A szülők tévedései

A szülőknek Isten segítségével le kell győzniük önző, nyers, zsarnoki és erőszakos természetüket, nehogy az érvényesüljön nevelésükben az engedelmességre szoktatásnál, mert súlyos vétség a gyermek és Isten ellen:

„Ti atyák, ne bosszantsátok gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek.” (Kol. 3:21)

Isten maga is féltő szeretettel ügyel az érzékeny emberi lélekre a fenyítés alkalmazásakor:

„Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű. Nem feddődik minduntalan és nem tartja meg haragját örökké. Nem bűneink szerint cselekszik velünk és nem fizet nékünk álnokságaink szerint. Mert amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy a kegyelme az őt félők iránt. Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk vétkeinket. Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt. Mert Ő tudja a mi formáltatásunkat, megemlékezik róla, hogy por vagyunk.” (Zsolt. 103:8–14)

„Így szól a Magasságos és Felséges, aki örökké lakozik, és akinek neve szent: Magasságban és szentségben lakozom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem a megtörtek szívét. Mert nem örökké perlek, és nem mindenkor haragszom, mert a lélek előttem megepedne, és a leheletek, akiket én teremtettem.” (Ésa. 57:15–16)

Ímé az emberi szülők és az Isten fegyelmezése közötti különbség megvilágítása:

„...azok (a földi szülők) kevés ideig, tetszésük szerint fenyítettek, Ő pedig javunkra, hogy szentségében részesüljünk.” (Zsid. 12:10)

„Szülők és tanítók gondoskodjanak arról, hogyan vezethetik a gyermekeket, ill. azok fejlődését anélkül, hogy túlzott felügyeletükkel hátráltatnák őket. A túl sok irányítás éppen olyan káros, mint a kevés. Az az igyekezet, hogy megtörjük a gyermek akaratát, súlyos hibát jelent a nevelésben. Miközben erőszakkal, külsőleg elérjük, hogy megalázkodnak, nagyon sok gyermek szívében súlyos megbotránkozás és megkeményedés van. Még ha a szülő vagy tanító eredményt ér is el abban, hogy akaratának érvényt szerez, nem kicsi az a kár, amely a gyermeket éri.

Az olyan lény nevelésének, akinek az értelme már megnyílt, különböznie kell az oktalan állat nevelésétől. Az állat gazdájával szemben csak meghunyászkodásra van oktatva. Az állat számára a gazda az értelem, az akarat, az ítélet... Ez a nevelési módszer, amely igen gyakori, a gyermekeket automatákká teszi, értelmük, akaratuk, lelkiismeretük mások uralmának van alárendelve.

Nem Isten akarata, hogy az ember értelme felett mások ily módon uralkodjanak. Aki a személy értékét csökkenti, vagy pusztítja, olyan felelősséget vesz magára, amelyet, ha ismerné a következményeket, aligha vállalna.

Az ilyen gyermekek, felügyelet mellett, lehetnek olyanok, mint a jól kiképzett katonák, de ha a kényszer megszűnik, akkor csakhamar nyilvánvalóvá lesz, hogy a jellem minden állhatatosságot és erőt nélkülöz. Minthogy az így nevelt gyermekek és fiatalok nem tanulják meg, hogy saját magukon uralkodjanak, nem ismernek más korlátot, mint a szülő vagy a tanító akaratát. Ha pedig ezek nincsenek, akkor nem tudják, hogyan használják ki szabadságukat és sokszor olyan vágyak teljesülése után törekszenek, amelyek romlásukat okozzák... Az akaratot nevelni és képezni kell, nem pedig letörni vagy elnyomni.” (Nevelés, „Helyes fegyelmezés” c. fej. 285–286. l.)

„A gyermeknevelésben időnként előfordul, hogy az anya szilárd, érett akarata összecsap a gyermek ésszerűtlen és fegyelmezetlen akaratával. Ez nagy bölcsességet kíván az anyától. A helyzet balga kezelése, a szigorú kényszer nagy kárt tehet a gyermekben!

Hacsak lehet, kerüljük az efféle válságot, mert mind az anyának, mind a gyermeknek kemény küzdelmet jelent. De ha már egyszer előállott a helyzet, rá kell vezetni a gyermeket arra, hogy adja fel akaratát a szülő bölcsebb akaratával szemben.

