A LELKIPÁSZTOR FELESÉGE

1863. június 5-én az Úr közölte, hogy Sátán nem szűnik meg elcsüggeszteni és tévútra vezetni lelkészeinket, akiket Isten választott az igazság hirdetésére. A legeredményesebb út, melyen ezt elérheti, a családi helyzeten, megszenteletlen élettársakon át. Ha ellenőrizni tudja a feleségek gondolkodását, rajtuk keresztül könnyebben férjükhöz férkőzhet, aki igével és tanítással szolgálva igyekszik lelkeket menteni. Felhívták figyelmemet Isten gyakran elismételt figyelmeztetéseire, s a lelkészfeleségek kötelességeire. Ám a figyelmeztetéseknek nem volt tartós hatásuk. A bizonyságtételek csak rövid ideig változtattak a helyzeten, s csak részben követték a világosságot. Az Isten iránti engedelmesség, odaadás feledve áll. Sokan semmibe veszik a rajtuk nyugvó szent kötelességet, hogy kiaknázzák a nyert világosságot, kiváltságokat, s a világosság gyermekeiként viselkedjenek. Ha fellebbenthetnék a fátylat, s pontosan látnák, mint ítélik meg tetteiket a mennyben, akkor újjáélednének, s félve kérdeznék: Mit tegyek, hogy elnyerhes¬sem az üdvösséget? {1T 449.2}   

Az Istenhez nem ragaszkodó lelkészfeleség nem segítség férje számára. Míg férje emlegeti a gyülekezetben a keresztviselés szükségét, s hangsúlyozza az igénytelenség fontosságát, felesége mindennapi élete gyakran ellentmond annak, amit férje hirdet; elpusztítja az igehirdetés erejét. Így nagy akadállyá válik, gyakran elvonja férjét Istentől és kötelességétől; nem tudva, mekkora bűnt követ el. Ahelyett, hogy törekedne hasznos lenni, s igaz szeretettel kutatna a lelkek után, segítene, ahol segítség kell, visszariad a feladattól, jobban kedveli a haszontalan életet. Nem szorongatja Krisztus szeretete, sem az önzetlen, megszentelt elvek. Nem választja Isten akaratának teljesítését, nem választja, hogy férje, az angyalok, s Isten munkatársa legyen. Mikor a lelkészfeleség elkíséri férjét a lélekmentés küldetésébe, súlyosat vétkezik, ha hátráltatja őt munkájában a boldogtalan elégedetlenség leplezetlen kimutatásával. Ahelyett, hogy szívvel-lélekkel belevetné magát férje munkájába, igyekezne minden alkalommal egyesíteni tevékenységét s érdeklődését férje tevékenységével és odaadásával; gyakran kizárólag arra gondol, miként könnyíthetne, tehetné kellemesebbé helyzetét. Ha a környezet nem olyan barátságos, mint szeretné (s ez előfordul), ne merüljön honvágyba, ne legyen lehangolt, ne gyötörje férjét panaszaival, nehezítse férje munkáját. Elégedetlenségével talán visszatartja onnét, ahol jót tehetne. Ne terelje el férje figyelmét és szívét a lélekmentéstől, hogy az ő gyöngélkedését sajnálgassa, s kielégítse raplis elégedetlenségét. Ha a feleség elfeledkezne magáról, s mások javára élne, beszélgetne és imádkozna a szegény lelkekkel, s úgy viselkedne, mintha üdvösségük mindennél fontosabb lenne, nem maradna ideje a honvágyra. Napról-napra érezné az édes megelégedést, mint önzetlen munkájának jutalmát. Nem nevezhetem áldozatnak, mert némely lelkészfeleség nem tudja, mi az önföláldozás; s az igazságért való szenvedést sem ismerik. {1T 450.1}   

A korábbi években a lelkészfeleségek nyomort és üldözést viseltek el. Amikor férjüket bebörtönözték, és néha meg is ölték, ezek a nemes, önfeláldozó asszonyok velük szenvedtek, s jutalmuk egyenlő lesz férjük jutalmával. Boardmanné és Judsonsné szenvedett az igazságért – élettársukkal együtt. A szó valamennyi értelmében feláldozták otthonukat és barátaikat, hogy segítsék élettársukat a sötétben veszteglők felvilágosításának munkájában, s hogy feltárják előttük Isten szavának rejtett titkait. Életük szüntelen veszélyben forgott. Fő céljuk a lélekmentés volt, s ezért jókedvűen tudtak szenvedni. {1T 451.1}   

