AZ ALAKI TESTVÉREK ELLENZÉSE

Hat hónapig egyetlen felhő sem szállt közém és Üdvözítőm közé. Valahányszor megfelelő alkalom kínálkozott, bizonyságot tettem, s nagy áldásban részesültem. Néha az Úr Lelke oly hatalmasan nyugodott meg rajtam, hogy erőm elhagyott. Ez néhány hívőnek, akik az alaki egyházakból váltak ki, próbának bizonyult, s gyakran oly megjegyzéseket tettek, melyek igen elszomorítottak. Sokan nem tudták elhinni, hogy Isten Lelke annyira erőt vehet valakin, hogy minden erejét elveszíti. Helyzetem igen fájdalmas lett. Azt kezdtem mondani magamnak, hogy okom lenne visszatartani bizonyságtételemet az összejövetelen, s így megzabolázni érzéseimet, mivel öregebbek és tapasztaltabbak vannak annyira ellenem. {1T 44.1}   

Egy időre a hallgatást választottam, igyekezetem meggyőzni magamat, hogy ha elfojtom bizonyságtevésemet, nem akadályoz meg, hogy hűen éljem vallásomat. Gyakran erős volt bennem a benyomás, hogy kötelességem felszólalni, de visszatartottam magamat, s éreztem, hogy megszomorítom Isten Lelkét. Gyakran az összejövetelekre sem mentem el, mikor tudtam, hogy azok is ott lesznek, akiket bosszantott a bizonyságtevésem. Visszariadtam attól, hogy megbántsam testvéreimet, így engedtem, hogy az emberektől való félelmem megszakítsa zavartalan közösségemet Istennel, ami pedig hónapokon át áldásomra volt. {1T 44.2}   

A város különböző részein imaórákat szerveztünk, hogy aki szeretne, eljöhessen. A legnyitottabban ellenem levő család eljött az egyik imaórára. Ekkor, míg az összegyűltek imádkoztak, Isten Lelke szállt az összejöttekre, s az illető család egyik tagja halottként borult a padlóra. Rokonai sírva álltak körülötte, kezét dörzsölték, erősítő szereket adtak neki. Végül annyira magához tért, hogy dicsőíteni tudta Istent, s lecsendesítette a család félelmét – diadalmasan kiáltott azért, hogy kétségtelen bizonyítékát kapta: elnyerte Isten erejét. Az ifjú nem volt elég erős, hogy aznap este hazamehessen. {1T 44.3}   

Az illető család hitte, hogy Isten Lelke nyilvánult meg, az ifjún, de nem győzte meg, hogy ez ugyanaz az isteni erő volt, mely időnként rajtam nyugodott meg, megrabolva testi erőmtől, s lelkem betöltve Jézus békéjével és szeretetével. Nyíltan megmondták, hogy nem kételkednek őszinteségemben s teljes becsületességemben, de azt tartották, hogy mikor fölajzott érzéseim eredményét az Úr hatalmának tulajdonítom, akkor megcsalom magam. {1T 45.1}   

Ez az ellenállás nagyon megzavart, s mikor rendszeres összejövetelünk időpontja közeledett, nem tudtam, nem jobb lenne-e távol maradnom. Az előző néhány nap igen bánkódtam a többiek viselkedése miatt. Végül is az otthon maradás mellett döntöttem, hogy elkerüljem testvéreim gáncsoskodását. Mikor imádkozni próbáltam e szavakkal ismételgettem: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Az a válasz látszott szívembe jönni, hogy bízzak mennyei Atyámban, s várjak türelmesen, míg meg nem tudom akaratát. A kisgyerek egyszerű bizalmával adtam át magamat az Úrnak, mert megígérte, hogy akik őt követik, nem járnak a sötétségben. {1T 45.2}   

A kötelességérzet kényszerített, hogy elmenjek az összejövetelre. Azzal a bizonysággal mentem, hogy minden jóra fordul. Míg az Úr előtt leborultunk, szívem imát rebegett, s oly békével telt meg, melyet csak Krisztus adhat. Szívem az Üdvözítő szeretetének örvendezett, s testi erőm elhagyott. Gyermeki hittel csak annyit tudtam mondani: „a menny az otthonom, s Krisztus a Megváltóm.” {1T 45.3}   

