ADVENT-ÉLMÉNY

Őrködve és reszketve közeledtünk az időponthoz. Az 1843-as zsidó évről van szó. Azt gondoltuk, hogy az 1843. március 21-ig tart. Akik elfogadták az advent hitet, 1843 folyamán várták Krisztust – amikor az Úrnak meg kellett jelennie. Népünk ünnepélyes komolysággal törekedett megtisztítani életét hogy mikor eljön, készen legyünk vele való találkozásra. A lelkészek és egyházak ellenzése dacára Portland városában estéről estére megtelt a Beethoven-terem. Különösen sokan jöttek el vasárnaponként. Stockman vén igen istenfélő ember volt. Gyöngélkedett, de mikor az emberek elé állt, fölül látszott emelkedni testi betegségen. Arcát annak tudata világította be, hogy, Isten szent igazságát tanítja. {1T 48.2}   

Szavaiban komoly, szívet vizsgáló erő volt, amely sok szívet megérintett. Gyakran kifejezte égő vágyát, hogy élve maradhasson, amíg üdvözölheti a Megváltót, mikor eljön az ég felhőiben. Szolgálata segítségével Isten Lelke sok bűnöst győzött meg, és hozott Krisztus nyájába. Még mindig tartottunk összejöveteleket magánházakban a város különböző részein, mégpedig a legáldásosabb eredményekkel. A hívőket bátorítottuk hogy tevékenykedjenek barátaikért és rokonaikért, és a megtérők napról-napra szaporodtak. {1T 48.3}   

A Beethoven-teremben tartott összejöveteleinkre eljárt minden rendű és rangú ember. Gazdagok és szegények, előkelőek és alacsonyabb származásúak, lelkészek és egyháztagok, különféle okok miatt mindnyájan hallani akarták a második eljövetel tanítását. Sokan, állóhelyet sem találva, csalódottan távoztak. Az összejövetel rendje egyszerű volt. Legtöbbnyire rövid, világos beszéd hangzott el, majd az általános intéseknek adták át a porondot. Legtöbbször a lehető legtökéletesebb csönd volt, amit ekkora tömegtől el lehet várni. Az Úr féken tartotta az ellenzés lelkületét, amíg szolgái magyarázták hitük okait. Olykor az eszköz gyönge volt, de Isten Lelke súlyt és erőt kölcsönzött igazságainak. A gyülekezetben érezni lehetett a szent angyalok jelenlétét, s naponta csatlakoztak a hívők kisded csoportjához. {1T 49.1}   

Egy alkalommal Stockman vén hirdette az igét, s Brown vén, a keresztény baptista lelkész, akit már említettünk az elbeszélés során, padjában ült és figyelmesen hallgatta a beszédet. A hallottak mélyen megrendítették. Hirtelen halott sárga lett, és lehanyatlott székén, mikor csaknem a padlóra zuhant, Stockman vén fölfogta karjába és lefektette a pad mögött a díványra. Ott is maradt ereje vesztetten, míg csak a beszéd véget nem ért {1T 49.2}   

Akkor fölkelt. Arca még mindig sápadt volt, de az igazságosság napjának fénye ragyogta be, és igen megható bizonyságot tett. Szent ihletést látszott kapni fölülről. Rendszerint vontatottan beszélt, komolyan és izgalmaktól mentesen. Ez alkalommal komoly, kimért szavai új erőt hordoztak, mikor figyelmeztette a bűnösöket és lelkész testvéreit, hogy tegyék félre a kételyt, előítéletet, s hideg alakiságot. Kutassák a szent írásokat, akár a béreaiak. Vessenek össze szöveget szöveggel, vajon a dolgok valóban úgy állanak-e. Kérte a jelenlevő lelkészeket, ne sértődjenek meg, amiért Stockman vén köntörfalazás nélkül, és fürkészőn hirdette a mindenkit foglalkoztató, komoly tárgyat. {1T 49.3}   