Az anya tökéletesen őrizze meg önuralmát. Ne tegyen semmit, ami a gyermek ellenszegülését felkeltené. Ne osszon harsány hangon parancsokat. Sokat érhet el, ha halkan és szívélyesen szól. Bánásmódja Jézushoz vonzza gyermekeit. Az anya ne feledje, hogy Isten a segítője, ereje pedig a szeretet. Ha bölcs keresztény, akkor nem erőszakkal éri el az engedelmességet. Buzgón imádkozik, hogy ne az ellenség arasson győzelmet... Látni fogja, hogy a benne működő erő gyermekeiben is tevékeny. A gyermek gyengédebb lesz, és az anya megnyerte a csatát. Türelme, kedvessége és a bölcsesség szelíd szavai megteszik a magukét. A kitörést béke, a vihart napsütés követi.” (Bt. a gyülekezetnek VII. köt. „A gyermek nevelése” c. fej.)

„Tudnia kell a gyermeknek, hogy az ő javára megfontoltan cselekszünk, nem pedig indulatkitörésünkről van szó. Nagy hiba továbbá az is, ha a szülők szinte állandóan megrovó hangnemben parancsolgatnak és mindig csak ítélet van a szájukon. Az ilyen légkörben felnövő gyermek ahelyett, hogy nemes lelkű, határozott és szeretetteljes egyéniséggé válnék, inkább gátlásos, mogorva, maga is rideg lelkű és érzéketlen lesz.

Az állandó feddés megzavar, de nem javít. Sokan, leginkább az érzékeny lelkek, nem fejlődhetnek részvétlen bírálgatás légkörében. A virág sem fejlődik zord viharos szélben... A Megváltó által felállított szabály – amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek velük (Lk. 6:31) – ...alkalmazása a legkorlátoltabbak, a legifjabbak, a legbalgább és legnagyobb ellenállást kifejtő gyermekek és fiatalok iránt is ünnepélyesen kötelező... Minden igaz tanító, aki tévedésbe esett, érezni fogja, hogy jobb, ha tévedünk az irgalmasságban, mintha tévednénk a túlságos szigorban... Az isteni Tanító minden fonákság és gyarlóság ellenére hordoz minden tévelygőt. Szeretete nem hül ki, fáradozása – hogy őket megmentse – nem szűnik meg. Kitárja karjait és várja a tévelygőket, lázadókat és elesetteket, hogy visszafogadja őket. Bár mindnyájan becsesek vagyunk szemében, a legnagyobb részvétet és szeretetet mégis azok keltik fel, akiknek durva, barátságtalan és lázadó természetük van... Az a lélek, aki a legjobban van kitéve a Kísértőnek és a legkönnyebben eshet a tévedés áldozatául, gondviselésének különleges tárgyát képezi.” (Nevelés, „Helyes fegyelmezés” c. fej. 288., 290–291. l.)

 

Pozitív és negatív példák a Bibliában

 

Ábrahám esetében Isten külön hangsúllyal szólt arról, hogy családját példamutató hűséggel oktatta istenfélelemre és erkölcsi fegyelemre:

„Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő házanépének őutána, hogy megőrizzék az Úrnak útját, igazságot és törvényt tévén, hogy beteljesítse az Úr Ábrahámon, amit szólott felőle.” (I. Móz. 18:19)

Kiváló szülői példaképek Mózes szülei – Jokébed és Amrám – valamint Sámuel szülei – Anna és Elkána –, mert csak egészen rövid ideig volt gyermekük gondviselésük alatt, és mégis úgy alapozták meg jellemüket, hogy utána az igen romlott környezetben (a fáraó udvara, Éli főpap családja) is feddhetetlenül becsületes és hívő emberek maradtak.

Nagy hibát követett el viszont Áron – fiai fegyelmezésének elmulasztásával:

„Nádáb és Abihu, Áronnak fiai, vették egyen-egyen az ő tömjénezőjüket, és tettek azokba szenet és raktak arra füstölő szert, és vittek az Úr elé idegen tüzet, amelyet nem parancsolt nékik. Tűz jött ki azért az Úr elől, megemésztette őket és meghaltak az Úr előtt.” (III. Móz. 10:1–2).

„Áronnak pedig szólt az Úr mondván: Bort és szeszes italt ne igyatok te és a te fiaid veled, mikor bementek a gyülekezet sátorába, hogy meg ne haljatok. Örökkévaló rendtartás legyen ez a ti nemzetségeitekben.” (8–9. v.)