Megmutatták nekem Krisztus életét. Amikor összehasonlítjuk igénytelenségét és áldozathozatalát némely lelkészfeleség áldozathozatalával, minden, amit áldozatnak nevezhetnek, jelentéktelenné csökken. Ha a lelkészfeleség elégedetlen és csüggesztő szavakat szól, bátortalanítón hat férjére, megrokkantja őt munkájában, különösen, ha eredményessége külső jó hatásoktól függ. Ilyen esetben meg kell-e rokkannia Isten szolgájának, vagy elszakadnia munkamezejétől, hogy kielégítse felesége érzéseit, melyek abból erednek, hogy a nő nem végzi kötelességét? A feleség szabja kívánságait és élvezeteit a kötelességhez, Krisztus és az igazság kedvéért hagyja el önző érzelmeit. Sok köze van Sátánnak e lelkészek munkájának ellenőrzéséhez élettársuk önző, kényelemszerető hatásán keresztül. {1T 451.2}   

Ha lelkész felesége elkíséri férjét utazásaiban, ne menjen külön élvezete kedvéért látogatni, hogy kiszolgálják, hanem hogy férjével dolgozzék. Ő is tegyen jót férjével együtt. Ha a családi gondok megengedik, kísérje el szívesen férjét, segítse igyekezetében, hogy lelkeket mentsen. Szelíden és alázatosan, de mégis nemes önállósággal legyen irányító tekintélye környezetének gondolkodására. Vegye ki részét az összejöveteleken, a családi oltárnál és a tűzhely melletti beszélgetésekből, s viselje keresztjét és terhét. A gyülekezet elvárja ezt, és joga van hozzá. Ha nem elégíti ki a várakozást, férje munkájának nagyobb felét elpusztítja. A lelkész felesége, ha akar, sokat tehet. Ha él benne az önfeláldozás lelkülete, és szereti az embereket, csaknem annyi jót tehet, mint férje. {1T 452.1}   

Az igazság ügyének női munkása megérthet és elérhet olyan eseteket, különösen testvérnőink közt, melyet a lelkész nem tud. Felelősség nyugszik a lelkész feleségén, melyet nem szabadna, s nem is tud könnyen lerázni. Isten kamatostól várja el tőle a neki kölcsönzött talentumot. Dolgozzék buzgón, hűségesen s egyesült erővel, férjével a lélekmentésért. Sose gyötörje kívánságaival és óhajaival, sose jöjjön ki a száján, hogy nem érdekli férje munkája, s ne időzzék honvágyán és elégedetlenségén. Le kell győznie ezeket az ösztönös érzéseit. Legyen életcélja, melyet rendíthetetlenül követ. Mi van, ha az összeütközik érzéseivel, szórakozásával és természetes ízlésével? Vidáman, készségesen áldozza fel őket, hogy jót tegyen, lelkeket mentsen. {1T 452.2}   

A lelkészfeleségek éljenek odaadó, imádkozó életet. Ám némelyik olyan vallást szeretne, ahol nincsenek keresztek, mely nem várja el az önmegtagadást s igyekezetet. Ahelyett, hogy nemesen megállnának a maguk lábán, Istenre támaszkodva erőért, viselve egyéni felelősségüket, többnyire másokra támaszkodnak, tőlük szívják el lelki életüket. Ha készek lennének hittel és gyermeki bizalommal Istenre támaszkodni, szeretetüket Jézusra összpontosítanák, Krisztustól, az életerős szőlőtőtől szívva életet, mennyi jót tehetnének, mily nagy segítség lehetnének másoknak, milyen támaszték férjüknek, és milyen jutalom lenne végül az övék? „Jól van, te hűséges, derék szolga” – hangzana édes dallamként fülükbe, „menj be urad örömébe!” Ez ezerszeresen visszafizetné az összes szenvedést és próbát, melyet a drága lelkek megmentése közben elviseltek. {1T 452.3}   