Azt mondta: „El akarjuk érni az embereket. Azt akarjuk, hogy a bűnösök meggyőződjenek, és őszintén megbánják bűneiket, mielőtt túl késő lenne, hogy megmenekülhessek. Nehogy nekik is sírniuk kelljen: „Elmúlt az aratás, elvégződött a nyár; és mi nem szabadultunk meg.” Lelkésztestvéreink azt mondják, hogy nyilaink megsebezték őket. Kérem őket, ne álljanak az emberek, és mi közénk. Hagyják, hogy elérhessük a bűnösöket. Ha célpontokká teszik magukat, ne panaszkodjanak, ha megsebesülnek. Álljatok félre testvéreim, s akkor nem sebesültök meg!” {1T 50.1}   

Oly egyszerűen és őszintén mondta el tapasztalatát, hogy sokan, akik idáig erős előítélettel elleneztek minket, könnyekre fakadtak. Isten Lelke volt érezhető szavain, s látható az arcán. Szent lelkesedéssel, habozás nélkül kijelentette, hogy Isten szavát tette tanácsadójául, és a Biblia elsöpörte kételyeit, megerősítette hitét. Komolyan szólította lelkésztestvéreit, gyülekezeti tagokat, bűnösöket és a hitetleneket, hogy vizsgálják meg a Bibliát, és ne hagyják, hogy bárki eltérítse őket szándékuktól, hogy meggyőződjenek, mi az igazság. {1T 50.2}   

Braun vén sem akkor, sem később nem szakította meg kapcsolatát a keresztény baptista egyházzal. Sőt gyülekezetének tagjai nagy tiszteletben tartották. Mikor befejezte beszédét, felállásra szólította azokat, akik szeretnék, ha Isten népe imádkozna értük. A hallgatóság közül százával álltak talpra. A Szentlélek nyugodott meg az összejövetelen. Menny és föld közeledni látszott egymáshoz. Az összejövetel késő éjjelig eltartott. Érezni lehetett az Úr hatalmát mind a fiatalokon, mind az öregeken, mind a javakorúakon. {1T 50.3}   

Amikor a hallgatóság szétoszlott, Isten dicsőítését hallottuk egyfelől s mintegy feleletül, más és más irányból hallatszott a kiáltás: „Dicsőség az Istennek, az Úr uralkodik.” Az emberek dicsérő szavakkal ajkukon tértek haza s a csöndes éji levegőn örömteli hangok csendültek. Aki részt vett ezeken az összejöveteleken, soha el nem felejti a rendkívüli jeleneteket. {1T 50.4}   

Akik őszintén szeretik Jézust, megértik azokat, akik a legélénkebb vággyal várták Üdvözítőjük eljövetlét. A várakozás időpontja egyre közeledett. Küszöbön állt a találkozás ideje. Nyugodt ünnepélyességgel közeledtünk az órához. A valódi hívők édes közösségben nyugodtak Istennel – kóstoló a békéből, mely majd övék lesz a dicső jövőben. Aki részesült a reménységben és bizalomban, soha el nem felejtheti a várakozás drága óráit. {1T 51.1}   

Néhány hétre nagyobbrészt félretettük a világi ügyeket. Gondosan megvizsgáltunk minden gondolatot, szívünk minden indulatát, mintha halálos ágyunkon feküdnénk, s néhány óra múlva örökre be kellene hunynunk szemünket a világ előtt. Nem varrtunk mennybemeneteli ruhát a nagy eseményre, nem éreztük a külső bizonyíték szükségét, hogy készen várjuk Krisztust. Lelkünk tisztasága, s Krisztus elfedező vére által megtisztított jellemünk volt a fehér ruhánk. {1T 51.2}   