„Nádáb és Abihu nem szokták meg az önuralmat. Atyjukat engedékeny természete, és az igazság érdekében való szilárdságának hiánya odáig juttatta, hogy fiai fenyítését is elhanyagolta. Hagyta, hogy a fiúk mindenkor szabad folyást engedjenek hajlamaiknak. A hosszú időn át megszokott kívánság teljesítése azután annyira természetükké lett, hogy még a magasztos tisztségük sem jelentett elég erőt a régi szokások hatalmának megtöréséhez. Nem tanították őket arra, hogy tiszteletben tartsák atyjuk tekintélyét, és így nem látták be azt sem, hogy szükséges Isten parancsolatainak pontosan engedelmeskedni. Áron oktalan engedékenysége fiai iránt előkészítette őket a borzalmas istenítéletre.” (Pátriárkák és próféták, „Nádáb és Abihu bűne” c. fej. 368. l.)

Megrázó az igei bizonyságtétel Éli főpap mulasztásáról és annak következményeiről:

„Éli fiai azonban Beliál fiai voltak, nem ismerték az Urat... igen nagy volt azért az ifjak bűne az Úr előtt, mert az emberek megutálták az Úrnak áldozatát.” (I. Sám. 2:12, 17)

„Éli pedig igen vén volt, és meghallotta mindazt, amit fiai cselekedtek az egész Izráellel, és hogy az asszonyokkal háltak, akik a gyülekezet sátorának nyílása előtt szolgáltak. Mondta azért nékik: miért cselekesztek ilyen dolgot? Mert hallom a ti gonosz cselekedeteiteket mind az egész néptől. Ne tegyétek fiaim! mert nem jó hír az, amelyet hallok, vétkessé teszitek az Úr népét. Ha ember embertársa ellen vétkezik, megítéli az Isten: de ha az Úr ellen vétkezik az ember, ki lehetne érette közbenjáró?” (22–25/a)

„Eljött Isten embere Élihez és mondta néki: ...Miért tapostátok meg az én véres-áldozatomat és ételáldozatomat, amelyet rendeltem e hajlékban? Te többre becsülöd fiaidat, mint engem, hogy magatokat hizlaljátok az én népem, Izráel minden áldozatának elejével...” (27/a, 29. v.)

„Mondta az Úr Sámuelnek: Imé én oly dolgot cselekszem Izráelben, amelyet valakik hallanak, mind a két fülük megcsendül bele. Azonban az napon véghez viszem Élin mindazt, amit kijelentettem háza ellen, megkezdem és elvégzem. Mert megjelentettem néki, hogy elítélem az ő házát mindörökre, az álnokság miatt, amelyet jól tudott, hogy miként teszik utálatosokká magukat az ő fiai és ő nem akadályozta meg őket. Annakokáért megesküdtem az Éli háza ellen, hogy sohasem töröltetik el Éli házának álnoksága, sem véres áldozattal sem ételáldozattal.” (3:11–14)

„Éli igen engedékeny apa volt. Szerette a békét és kényelmet és atyai tekintélyét nem érvényesítette, fiai gonosz hajlandóságainak elnyomásánál.

Ahelyett, hogy őket valamikor is megdorgálta vagy rendreutasította volna, engedett akaratuknak és hagyta őket saját utjaikon járni. Nem tartotta legfontosabb feladatának fiai nevelését, pedig mint Isten népe főpapjának és bírájának tudomása volt arról, hogy az Úrtól nyert gyermekeket nevelni, s ha szükséges, fékezni kell. Éli azonban visszariadt ettől a feladattól, mert fiai akaratával ellenkezni, őket büntetni és tőlük ezt-azt megtagadni kellett volna. Anélkül, hogy eljárása szükségszerű borzalmas következményeit mérlegelte volna, ráhagyta fiaira, hogy tegyenek úgy, amint akarnak, és elmulasztotta őket Isten szolgálatára és az élet kötelezettségeire nevelni...

Éli igen nagy hibát követett el azzal, hogy fiait szolgálni hagyta a szentélyben. Mert azáltal, hogy hibáikat – sokszor kényszerből is – valamilyen ürüggyel menteni igyekezett, bűneikkel szemben végül is elvakult lett. Azok pedig kihasználva a helyzetet, elmentek a végső határig, ahol atyjuk, gonoszságaikkal szemben már nem hunyhatott többé szemet... Tovább hallgatni nem volt bátorsága... Ha Éli istentelen fiaival szemben igazságosan akart volna eljárni, tisztüktől azonnal meg kellett volna fosztania őket. De féltette őket a nyilvános megszégyenítéstől és így inkább eltűrte, hogy tovább is a legszentebb bizalmi állásban maradjanak. Hagyta, hogy gonoszságuk továbbra is vegyüljön Isten tiszteletével, hogy megszégyenüljön az igazság. Ez a gyengesége, sok éven át, helyrehozhatatlan kilengések okozójává lett...

