ELSŐ LÁTOMÁSOM

Nem sokkal az 1844-es időpont elmúlása után kaptam az első látomást. Egy Krisztusban szeretett testvérnőmet látogattam, akivel szívem egybeforrt. Öten, nők, térdeltünk csöndesen a családi oltárnál. Míg imádkoztunk, oly mértékben rám szállt Isten hatalma, mint még soha. Mintha világosság vett volna körül, s egyre magasabbra emelkedtem volna a földről. Megfordultam, hogy lássam az advent népet, de nem találtam őket. Most hang szólt hozzám: „Tekints ismét, de kissé magasabbra.” Fölemeltem szememet, és keskeny, egyenes ösvényt láttam magasan a világ fölött. Az advent nép ezen vonult a város felé. Mögöttük, az ösvény elején, ragyogó fényt láttam. Az angyal azt mondta hogy ez az éjféli kiáltás. Ez a fény világította be végig az ösvényt, hogy meg ne üssék lábukat a kőbe. Jézus közvetlenül népe előtt járt. Fölfelé vezette őket. Amíg szemüket nem vették le róla, biztonságban voltak. Am többen hamar elfáradtak, azt mondták, hogy messze a város, s már meg kellett volna érkezniük. Ilyenkor Jézus úgy öntött új lelket beléjük, hogy fölemelte dicső jobbját, melyből fény áradt az advent csoportra, mely ilyenkor dicsőt kiáltott. Mások hamar megtagadták a maguk mögött hagyott fényt. Azt mondták hogy nem Isten vezette őket ilyen messzire. A mögöttük levő láng kialudt, koromsötétben hagyva lábukat. Megbotlottak, szem elöl veszítették a jelzést és Jézust, s lehulltak az ösvényről az alant elterülő sötét és gonosz világba. {1T 58.4}   

Majd Isten szavát hallottuk, mint sok víz zúgását. Közölte velünk Jézus eljövetelének napját és óráját. Az élő igazak, – a 144 000 – ismerték s megértették a hangot, de a gonoszok mennydörgésnek, földrengésnek vélték. Mikor Isten bejelentette az időpontot, kitöltötte ránk Szentlelkét. Arcunkat Isten dicsősége világította be, s olyan ragyogó lett, mint Mózes arca, mikor lejött a Sínai hegyről. {1T 59.1}   

A száznegyvennégyezret mind elpecsételték, és tökéletes egység uralkodott köztük. Homlokukon ezek a szavak álltak: Isten, Új Jeruzsálem, s tündöklő csillagban Jézus új neve. Boldog, szent állapotunk felbőszítette a gonoszokat, és erőszakosan megrohantak minket, hogy megragadjanak, és börtönbe hurcoljanak. Ilyenkor az Úr nevében kinyújtottuk kezünket, s ők tehetetlenül hulltak a földre. Ekkor történt, hogy Sátán zsinagógája megértette, hogy Isten szeret bennünket, akik megmoshatjuk egymás lábát, szent csókkal köszönthetjük testvéreinket, s lábunkhoz borultak. {1T 59.2}   

Valami nemsokára keletre vonta tekintetünket. Kis fekete felhő jelent meg, nem nagyobb az ember tenyerénél. Mindnyájan tudtuk, hogy ez az Emberfiának jele. Megilletődött csöndben néztük a felhőt, amint közeledett, világosabbá, ragyogóbbá vált, majd még dicsőbbé, míg csak nagy fehér felhővé nem növekedett. A felhő alja, mintha tűz lett volna, felette szivárvány ívelt, körülötte meg tízezer angyal zengte a legszebb éneket. A felhőn az Emberfia ült. Haja fehéren, hullámosan omlott vállára. Számos korona ékesítette fejét. Lábfeje tüzesnek látszott. Jobbjában éles sarló, baljában ezüst harsona. Szeme tűzláng. Így kutatta át meg át gyermekeit. {1T 60.1}   

Akkor minden arc elsápadt, s akiket Isten elvetett, azoké elsötétedett. Majd mindannyian felkiáltottunk: „Kicsoda állhat meg? Szeplőtlen-e a ruhám?” Az angyalok kara elhallgatott, döbbenetes csend állt be. Jézus szólalt meg: „Akiknek keze tiszta, s szíve ártatlan, azok meg tudnak állni. Elég néked az én kegyelmem!” Arcunk földerült, szívünket öröm töltötte be. Az angyalok magasabb hangot ütöttek meg, újra énekeltek, s a felhő közelebb jött. Felharsant Jézus ezüst harsonája, amint lefelé ereszkedett a felhőn, melyet tűzlángok nyaldostak körül. Tekintetét az alvó szentek sírján nyugtatta, majd égre emelte szemét s kezét, és felkiáltott: „Ti, akik a porban alusztok! Ébredjetek! Ébredjetek, s keljetek fel!” Ezután hatalmasan megremegett a föld. A sírok megnyíltak és a halottak, halhatatlanságba öltözötten felébredtek, feltámadtak. A 144 000 dicsőséget kiáltott, mikor felismerték barátaikat, akiket a halál elszakított tőlük. Ők is elváltoztak, s együtt ragadtattak az Úr elé. {1T 60.2}   

Egyszerre mentünk a felhőbe, s hét napon át felfelé szálltunk az üvegtengerhez. Itt Jézus koronákat hozott, és jobbjával helyezte fejünkre. Arany hárfákat s győzelem pálmáit adta nekünk. Itt, az üvegtengeren a 144 000 tökéletes négyzetben állt fel. Néhánynak nagyon fényes volt a koronája, néhánynak kevésbé. Mindenki elégedett volt koronájával. Több korona súlyosnak látszott a csillagoktól, néhányon meg kevés díszlett. Mindnyájunkat földig érő fehér palást fedett. Amikor átmentünk az üvegtengeren a város kapujához, angyalok vettek körül. Jézus magasra emelte hatalmas, dicső karját, megfogta a gyöngykaput, kinyitotta két fényes szárnyát, s így szólt hozzánk: „Megmostátok ruhátokat véremben, tántoríthatatlanul álltatok az igazság mellett, lépjetek be!” Bementünk, és éreztük, hogy teljes jogunk van a helyhez. {1T 60.3}   

A városban ott láttuk az élet fáját és Isten trónját. A trónból tiszta folyóvíz ömlött, s a folyó két oldalán állt az élet fája. Az egyik oldalon is fatörzs állt, a másikon is, mindkettő átlátszó színaranyból. Először azt hittem, két fát látok, de mikor újra odanéztem, láttam, hogy a két törzs egyetlen fává egyesül a tetején. Tehát az élet fája az élet folyójának mindkét oldalán állt. Ágai odahajlottak, ahol álltunk, gyümölcse gyönyörű volt, mintha aranyat ezüsttel elegyítettek volna össze. {1T 61.1}   

A fa alá telepedtünk, gyönyörködtünk a hely szépségében. Fitsch és Stockman testvér, akik az ország örömhírét hirdették, s akiket Isten kíméletből sírjukba fektetett, odajöttek hozzánk, s megkérdezték, hogy míg ők aludtak, min mentünk át. Fel akartuk idézni legsúlyosabb megpróbáltatásainkat, de oly jelentéktelennek tűntek a köröttünk levő mennyei dicsőség túláradó, örök mértékéhez képest, hogy nem tudtunk róluk szólni. Felkiáltottunk: „Dicsőség, a menny igen olcsó”. Arany hárfánkba kaptunk, és visszhangra késztettük a menny boltozatát. {1T 61.2}