De a várakozás ideje elmúlt. Nagy volt Isten várakozó népének csalódása. Ez volt az első szigorú vizsga, melyen át kellett esniük azoknak, akik hitték és remélték, hogy Krisztus eljön az ég felhőiben. A gúnyolódók diadalt ültek, s a maguk oldalára nyerték meg a gyöngéket és gyávákat. Néhányról, akik addig igazi hit birtokában látszottak lenni, kiderült, hogy csak a félelem hatott rájuk. Az időpont elmúlásával bátorságuk visszatért, és nyíltan a gúnyolódók közé álltak. Kijelentették, hogy rájuk igazán sohasem volt hatással Miller tanítása, aki őrült vakbuzgó volt. Mások, természettől gyönge jellemek csöndben elhagyták az ügyet. Arra gondoltam, hogy ha Krisztus eljött volna, mi lett volna a gyöngékkel és köpönyegforgatókkal? Vallották, hogy szeretik s várják Jézus eljövetelét, de mikor nem jelent meg, mintha kő esett volna le szívüktől. Visszatértek hanyag közönyükhöz, s az igaz vallás semmibe vevéséhez. {1T 51.3}   

Zavartak és csalódottak voltunk, mégsem fordítottunk hátat hitünknek. Sokan ragaszkodtak a reményhez, hogy Jézus nem sokáig halogatja jövetelét. Az Úr szavához nem férhet kétség, hazugnak nem bizonyulhat. Tudtuk hogy megtettük kötelességünket, drága hitünk szerint éltünk. Csalódottak voltunk. de nem csüggedtek. Az idők jelei azt mutatta, hogy minden dolgok vége elközelített. Őrködnünk kell, s készen állnunk, ha a Mester bármikor megérkeznék. Reménykedve és bízva kell várnunk. Nem hanyagolhatjuk el, hogy tanítás, bátorítás és megnyugvás céljából összejöjjünk, hogy a világosságunk beragyoghassa a világ sötétségét. {1T 52.1}   

Az időpont kiszámítása egyszerű és érthető volt; a gyerekek is fölfoghatták. Az Ezsdrás hetedik fejezetében olvasható, a perzsa király kiadott rendeletének keltétől, a Krisztus előtt 457.-től kezdődő korszaknak, vagyis Dániel 8:14. kétezer-háromszáz évének 1843-ban kell véget érnie. Ennek megfelelően 1843. végén vártuk az Úr eljövetelét. Mikor az év végéhez ért, s az Üdvözítő nem jött el, szomorúan csalódtunk. {1T 52.2}   

Eleinte nem vettük észre, hogy ha a rendelet nem Krisztus előtt 457. elején látott napvilágot, akkor a 2300 év nem 1843. őszén jár le. Később megbizonyosodtunk, hogy a rendelet Krisztus előtt 457. végén jelent meg, ezért a jövendölt idő csak 1844. őszén jár le. Tehát az időpont látomása nem késett, csak késni látszott. Megtanultuk a látnok nyelvére támaszkodni. „Mert e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet, és meg nem csal; ha késik is, bízzál benne; mert eljön, el fog jönni, nem marad el!” „A látomás a maga idején beteljesedik, s nem hiúsul meg; ha késik, csak várj, biztosan bekövetkezik, tévedhetetlenül.” {1T 52.3}   

Az időpont 1843-as elmúlásával Isten vizsgálta, vizsgáztatta és próbálta népét. A jövendölés számításában elkövetett hibát azok a tanult emberek sem vették mindjárt észre, akik ellenezték a Krisztus eljövetelét várók nézeteit. Tudósok jelentették ki, hogy William Millernek igaza volt, az idő kiszámítása terén, noha vitatták, hogy mi is lesz a korszakot betetőző esemény. De ők is, Isten várakozó népe is egyformán tévedtek az idő kérdésében. {1T 52.4}   

Teljesen meg vagyunk győződve, hogy Isten, az ő bölcsességében azt tervezte, hogy népe csalódáson essen át. Ennek az volt a célja, hogy leleplezze a szíveket, és fejlessze azok jellemét, akik vallották, hogy várják és szeretik az Úr eljövetelét. Akik azért fogadták el az első angyal üzenetét (lásd: Jelenések 14:6–7), mert féltek Isten ítéletének haragjától, nem pedig azért, mert szerették az igazságot, és örökölni kívánták a mennyek országát, azok most valódi oldalukról mutatkoztak meg. Ezek jártak élen; kinevették a csalódottakat, akik őszintén és szeretettel vágyódtak Jézus megjelenésére. {1T 53.1}   

