Viselkedés

„A szeretet nem cselekszik a szemérem ellen.” (I. Korinthus 13:5)

Az udvariasságot ma nem sokra becsülik. Sokan vannak, akik szívükben készségesek, ugyanakkor hiányzik belőlük a kedvesség. Őszinteségükkel, egyenességükkel tiszteletet parancsolnak, de sajnálatos módon nem elég szívélyesek. Ez saját boldogságukat is megrontja, és sokat levon a másokért végzett szolgálatuk értékéből. Az életben szerzett sok kedves élményt, áldásos tapasztalatot képes tönkretenni – gyakran csupán meggondolatlanságból – a figyelmesség hiánya.

Különösen fontos, hogy a szülők, a nevelők körül a bizakodás és a törődés légköre alakuljon ki. A derűs arc, a szelíd hang, az udvarias modor belső erőről tanúskodnak. A gyermekeket megragadja a jó kedély, a vidámság. Legyünk hozzájuk kedvesek, előzékenyek, akkor ők is ugyanilyen lelkülettel lesznek irántunk és egymás iránt.

Az igazi udvariasság nem az illemszabályok puszta betartásából áll. A helyes viselkedés követelményének mindenkor eleget kell tennünk. Ha feladjuk ezt az elvet, csupán a bevett szokásoknak megfelelően igyekszünk másokra tekintettel lenni.

Az igazi udvariasság nem kívánja meg, hogy elveinket feláldozzuk a szokások kedvéért. Nem ismer kiváltságokat. Önbecsülésre, az emberi méltóság tiszteletére és az emberiség nagy családjának minden tagját megillető elismerésre tanít.

Veszélyt rejt magában, ha a viselkedés külsőségeinek elsajátítására túl nagy hangsúlyt helyezünk, túl sok időt fordítunk rá. A tettre kész életre, a mindennapi feladatok teljesítésére, az emberi tudatlanság és nyomor enyhítésére felkészítő nevelés kevés teret enged a formaságoknak.

Sokan, akik olyan nagy súlyt fektetnek az illemszabályok betartására, nem fogadnak el semmit, ami eltér saját mesterkélt magatartásnormáiktól, bármilyen értékes is az. Ez rossz nevelés. Csak a büszkeséget, az önző elkülönülést táplálja.

Az igazi udvariasság lényege a mások iránt érzett megbecsülés. A tartós eredményekre törekvő nevelés együttérzésre és kedvességre ösztönöz minden felebarátunk iránt. Kulturáltságról igazi értelemben csak akkor beszélhetünk, ha a fiatal megtanulta tisztelni szüleit, becsülni értékes tulajdonságaikat, elhordozni hibáikat, szükségleteikben segíteni őket. Ha a nevelő nem figyelmességre, szelídségre, a fiatalok, az idősek, az elesettek iránti segítőkészségre és a különbségtétel nélküli előzékenységre tanít, kudarcot vall.

A kifinomult gondolkodás és viselkedés jobban elsajátítható Isten nevelő iskolájában, mint az ember által felállított törvények betartásával. Isten szeretete átjárja a szívet és olyan nemes vonásokkal gazdagítja a jellemet, hogy az fokozatosan az Övéhez hasonlóvá formálódik. Ez a nevelés mennyei méltóságot, jóra való érzéket ad az embernek. Természetét kedvessé, szelíddé teszi, mely a társasági jó modor felületességével nem helyettesíthető.

A Biblia udvariasságra int és sok példát hoz ismertetőjegyeinek – az önzetlen lelkületnek, a tapintatos törődésnek, a megnyerő modornak – a bemutatására. Ezek Krisztus jellemvonásai az emberben. A nemes viselkedés – azok részéről is, akik nem ismerik őt – Tőle való. Az Ő akarata, hogy ezek a tulajdonságok tökéletesen visszatükröződjenek gyermekeiben, hogy bennünk az Ő szépségét szemléljék az emberek.

Ő adta a világnak – a Szentlélek által Pál apostol szavaival – a legértékesebb tanítást a helyes viselkedésről. Olyan igék ezek, amelyeket minden embernek, fiatalnak, öregnek kitörölhetetlenül bele kell vésnie emlékezetébe. „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (János 13:34)

 

„A szeretet hosszútűrő, kegyes,

a szeretet nem irigykedik,

a szeretet nem kérkedik,

nem fuvalkodik fel.

Nem cselekszik a szemérem ellen,

nem keresi a maga hasznát,

nem gerjed haragra,

nem rója fel a gonoszt.

Nem örül a hamisságnak,

de együtt örül az igazsággal.

Mindent elfedez,

mindent hisz,

mindent remél,

mindent eltűr.

A szeretet soha el nem fogy.”

(I. Korintus 13:4–8)

 

Egy másik értékes jellemvonás, melyet gondosan ápolnunk kell, a tisztelet. Az Isten iránti igazi tiszteletre végtelen nagyságának tudata és jelenlétének érzékelése készteti az embert. A láthatatlan Isten valóságának tudata a gyermekek szívét mélyen kell hogy érintse. Meg kell tanítani nekik, hogy az imádság idejét, helyét, az istentiszteleteket ők is szentnek tartsák, mert ott maga Isten van jelen. A tisztelet megnyilvánulása a viselkedésben, az életvitelben tovább mélyíti magát az érzést, amelyből táplálkozik.

