(22:4; 26:11) Az elámított Saulus - Saulusban bőséges erő és buzgóság lakott, hogy tévhitet keltsen benne, hogy üldözze Isten szentjeit, bebörtönözze s megölje őket. Bár nem az ő keze gyilkolt, de szavazattal bírt a döntéseknél, s ő erőteljesen hozzájárult. Elkészítette az utat s az örömüzenet híveit átadta gyilkosaik kezébe. Maga Pál mondja buzgalmáról: „felettébb dühösködtem ellenük"..."Ezt a tudományt üldöztem mind halálig, megkötözvén és börtönbe vetvén" őket. {6BC 1057.4}
Fenyegetéseket és öldökléseket lihegett az Úr tanítványai ellen." Saulus nem az alacsony, tudatlan osztályhoz fordult, hanem a világ legmagasabb vallásos hatóságaihoz, akik részt vettek Krisztus halálra ítélésében, akiket Kajafás szelleme fűtött. Ezek a nagyhatalmú férfiak, gondolta Saulus, ha eltökélt vallásos segítők lennének, kétségkívül le tudnák verni ezt a maroknyi vakbuzgót. Saulus a főpaphoz fordult, „tőle kért leveleket Damaszkuszba, hogyha talál némelyeket, akik ez útnak követői, fogva vigye Jeruzsálembe." Krisztus megengedte ezt, és sokan, nagyon sokan életüket vesztették hitükért. {6BC 1057.5}
Erre volt példa tárzusi Saulus. Pedig nem volt erkölcsi oka hitetlen lenni. Ő választotta, hogy emberek véleményeit fogadja el, mintsem Isten tanácsát. Előtte voltak az Üdvözítőre mutató jövendölések, mégis rabbik mondásait, emberek szavait fogadta el. A maga bölcsességében Saulus nem ismerte Istent, sem akit elküldött, fölkent szabadító Krisztusunkat. Később visszaemlékezve kijelentette, hogy úgy vélte, sokat kell tennie a názáreti Jézus neve ellen. Saulus becsületes volt a hitetlenségében Nem játszott szerepet, nem színészkedett. Jézus megállította őt pályáján s megmutatta, kinek az oldalán buzgólkodik. Az üldöző elfogadta Krisztus szavait és hitet-lenségből a Krisztusba vetett hitre tért át. {6BC 1057.8}
Saulus nem vette közönyösen hitetlenségét, mert a Sátán lábnyomának követésére, és arra késztette, hogy szenvedést és halált hozzon a föld legértékesebbjeire. Azokra, akikre nem volt méltó a világ. Nem próbált kimosakodni, hogy téves nézete menthető volt. Jóval megtérése után, mint legfőbb bűnöst emlegette magát: „Mert én vagyok a legkisebb az apostolok között, ki nem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert üldöztem Isten egyházát." Egyetlen mentséggel sem hozakodott elő kegyetlen viselkedésére, amiért hamis lelkiismeretének benyomását követte. (1898, 9. kézirat) {6BC 1057.9}
3-9. Megvakíttatott, hogy láthasson - Mekkora megaláztatás volt Pálnak a tudat, hogy egész idő alatt az igazság ellen küzdött. Azt képzelve, hogy Isten szolgálatát végzi, valójában a Messiást üldözte. Mikor az Üdvözítő kinyilatkoztatta magát neki dicsősége tündöklő sugaraiban, utálat töltötte el mind viselkedésével, mind magával szemben. Krisztus dicsősége megemészthette volna őt, de már a reménység foglya volt. Testileg megvakította káromlóttjának jelenléte, de csak hogy lelkileg láthasson, fölébredjen a fölfogóképességét elbutító alvásból. Lelkiismerete súlyosan vádolta. Az Isten hírnökein át rá ragyogó fénynek való ellenállása kárhoztatást hozott lelkére. Keserű megbánás töltötte el Pált. Nem tartotta többé magát igaznak, hanem a törvény által gondolatában, lelkületében és cselekedeteiben elítéltnek. Bűnösnek látta magát, teljesen elveszettnek, üdvözítő nélkül valónak. Vaksága hosszú napjain volt ideje gondolkodni s reményt vesztetten, elveszetten vetette magát Krisztusra, az egyetlenre, aki megbocsáthat neki és igazságossággal öltöztetheti föl. (1899,23. kézirat) {6BC 1058.2}
6. Isten és ember együttműködése - Az Úr mindig emberre bíz föladatokat. Itt láthatjuk Isten és az ember együttműködését. Ember fáradozik engedelmesen az adott isteni fény szerint. Ha Pál azt mondta volna, hogy Uram, semmi hajlandóság sincs bennem, hogy üdvösségem munkálására pontos utasításaidat kövessem, ha az Úr tízszer olyan világosságot adott volna neki, az sem ért volna semmit. Az ember kötelessége, hogy együttműködjék az istenivel. S ez a legsúlyosabb, legkönyörtelenebb tusa, mely azzal a szándékkal, a döntés és elhatározás órájával jár, hogy az ember az Úr akarata és útja alá hajtsa akaratát és útját... A jellem határozza meg a döntés és cselekvés mineműségét. A cselekvés nem az érzésnek és a hajlamnak felel meg, hanem mennyei Atyánk ismert akaratának. Kövesd a Szendétek útmutatását és engedelmeskedj annak. (1898, 135. levél) {6BC 1058.3}
25-27. (Galata 1:17, 18) Két nagy jellem találkozása - A város kapuit ébren őrizték éjjel és nappal, nehogy elmeneküljön. A tanítványok aggodalmukban Istent keresték imában. Keveset aludtak, amint a menekülés módját keresték a választott apostolnak. Végül kosárban eresztették le a falon éjnek idején. Pál ilyen megalázó módon menekült Damaszkuszból. {6BC 1058.6}
Csatlakozni szeretett volna testvéreihez, de nagy fájdalom és csalódás érte, mert nem fogadták be maguk közé. Megemlékeztek régebbi üldözéséről, gyanakodtak, hogy képmutatóskodik, hogy félrevezesse, majd elpusztítsa őket. Igaz, hallottak csodálatos megtéréséről, de mivel azonnal Arábiába ment vissza és nem hallottak felőle további biztosat, nem hittek megfordulása hírének. {6BC 1058.8}
Barabás, aki bőkezűen adakozott Krisztus ügyére, s enyhített a szegények ínségén, ismerte Pált, mikor még ellenezte a hívőket. Most előtérbe lépett, fölújította ismeretségüket. Meghallgatta Pál beszámolóját csodálatos megtéréséről, és hogy mit művelt azóta. Fönntartás nélkül hitt neki s elfogadta őt. Kézen fogva az apostolokhoz vezette. Elmondta tapasztalatát, melyet az imént hallott, - hogy Jézus személyesen megjelent neki a damaszkuszi úton s beszélt vele; hogy Ananiás imájára visszanyerte szeme világát, s hogy utána zsinagógában hirdette Jézus istenfiúságát. {6BC 1058.9}
Az apostolok nem haboztak többé; nem tudtak ellenállni Istennek. A két Jeruzsálemben tartózkodó apostol, Péter és Jakab kezet fogtak hitük valamikor tüzes üldözőjével. Most már úgy szerették és tisztelték, ahogy azelőtt rettegték és kerülték. így találkozott össze az új két nagy jellem. Péter; Krisztus választott társa, míg a földön járt s Pál, a farizeus, aki mennybemenetele után találkozott Jézussal, beszélt vele s látomásban is látta öt és mennyei szolgálatának természetét is. (Pál élete 34-36) {6BC 1059.1}
