. Eltökéltem, hogy buzgón keresni fogom ott az Urat, és ha lehetséges, elnyerem bűneim bocsánatát. Szívem nagyon vágyott a hitből fakadó keresztény reményre és békére. {1T 16.2}   

Igen fölbátorodtam, amikor a következő szövegen alapuló igehirdetést hallottam: „Ekképpen megyek be a királyhoz”, „s ha azután elveszek, hát elveszek.” A szónok a remény és félelem között ingadozókról szólt, akik bár szeretnének menekülni bűneiktől, és elnyerni Krisztus bűnbocsátó szeretetét, de akiket félénkségük, és a szívtelenségtől való félelem, kétségek közt hánykolódva tart. Ezeknek tanácsolja, hogy adják át magukat Istennek, s halogatás nélkül bízzák magukat könyörületére. Rájönnek majd, hogy a kegyelmes Megváltó készen áll nekik ajándékozni a könyörület jogarát, mint Ahasvérus ajánlotta fel Eszternek, kedvezése jelét. A bűnösnek, mikor reszketve áll az Úr jelenlétében, nem kell mást tennie, mint kinyújtani a hit kezét, és megérintenie a kegyelem jogarát. Ez az érintés biztosítja számukra a bűnbocsánatot és békét. {1T 16.3}   

Akik arra várnak, hogy érdemeseknek tudják magukat Isten kegyelmére, mi előtt rászánnák magukat, hogy igényt tartsanak ígéreteire, végzetes hibát követnek el. Csakis Jézus tisztíthat meg bűneinktől, egyedül Ő bocsáthatja meg vétkeinket. Urunk szavát adta, hogy meghallgatja kéréseinket, s válaszol a hittel hozzá folyamodók imáira. Sokan azt képzelik, hogy valami csodálatos erőfeszítést kell tenniük, hogy elnyerjék Isten tetszését. Holott hiábavalóság minden magunkra támaszkodás. A bűnös csak úgy válhat Isten reménykedő, hívő gyermekévé, ha hit által közösségre lép Krisztussal. Ezek a szavak megnyugtattak, és megmondták, mit kell tennem, hogy megmeneküljek. {1T 16.4}   

Ettől kezdve világosabban láttam utamat, kezdett eloszlani a sötétség. Őszintén kerestem bűneim bocsánatát, s minden erőmmel igyekeztem teljesen átadni magamat az Úrnak. Mégis gyakran kétségbe estem, mert nem tapasztaltam azt a lelki elragadtatást, melyet Isten tetszése bizonyítékának tartottam. E nélkül nem mertem megtértnek tartani magam. Igen rászorultam, hogy valaki megmagyarázza az egész folyamat egyszerűségét! {1T 17.1}   

Míg a többiekkel az oltár előtt térdeltem, szívem ezt kiáltotta: „Jézus, segíts, ments meg, mert elveszek! Meg nem szűnök könyörögni, míg meg nem hallod imámat, és meg nem bocsátod bűneimet!” Erősebben éreztem segítségre szoruló állapotomat, mint valaha. Ahogy ott térdeltem, és imádkoztam, a teher lehullt rólam, és a szívem megkönnyebbült. Először megriadtam., és próbáltam vissza felvenni magamra a gyötrelem terhét. Azt gondoltam, hogy nincs jogom örülni, és boldognak lenni. Jézus mégis nagyon közel látszott lenni. Minden bánatommal, balszerencsémmel és próbáimmal hozzáfordultam, ahogy az imádkozók között térdeltem, többet tanultam Krisztus isteni jelleméről, mint bármikor azelőtt {1T 17.2}   

Az egyik hívő asszony hozzám lépett, és megkérdezte: Drága gyermekem, megtaláltad Jézust? De mielőtt felelni tudtam, felkiáltott: Igen, megtaláltad, békéje éltet, látom arcodon! Ismételten felvetettem magamban a kérdést: ez a megtérés? Nem tévedek? Túl értékesnek tűnt, hogy magamnak igényeljem, túl fenséges kiváltságnak. Bár igen félénk voltam, hogy nyíltan megmondjam, tudtam, hogy az Üdvözítő megáldott, és megbocsátotta bűneimet. {1T 18.1}   

Az összejövetel után hazaindultunk. Fejem a hallott igékkel és imákkal volt tele. Az egész természet mintha megváltozott volna. Az összejövetel alatt felhős volt az ég; majdnem az egész idő alatt ömlött az eső. Gondolataim összhangban álltak az időjárással. Most viszont ragyogón sütött a nap, fénnyel, meleggel árasztva el a földet. A fák, a fű zöldebb, az ég mélyebb kék volt. A föld ragyogni látszott Isten békéjétől. Ugyanígy volt bensőmben is. Az igazságosság napjának sugarai áthatoltak értelmem felhőin, sötétségén, és elűzték a homályt. {1T 18.2}   

Azt gondoltam, hogy mindenkinek meg kellene békülnie Istennel, és be kellene fogadnia Szent Lelke tevékenységét. Amire csak ránéztem, mintha minden megváltozott volna. A fák megszépültek, a madarak édesebb énekeket zengtek, mint valaha. Mintha csak a Teremtőt dicsérték volna. Nem volt kedvem beszélgetni, mert féltem, hogy elmúlik e boldogság, és elveszítem Jézus szeretetének drága bizonyítékát. {1T 18.3}   