Isten nem sokáig hagyta homályban a csalódottakat. Amikor imádkozó szívvel átkutatták a jövendölés korszakát, felfedezték a tévedést, és észrevették a jövendölés vonalát a várakozási idő hosszában. Krisztus jövetelének örömteli várásában nem vették figyelembe a látomás látszólagos késését. Azért szomorú és váratlan meglepetés érte őket. De épp erre a próbára volt szükség, hogy az őszinte hívőket fejlessze és megerősítse az igazságban. {1T 53.2}   

Reményeink most az Úr 1844-es eljövetelére összpontosultak. Ez volt a második angyal üzenetének időszaka is, aki az ég magasán szállva kiáltotta: „Leomlott, leomlott Babilon!” Az Úr szolgái 1844. nyarán hirdették első Ízben ezt az üzenetet. Az eredmény az lett, hogy sokan kiléptek a bukott egyházakból. Ez üzenettel párhuzamosan hirdették az éjféli kiáltást (Máté 25:1–13). „Imhol jön a vőlegény! Jöjjetek elébe!” Az ország minden részén hirdették az üzenet világosságát, és a kiáltás az emberek ezreit riasztotta fel. Az üzenet városról-városra, faluról-falura terjedt, egészen a félreeső területig. Eljutott a tanultakhoz és tehetségesekhez, de a tudatlan és egyszerű emberekhez is. {1T 53.3}   

Ez volt életem legboldogabb éve. Szívem színültig volt örömteli várakozással. Nagyon szánakoztam és aggódtam azokért, akik elcsüggedtek, és nem reménykedtek Jézusban. Népünk egy szívvel-lélekkel imádkozott igaz életért, és annak félreérhetetlen bizonyítékáért, hogy az Úr elfogadott minket. {1T 54.1}   

Nagy türelemre volt szükségünk, mert a gúnyolódók sokan voltak. Gyakran köszöntöttek minket előbbi csalódásunkra célzó maró megjegyzésekkel: „Még nem mentetek a mennybe? Mikor fogtok felszállni?” – hasonló csipkelődéseket zúdítottak ránk világi ismerőseink, sőt némely hitvalló keresztény is, akik ugyan elfogadták a Bibliát, de nem tanulták meg legnagyobb és legfontosabb igazságait. Vak szemük homályos és távoli jelentést látszott csak kiolvasni a komoly figyelmeztetésből: Isten rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban, s az ígéretből, hogy a szentek majd elragadtatnak Krisztus elé a magasba. {1T 54.2}   

A maradi egyházak mindent fölhasználtak, hogy hátráltassák a Krisztus eljövetelébe vetett hit terjedését. Kápolnáikban nem engedték fölszólalni azokat, akik meg merték említeni Krisztus eljövetelének reményét. Egyesek, noha vallották, hogy szeretik Jézust, mégis gúnyolódva vetették el az örömhírt, hogy akikről állítják, hogy legjobb barátjuk, hamarosan meglátogatja őket. Türelmetlenek és haragosak voltak azokkal szemben, akik terjesztették eljövetelének hírét, és örültek, hogy nemsokára dicsőségben láthatják meg őt. {1T 54.3}   

Minden perc a lehető legfontosabbnak tűnt előttem. Azt gondoltam, hogy az örökkévalóságra dolgozunk, s hogy a hanyagok és közönyösek a legnagyobb veszélyben forognak. Hitem felhőtlen volt, és magaménak tekintettem Jézus ígéreteit, aki így szólt: „Kérjetek, és adnak nektek.” Szilárdan hittem, hogy bizonyosan elnyerek mindent, amit Isten akaratával megegyezőn kérek. Alázatosan Jézus lábához borultam, szívem összhangban állt akaratával. {1T 54.4}   