Akik vak szeretettel vezettetve kielégítik gyermekeik minden önző kívánságát, bűneikkel szemben nem érvényesítik istenadta szülői tekintélyüket, ezzel a cselekedetükkel azt fejezik ki, hogy inkább szeretik és tisztelik gyermekeiket, mint Istent...

Isten Élit... felelőssé tette fiai jellemének alakulásáért... Azáltal, hogy a gonoszságot nem ostorozta és a bűnnel szemben igazságot nem gyakorolt, magára vonta Isten rosszallását. Megbízhatatlannak bizonyult Isten adta feladata teljesítésében. Azoknak, akik a gonoszt kárhoztatni nem merik, vagy akik közönyösségből vagy kényelemszeretetből elhanyagolják családjuk, vagy gyülekezetük tisztántartását, felelniük kell majd mindazért a rosszért, ami kötelességmulasztásukból származott, bűnökért, amelyeket tekintélyük latbavetésével megakadályozhattak volna, éppen úgy felelősek az emberek, mintha maguk követték volna el azokat.” (Pátriárkák és próféták, „Éli és fiai” c. fej. 605–609. l.)

Dávid ellen és egyben Isten ellen is a fia lázadt fel, akit soha nem fegyelmezett kellően, és akinek tettében Dávid is vétkes volt azzal, hogy nem büntette meg korábban az Absolon húga, Támár ellen vétkező másik fiát, Amnont sem.

„Hamut hintett azért Támár az ő fejére, és a tarka szoknyát, mely rajta volt, meghasogatta, kezét pedig fejére téve, jajgatva járt. És mondta néki bátyja, Absolon: Talán Amnon bátyád volt veled?...” (II. Sám. 13:19–20/a)

„Dávid király pedig hallván mindezeket, felette igen megharagudott. Nem szólt pedig semmit felőle Absolon Amnonnak, sem jót, sem gonoszt: mivelhogy megszeplősítette az ő húgát, Támárt.” (21–22. v.)

„Amnon, Dávid többi fiaihoz hasonlóan, kívánságait szabadon, minden gátlás nélkül elégítette ki... Dávidnak kötelessége lett volna Amnon megbüntetése: azonban az atya vétkes mulasztása és a fiú megátalkodottsága miatt Isten nem gátolta meg Absolon ítélkezését. Amnon bűnét Dávidnak kellett volna megbüntetnie. De mert ezt elmulasztotta, Isten is szabad folyást engedett az eseményeknek. Ha szülők vagy uralkodók elmulasztják a gonosztettek megbüntetését, Isten veszi kezébe az ügyet olyformán, hogy bizonyos mértékig szabad kezet enged a gonosz eszközeinek, akik élve az alkalommal a körülmények olyan láncolatát idézik elő, melynek során a bűn bűnnel büntettetik.

Dávid helytelen elnézésének rossz következményei azonban nem értek véget Amnon megöletésével, mert akkor kezdődött Absolon elidegenülése atyja iránt. Midőn Gessurba menekült, atyja azzal büntette, hogy nem engedte hazatérni. Ez az intézkedés pedig az amúgy is bizonytalan helyzetet csak még inkább összezavarta. Az erélyes, de fegyelmezetlen és elvek nélküli Absolon, akit így az országvezetés ügyeiből teljesen kizártak, csakhamar más, veszélyes utakon próbált elégtételt szerezni magának.” (Pátriárkák és próféták, „Absolon lázadása” c. fej. 761, 762. l.)

Dávidnak egy harmadik fiáról, aki szintén fiatalon veszett el, önző, becsvágyó és lázadó törekvései miatt, ez a feljegyzés található a Szentírásban: „Adónia pedig, Haggitnak fia, felfuvalkodott és ezt mondta: Én fogok uralkodni!... Kit az ő atyja soha meg nem szomorított ezt mondván: Miért cselekszel így?” (I. Kir. 1:5/a–6/a)

Éppen a „soha meg nem szomorítás” járult hozzá Adónia jellemének oly negatív alakulásához.

Intő példa, hogy az egyébként mélyen hívő, körültekintő és gyakorlatias adottságú Dávid ilyen alapvető tévedést követett el fiai nevelésénél.