Amikor Portlandon házunkhoz közeledtünk, munkások dolgoztak az utcán. Közönséges dolgokról beszélgettek, de Isten dicsőítésén kívül süket voltam mindenre. Szavuk mintha hálaadó köszönet, és örömteli dicséret lett volna. Anyámhoz fordultam, és megkérdeztem: miért dicsőítik Istent ezek az emberek, hiszen ott sem voltak a tábori összejövetelen? Nem értettem, miért futotta el anyám szemét a könny, és miért ült gyöngéd mosoly az arcán, egyszerű szavaim hallatára. Saját hasonló élménye jutott eszébe. {1T 18.4}   

Anyám nagyon szerette a virágokat; örömét lelte ápolásukban. Széppé és kellemessé tette a családi házat gyermekei számára. De nekem sohasem volt olyan szépséges a kertünk, mint aznap. Minden virágban, bimbóban és bokorban Jézus szeretetének kifejezését láttam. Szépségük némán hirdette Isten szeretetét. {1T 19.1}   

Gyönyörű virág nőtt a kertben, Sáron rózsája volt a neve. Emlékszem, hogy odamentem hozzá, és tisztelettel érintettem meg a gyöngéd szirmokat. Szentnek látszottak akkor szememben. Szívem túláradt a gyöngédségtől és szeretettől, Isten e teremtett dolgai iránt. A földet díszítő virágokban isteni tökéletességet láttam. Ő gondoskodott róluk, s mindent látó szeme rajtuk volt. Ő teremtette és nevezte jónak ezeket. {1T 19.2}   

„Ha ennyire szereti ezeket, s így gondoskodik a virágokról, melyeket szépséggel ruházott fel, mennyivel gyöngédebben fogja őrizni gyermekeit, akiket a maga képmására teremtett” – gondoltam. Halkan újra elmondtam: „Isten gyermeke vagyok. Szerető gondoskodással vesz körül. Engedelmes leszek, és semmivel sem szomorítom őt, hanem dicsérni fogom drága nevét, és őt, magát mindig szeretni fogom.” {1T 19.3}   

Életem más fényben tűnt fel előttem. A gyermekkoromat elsötétítő sérülés mintha javamra, könyörületből sújtott volna, hogy elfordítsa szívemet a világtól, sekélyes élvezeteitől, és a menny maradandó örömei felé hajlítsa. {1T 19.4}   

Röviddel a tábori összejövetelről való visszatértünk után, néhányunkat tagjelöltnek vettek föl a gyülekezetben. Nagyon sokat gondolkoztam a keresztségről. Bár fiatal voltam, tudtam, hogy a Szentírás a keresztségnek csak egyetlen módját szentesíti, az alámerítést. Néhány metodista testvérnő hiába igyekezett meggyőzni, hogy a meghintés a Biblia keresztsége. A metodista lelkész beleegyezett, hogy alámerítse azokat, akik lelkiismeretük szerint ezt a módot kívánják, bár közölte, hogy a meghintés ugyanolyan kedves Isten előtt. {1T 19.5}   

Végül kitűzték az ünnepélyes szertartás időpontját. Szeles időben mentünk le a tengerre, hogy megkeresztelkedjünk. Tizenketten voltunk. Jókora hullámok csapdosták a partot, de amikor felvettem a súlyos keresztet, békém olyan volt, mint a folyóvíz. Mikor felemelkedtem a vízből, erőm csaknem cserben hagyott, mert az Úr hatalma nyugodott meg rajtam. Tudtam, hogy mostantól kezdve nem tartoztam a világhoz. A vizes sírból új életre támadtam fel. {1T 20.1}   

Aznap délután tagként üdvözöltek a gyülekezetben. Fiatal nő állt mellettem, aki szintén gyülekezeti tagságra várt. Békés voltam és boldog, amíg észre nem vettem, hogy arany gyűrűk ragyogtak az ujján, s fülében pedig nagy, feltűnő pár fülbevaló. Majd észrevettem, hogy művirágok és költséges szalagcsokrok díszítik kalapját. Lehűtötte örömömet a hiúság megnyilvánulása oly valakiben, aki azt állította, hogy szelíd és alázatos szívű Jézus követője. {1T 20.2}   

Vártam, hogy lelkészünk majd halkan megdorgálja, vagy tanáccsal látja el a testvérnőt. De mintha észre sem vette volna föltűnő megjelenését, nem intette meg. Mindkettőnket kézszorítással fogadott a közösségbe. Krisztus képviselője kezébe fogta az ékszerek díszítette kezet, és mindkettőnk nevét beírták a gyülekezet könyvébe. Ez az eset nagyon megzavart, megpróbált. Eszembe jutott az apostol szava: „Kívánom, hogy az asszonyok tisztességes ruhát viseljenek, szemérmesen és szerényen ékesítsék magukat, ne bodorított hajjal, arannyal, gyöngyökkel és drága ruhával, hanem mint istenfélő asszonyokhoz illik, jótettekkel.” {1T 20.3}   

Azok, akiket buzgó kereszténynek tartottam, s akik sokkal tapasztaltabbak voltak, mint én, semmibe látszottak venni ez ige tanítását. A világ fényűző ruházkodásának utánzása, ha tényleg olyan bűnös dolog, mint föltételeztem, ezek a keresztények bizonyosan tudnának róla, és alkalmazkodnának a Biblia mértékéhez. Ennek ellenére eltökéltem, hogy követni fogom meggyőződésemet. Akárhogy is néztem a dolgot, az örömüzenet lelkületével ellenkezőnek tartottam, ha Isten adta időnket és javainkat személyünk díszítésére fordítjuk, holott az alázat és igénytelenség jobban illenek azokhoz, akiknek bűne Isten Fiának végtelen áldozatába került. {1T 20.4}   

***** {1T 21}