Gyakran látogattam a családokat és buzgón imádkoztam azokért, akiket félelem és reménytelenség szorongatott. Hitem oly erős volt, hogy pillanatra sem kételkedtem, hogy Isten válaszol imáimra, s egy olyan alkalom sem volt, mikor alázatos kérésünkre Jézus áldása és békéje meg ne nyugodott volna rajtunk. A világosság és a remény boldoggá tette a kétségbeesettek szívét. {1T 55.1}   

Szívünk szorgos kutatásával és alázatos bűnbevallással, imádkozva érkeztünk el a várakozás időpontjához. Minden reggel annak tudatával nyitottuk ki szemünket, hogy legfőbb dolgunk megbizonyosodni, hogy életünk Isten szemében kifogástalan. Egyre jobban szerettük egymást. Sokat imádkoztunk együtt és egymásért. Gyümölcsösökben és ligetekben jöttünk össze, hogy Istennel érintkezzünk, s kéréseinket elé tárjuk, mind közelebb érezve magunkat hozzá, mikor Isten természete vett körül. Nagyobb szükségünk volt az üdvösség örömeire, mint ételre és italra. Ha felhők takarták el értelmünket, nem mertünk nyugodni vagy aludni, míg el nem oszlatta azokat a tudat, hogy az Úr szemében kedvezésre találunk. {1T 55.2}   

Sokat betegeskedtem, tüdőm igen gyönge volt, s be is rekedtem. Isten Lelke gyakran nyugodott meg rajtam nagy erővel, és erőtlen testem alig tudta elviselni a lelkembe özönlő dicsőséget. Mintha a menny légkörét szívtam volna magamba. Örültem a kilátásnak, hogy hamarosan találkozom Megváltómmal, s örökre arcra fényében élhetek. {1T 55.3}   

Isten várakozó népe közeledett az órához, mikor az Úr eljövetelével vágyaik, örömeik valóra válhatnak. De az idő újra Jézus eljövetele nélkül múlt el. Nehéz volt újra vállukra emelni a mindennapi élet gondjait, melyekről azt hitték, hogy örökre félretették. Csalódáson esett át a kicsiny nyáj, kiknek hite oly erős, és reménye oly magasztos volt, hogy fölszabadultnak érezték magukat az Úrban, s Isten ereje és kegyelme oly szilárdan megtartotta őket. {1T 55.4}   

Az előző év eseményei azonban fokozottabb mértékben ismétlődtek meg. Nagy csapat tagadta meg hitét. Néhányan, akik nagyon biztosak voltak dolgukban, oly mélyen megsértődtek büszkeségükben, hogy el szerettek volna menekülni a világból. Akárcsak Jónás, zúgolódtak Isten ellen, s inkább a halált választották, mintsem az életet. Akik mások bizonyítására építették hitüket, nem pedig Isten szavára, újra készen álltak megváltoztatni nézeteiket. Az álszentek, akik remélték, hogy hamisított bűnbánatukkal és odaadásukkal félrevezethetik az Urat és magukat is, most elmúlni látták a közvetlen veszélyt, s nyíltan ellenezni kezdték az ügyet, melyet nemrég még szeretni vallottak. {1T 56.1}   

A gyönge és a gonosz összefogott. Kijelentették, hogy most már nem lehet több félelem és várakozás. Az időpont elmúlt, az Úr nem jött el, és a föld évezredekig marad, amint van. Ez a második nagy vizsga jókora tömeg söpredéket vetett felszínre, mely az advent hit erős áramában sodródott, és vitt magával ideig-óráig az igazi hívőkkel, és őszinte várókkal. {1T 56.2}   

Csalódottak voltunk, mégsem vesztettük el hitünket Eltökéltük, hogy türelmesen alárendeljük magunkat a tisztítás folyamatának, melyet Isten szükségesnek látott, s türelmes hittel várjuk, hogy az Úr megváltsa kipróbált hűségünket. {1T 56.3}   