Akik nem használják ki az Istentől nyert talentumokat, elveszítik az örök életet. Akiknek vajmi kevés hasznuk volt a világon, úgy is kapják jutalmukat, munkájuk szerint. Míg minden simán megy, viszi őket az ár, de mikor komolyan és fáradhatatlanul kell használni az evezőt, szembeszegülve széllel, árral – mintha nem lenne erő keresztény jellemükben. Nem akarnak dolgozni, hanem leteszik az evezőt, és elégedetten hagyják, hogy az ár lefelé sodorja őket. Így maradnak legtöbbnyire, míg valaki nem vállalja terhüket, és nem dolgozik komolyan és erőteljesen, hogy az árral szembe hozza őket. Valahányszor utat engednek az ilyen lustaságnak, veszítenek erejükből, és kevesebb kedvük van Isten művében dolgozni. Csak a hűséges, hódító nyeri el az örök dicsőséget. {1T 453.1}   

A lelkész feleségének mindig irányadó hatással kell lennie azok gondolataira, akikkel érintkezik, és nagy segítség lesz vagy nagy teher. Vagy Krisztussal gyűjt, vagy tékozol. Lelkészeink élettársaiból hiányzik az önfeláldozó hittérítő lelkület. Maguk jönnek először, és Krisztus csak másodjára, sőt harmadszorra. A lelkipásztor sose vigye magával feleségét, csak ha tudja, hogy lelki segítsége lesz, ha tudja, hogy felesége tud tűrni, elviselni, szenvedni azért, hogy jól tegyen Krisztus kedvéért, és az emberek áldására legyen. Akik elkísérik férjüket, fáradozzanak együtt vele. Nem várhatták el, hogy mentesek legyenek a próbáktól és csalódásoktól. Ne gondoljanak sokat a kellemes érzésekre. Mi köze az érzéseknek a kötelességhez? {1T 453.2}   

Megemlítették nekem Ábrahám esetét. Isten azt mondta neki: „Vedd a fiadat, ama egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Móriának földjére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondándok néked.” Ábrahám engedelmeskedett Istennek. Nem beszélte meg a dolgot érzéseivel, hanem Istenbe vetett, nemes hittel és bizalommal felkészült az útra. Kínok szaggatták szívét, mikor látta a büszke és szerető anyát, cirógató gyöngédséggel tekinteni az ígéret fiára. De azért elvezette a szeretett gyermeket. Ábrahám szenvedett, mégsem hagyta, hogy akarata zúgolódva lázadjon Isten akarata ellen. Kötelesség, szigorú kötelességérzet uralkodott rajta. Nem mert érzéseire hallgatni, és pillanatra sem tett engedményeket nekik. Az egyetlen fiú, mikor komoly, szerető, szenvedő apja mellett lépkedett, megnyerőn beszélgetett, újra meg újra kiejtette szeretett apja nevét, majd megkérdezte: „Hol a bárány az áldozathoz?” Jaj, micsoda próba a hű apa számára! Angyalok tekintettek kellemes meglepetéssel a jelenetre. Isten hű szolgája meg is kötözte szeretetett fiát, s ráfektette az oltáron a fára. Magasra emelte a kést, de angyal kiáltott rá: Ábrahám, Ábrahám... ne nyújtsd ki kezedet a legényre! {1T 454.1}   

Láttam, hogy nem könnyű kereszténynek lenni. Könnyű vallani a keresztény nevet, de magasztos és szent dolog keresztény életet élni. Már csak kevés idő maradt arra, hogy biztosítsuk a halhatatlan koronát, s hogy a jótettek és teljesített kötelességek jó bizonyítványára tegyünk szert a mennyben. Minden fát a gyümölcséről ítélnek meg. Mindenkit tettei, nem pedig hitvallása, vagy hite szerint ítélnek meg. Sosem fogják megkérdezni, hogy mennyire hitvalló? Hanem, milyen gyümölcsöt termett? Ha a fa romlott, romlott a gyümölcse is. Ha a fa jó, nem teremhet rossz gyümölcsöt. {1T 454.2}