Az Isten hatalmának rajtam való megnyilvánulását ellenző család egyik tagja most kijelentette, hogy meggyőződése szerint izgalmi állapotban vagyok, melynek szerinte kötelességem lenne ellenállnom. De ahelyett, hogy ezt tenném, véleménye szerint még elő is segítem, mint Isten kedvezésének jelét. Kételyei és ellenállása ez alkalommal nem hatott rám, mert mintha az Úrral lettem volna bezárva, minden külső hatás fölé emelve. De alig fejezte be mondani valóját, az egyik erős férfit – odaadó és alázatos keresztényt – Isten hatalma lesújtotta, és a szoba megtelt a Szentlélekkel. {1T 46.1}   

Mikor erőm visszatért, boldogan tanúskodtam Jézusról, és beszéltem irántam való szeretetéről. Bevallottam kételkedésemet Isten ígéreteiben, s tévedésemet, hogy gátolni igyekeztem indításait, mivel féltem az emberektől. Beismertem, hogy bizalmatlanságom ellenére szeretetének és fönntartó kegyelmének váratlan bizonyítékát adta. Fivérünk, aki ellenemre volt, felállt, és könnyes szemmel bevallotta, hogy rólam alkotott véleménye mindvégig helytelen volt. Alázatosan kérte bocsánatomat. Így szólt: „Ellen testvérnő, soha még szalmaszálat sem fektetek utadba. Isten megmutatta szívem hidegségét és csökönyösségét, és hatalmának bizonyítékával megtörte azt. Nagyon rosszul cselekedtem.” {1T 46.2}   

Azután a többiekhez fordult: „Mikor Ellen oly boldog volt, azt kérdeztem magamban, hogy miért nem vagyok én is boldog? Miért nem kap R. testvér ilyen bizonyítékot? – mert meg voltam győződve, hogy odaadó keresztény, s mégsem jutott osztályrészül ez az erő. Imádkoztam magamban, hogy ha ez Isten szent hatalma, hadd tapasztalja R. testvér is ma este.” {1T 46.3}   

„Alig hogy e kívánság fölszállt szívemből, R. testvér összeesett, lesújtotta az Úr ereje. Így kiáltott: Had munkálkodjék az Úr! Meggyőződtem róla, hogy a Szentlélek ellen viseltem hadat, de többé nem szomorítom meg konok hitetlenségemmel. Üdvözöllek, világosság! Szívesen látlak, Jézus! Visszaesett bűnös és kevély szívű voltam. Bántott, ha valaki Istent magasztalta, s szeretete örömének teljességéről tanúskodott. Most azonban pálforduláson estem át, s ellenállásom véget ért. Jézus megnyitotta szememet, és lehet, hogy még én fogom dicséretét kiáltani. Keserű és sértő szavakat szóltam Ellen testvérnőről, de már megbántam. Kérem bocsánatát, és mindazokét is, akik jelen vannak.” {1T 46.4}   

Azután R. testvér tett bizonyságot. Arcát a menny dicsősége ragyogta be, mikor Istent dicsérte az este véghezvitt csodáért. Így szólt: „A Magasságos jelenléte következtében a hely félelmetesen ünnepélyes. Ellen testvérnő, a jövőben ahelyett, hogy továbbra is kegyetlenül elleneznénk, segíteni és támogatni fogunk szeretettel. Vakok voltunk Isten Lelkének megnyilvánulásai iránt.” {1T 47.1}   

Az összes ellenzők belátták tévedésüket és vallották, hogy a jelenség valóban az Úrtól származik. Röviddel azután egyik imaóránkon a testvér – aki beismerte, hogy helytelenül tett, mikor ellenzett – oly nagymértékben tapasztalta Isten hatalmát, hogy mennyei fény ragyogta be arcát, és tehetetlenül hullt a padlóra. Mikor ereje visszatért, újra elismerte, hogy amikor ellenséges érzületet táplált irántam, tudatlanul az Úr lelke ellen hadakozott. Másik imaórán ugyanazon család további tagja járt hasonlóképpen, s tette ugyanazt a tanúságot. Néhány héttel később, mikor P. testvér nagy családja imádkozott odahaza, az Isten Lelke zúgott át a szobán, s terítette a padlóra a térden álló imádkozókat. Néhány perccel később apám toppant be, s ott találta őket tehetetlenül Isten hatalma alatt, mind a szülőket, mind a gyerekeket. {1T 47.2}   

A Magasságos hatalma befolyására a hideg alakiság olvadni kezdett. Ellenzőim mind bevallották, hogy megszomorították a Szentlelket. Rokonszenvvel, s az Üdvözítő iránt szeretetben egyesültek velem. Isten kegyelme elegyengette lábam előtt az ösvényt, s gazdagon megajándékozta hitemet és bizalmamat. Egység s béke uralkodott az Úr eljövetelét várók között. {1T 48.1}   

***** {1T 48}