Szilárdan hittük, hogy a pontos idő hirdetése Istentől származott. Ez késztette az embereket a Biblia szorgalmas kutatására, a sosem sejtett igazságok felfedezésére. Isten küldte Jónást hirdetni Ninivében: még negyven nap s elpusztul a város. Isten azonban elfogadta Ninive lakósainak megalázkodását, és meghosszabbította próbaidejüket. Ennek ellenére Jónás üzenete Istentől származott, és Ninivét szándéka szerint vizsgáztatta. A világ érzéki csalódásnak tartotta reményünket, csalódásunkat pedig az abból eredő bukásnak. {1T 56.4}   

Megváltónk a példázat gonosz szolgája szájába adott szavai azokra vonatkoznak, akik gúnyolják az Emberfia közeli eljövetelét. „Ha pedig ama gonosz szolga így szólna az ő szívében: Halogatja még az én Uram a hazajövetelét, és az ő szolgatársait verni kezdené, a részegesekkel pedig enni és inni kezdene; mikor megjő annak a szolgának az ura, amely napon nem várja, és amely órában nem gondolja. És kettévágatja őt, és a képmutatók sorsára juttatja; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.” {1T 57.1}   

Mindenfelé gúnyolódókra bukkanunk, kikről Péter írt, hogy az utolsó napokban támadni fognak – akik kényük, kedvük szerint élnek, s azt kérdezgetik: „Hol van eljövetelének ígérete. Mert amióta az atyák elhunytak, minden úgy marad a teremtés kezdetétől fogva.” De az Úr eljövetelére várók nem maradtak vigasz nélkül. Értékes gyakorlatra tettek szert az ige kutatásában. Jobban megértették a megváltás tervét. Mindennap új szépségeket fedeztek fel a szent lapokon. Csodálatos összhangot, mely minden oldalt át meg átsző. Egyik szöveg magyarázza a másikat, s egy fölösleges szó sincs köztük. {1T 57.2}   

Csalódásuk enyhébb volt mint a tanítványoké. Mikor az Emberfia diadalmasan bevonult Jeruzsálembe, azt várták, hogy királlyá koronáztat ja magát. Az emberek eljöttek a környező vidékekről, s így kiáltottak: Hozsánna a Dávid fiának! Mikor a papok és vének kérték Jézust, hogy hallgattassa el őket, kijelentette, hogy ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani, mert a jövendölésnek teljesednie kell. Azok a tanítványok, akik azt hitték, hogy Jézus Dávid trónján fog uralkodni, néhány nap múlva ott látták szeretett Mesterüket a kegyetlen keresztre feszítve, a gúnyolódó és kötekedő farizeusok fölött. Nagyralátó reményeik füstbe mentek, s a halál sötétsége vette őket körül. {1T 57.3}   

Pedig Krisztus hű volt ígéreteihez. Édes volt a kárpótlás, melyet népének adott, s gazdag az igazak és hűek jutalma. {1T 58.1}   

Miller Vilmos és társai azt hitték, hogy a Dániel 8:14 szenthelyének megtisztítása a föld tűztől megtisztítását jelenti, mielőtt a szentek lakhelyévé válna. Ez Krisztus eljövetelekor volt esedékes. ezért a 2300 nap, vagyis év, végén, az Úr eljövetelét vártuk. A csalódás után azonban körültekintően, imával, komolyan elmélyedve tanulmányoztuk át a Szentírást. A bizonytalanság rövid szaka után világosság virradt a sötétben. Elmúlt a kétség és bizonytalanság. {1T 58.2}   

Kiderült, hogy Dániel 8:14 jövendölése, a föld megtisztulása helyett mennyei főpapunk záró munkájára mutatott, az elfedezés végére, a népe felkészítésére, hogy megállhasson, mikor az Úr eljön. {1T 58.3}   

***** {1T 58}