Fiatalnak, idősnek gyakran el kellene gondolkodnia azokon az igéken, amelyek tiszteletre intenek a hely iránt, melyet Isten különleges jelenlétével tüntetett ki.

„Oldd le a te saruidat – parancsolta Isten Mózesnek az égő csipkebokornál –, mert a hely, amelyen állasz, szent föld.” (II. Mózes 3:5)

Jákób, amikor meglátta az angyalokat, így kiáltott fel: „Bizonyára az Úr van e helyen, és én nem tudtam… Nem egyéb ez, hanem Istennek háza és az égnek kapuja.” (I. Mózes 28:16–17)

„Az Úr az ő szent templomában, hallgasson előtte az egész föld.” (Habakuk 2:20)

 

„Mert nagy Isten az Úr,

és nagy király, minden istenen felül...

Jöjjetek, hajoljunk meg,

boruljunk le, essünk térdre az Úr előtt,

a mi Alkotónk előtt.”

(Zsoltárok 95:3, 6)

 

„Az Úr az Isten,

Ő alkotott minket

és nem mi magunk;

az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk.

Menjetek be az ő kapuin hálaadással,

tornácaiba dicséretekkel,

adjatok hálákat neki,

áldjátok az ő nevét.”

(Zsoltárok 100:3–4)

 

Az Isten nevének is meg kell adnunk a tiszteletet, soha nem szabad könnyelműen vagy meggondolatlanul ajkunkra vennünk. Még imáinkban is kerülni kell szükségtelen és gyakori ismételgetését. „Szent és rettenetes az Ő neve.” (Zsoltárok 111:9) Az angyalok elfedik arcukat, amikor az Úr nevét kiejtik. Mekkora tisztelettel kell tehát nekünk, bűnös, elbukott embereknek ajkunkra venni az Ő nevét!

Tisztelnünk kell Isten Igéjét. A Szentírást mint könyvet sem szabad közönséges célra használni vagy gondatlanul kezelni. Soha nem szabad tréfásan idézni vagy szellemeskedés céljából átalakítani. „Az Istennek teljes beszéde igen tiszta”; (Példabeszédek 30:5) „mint a földből való kohóban megolvasztott ezüst, hétszer megtisztítva”. (Zsoltárok 12:7)

A gyermekeknek mindenekelőtt azt kell megtanítani, hogy az igazi tiszteletadás az engedelmességben mutatkozik meg. Isten nem parancsolt olyat, ami fölösleges, ezért neki tetsző tisztelettel akkor közelítünk hozzá, ha szavának engedelmeskedünk.

Tiszteletet kell tanúsítani az Isten munkáját végzők: a lelkészek, tanítók, szülők iránt is, akik az Ő nevében szólnak és cselekednek. Ebben a tiszteletadásban is az Ő neve magasztaltatik fel.

Isten kiváltképpen elrendelte az idősek iránti gyengéd tiszteletet. Ezt mondja: „Igen szép, ékes korona a vénség, ha az igazságnak útjában találtatik.” (Példabeszédek 16:31) Az öregkor megharcolt küzdelmekről és győzelmekről, elhordozott terhekről, legyőzött kísértésekről beszél. Fáradságban meglankadt lábakról, melyek már a megpihenés, az elmúlás felé visznek. Segítsünk a gyermekeknek elgondolkozni ezen. Megbecsülésükkel, kedvességükkel könynyíthetik az idősek rögös útját. Saját fiatal életük is jósággal, szépséggel gazdagodik, amikor az Ige tanácsát követik: „Az ősz ember előtt kelj fel, és a vén ember orcáját becsüld meg.” (III. Mózes 19:32)

Az apáknak, anyáknak, nevelőknek jobban kell értékelniük azt a felelősséget és megtiszteltetést, amit Isten adott nekik. Ők Isten avatott képviselői, akik a gyermekekkel foglalkoznak. A mindennapi kapcsolatokban megmutatkozó jellemük példázza a gyermekek előtt Isten szavának igazságát: „Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt.” (Zsoltárok 103:13) „Mint férfit, akit anyja vigasztal, akként vigasztallak titeket én.” (Ésaiás 66:13)

Boldog az a gyermek, akiben ezek az igék megfogannak, és szeretetet, hálát, bizodalmat ébresztenek. Boldog az a gyermek, akinek szülei, nevelői Isten szeretetét, igazságosságát, hosszútűrését mutatják be. Boldog az a gyermek, aki a szüleibe – földi oltalmazóiba – vetett bizalom, feltétlen engedelmesség, tiszteletadás révén megtanul Istenben bízni, őt tisztelni, neki engedelmeskedni. Aki ilyen ajándékkal látja el neveltjeit, kincset ad kezükbe; olyat, amely a világ összes kincsénél többet ér, mert ez az örökkévalóságban is megmarad.