Jákób menekülése és számkivetése

1 Mózes 28-31. {PP 183}   

Jákób elmenekült az atyai háztól, mert Ézsaú haragja halállal fenyegette. De atyja áldása kísérte. Izsák megújította neki a szövetségi ígéretet, és megparancsolta, hogy - annak örököseként - anyja mezopotámiai családjában keressen feleséget magának. Mégis nagyon zaklatottan, csak egy bottal a kezében indult el a vad, nomád törzsekkel lakott vidéken át vezető több száz mérföldes, magányos útjára. Mardosó lelkiismerettel és félénken igyekezett elkerülni az embereket, nehogy dühös bátyja a nyomára leljen. Félt, hogy örökre elvesztette azt az áldást, amelyet Isten neki szánt. Sátán leselkedett rá, hogy megkísértse. {PP 183.1}   

A második este atyja sátraitól messze találta. Kitaszítottnak érezte magát, és tudta, hogy mindezt a bajt saját hibás lépésével okozta magának. Kétségbeesés nehezedett Jákób lelkére. Alig mert imádkozni. De végtelenül magányos volt. Még soha nem érezte ennyire szükségét Isten oltalmának. Sírva és mély alázattal vallotta meg bűnét, és könyörögve kért Istentől valamilyen bizonyítékot arra, hogy nem hagyta el egészen. De ez sem könnyített szívének terhén. Minden önbizalma elszállt, és attól félt, hogy atyáinak Istene elvetette. {PP 183.2}   

Pedig Isten nem hagyta el Jákóbot. Irgalmát most is kiterjesztette tévedő, bizalmatlan szolgájára. Az Úr könyörülettel mutatta meg a Megváltót, akire Jákóbnak szüksége volt. Jákób vétkezett, de szíve megtelt hálával, amikor meglátta azt az utat, amelyen újra Isten kegyeibe juthat. {PP 183.3}   

A vándor a hosszú úttól kimerülten lefeküdt a földre. Egy kő volt a párnája. Álmában csillogó, fénylő létrát látott, amelynek lába a földön állt, a teteje az eget érte. A létrán angyalok jártak le és fel, felette pedig a dicsőség Ura volt, és hangja hallatszott az égből: "[...] Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene" (1Móz 28:13). A földet, amelyen Jákób mint száműzött és menekült feküdt, neki és ivadékainak ígérte Isten, és így bátorította: "[...] tebenned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei" (1Móz 28:14). Isten ezt az ígéretet Ábrahámnak és Izsáknak adta, most pedig megújította Jákóbnak. Majd különös tekintettel Jákób magányos és csüggedt voltára, ezek a vigasztaló és bátorító szavak hangzottak: "Ímé én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova menéndesz, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem amit néked mondtam" (1Móz 28:15). {PP 183.4}   

Az Úr tudta, milyen bűnös hatások fogják Jákóbot körülvenni, és a rá váró veszélyekről is tudott. Irgalmában feltárta a jövőt a bűnbánó menekült előtt, hogy megértse Isten rá vonatkozó tervét, és hogy felkészüljön a kísértésekre, amelyek utolérik, amikor egyedül lesz a bálványimádók és cselszövők között. Mindig szem előtt kell tartania azt a magas normát, amelyet el kell érnie; és késztesse hűségre az a tudat, hogy Isten általa akarja megvalósítani szándékát. {PP 184.1}   

Ebben a látomásban feltárult Jákób előtt a megváltás terve, jóllehet nem teljesen, csak annyira, amennyire akkor szüksége volt. Az álmában megjelent titokzatos létra ugyanaz volt, mint amelyre Krisztus Nátánaellel folytatott beszélgetésében utalt. Azt mondta: "[...] meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára" (Jn 1:52). Az Isten uralma elleni lázadás előtt Isten és az ember között közvetlen volt a kapcsolat. Ádám és Éva bűne azonban elválasztotta a földet a mennytől, és az ember többé nem társaloghatott alkotójával. A világ mégsem maradt reménytelenül magára. A létra Jézust ábrázolja, aki összekapcsolja a földet a mennyel. Ha saját érdemeivel nem hidalta volna át a bűn által vájt szakadékot, a szolgáló angyalok nem tudtak volna érintkezni az elbukott emberrel. Krisztus kapcsolja össze a gyenge és tehetetlen embert a végtelen erő forrásával. {PP 184.2}   

Isten mindezt kinyilatkoztatta Jákóbnak álmában. Jóllehet Jákób a kinyilatkoztatás egy részét értelmével azonnal felfogta, nagy és titokzatos igazságait egy életen át kutatta és egyre jobban megértette. {PP 184.3}   

Jákób az éjszaka mély csendjében ébredt fel álmából. A látomás fénylő alakjai eltűntek. Csak a magányos dombok elmosódó vonalaival és a fölé boruló csillagfényes éggel találkozott most a tekintete. De az az ünnepélyes érzése volt, hogy Isten van vele. Láthatatlan jelenléte betöltötte a pusztaságot. "Bizonyára az Úr van e helyen" - mondta - "és én nem tudtam [...], nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja." (1Móz 28:16-17). {PP 187.1}   

"És felkele Jákób reggel, és vevé azt a követ, melyet feje alá tett vala, és oszlopul állítá fel azt, és olajat önte annak tetejére" (1Móz 28:18). Ahogy szokás volt fontos eseményekről megemlékezni - Jákób is emléket állított Isten irgalmának, hogy valahányszor arra jár, megálljon azon a szent helyen, és imádkozzon az Úrhoz. Béthelnek, vagy "Isten házá"-nak nevezte el azt a helyet. Mélységes hálával ismételte el azt az ígéretet, hogy Isten vele lesz. Aztán ünnepélyesen megfogadta: "[...] Ha az Isten velem leénd, és megőriz engem ezen az úton, amelyen most járok, és ha ételül kenyeret s öltözetül ruhát adánd nékem; és békességgel térek vissza az én atyámnak házához: akkor az Úr leénd az én Istenem; és ez a kő, amelyet oszlopul állítottam fel, Isten háza lészen, és valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom" (1Móz 28:20-22). {PP 187.2}   

Jákób nem akart ily módon egyezséget kötni Istennel. Az Úr már korábban jólétet ígért neki. Ez a fogadalom szívből fakadt, amely tele volt hálával Isten szeretetének és irgalmának bizonyosságáért. Jákób érezte, hogy Istennek igényei vannak vele szemben, amelyeket tudomásul kell vennie; és hogy Isten kegyének különleges megnyilvánulásai viszonzást követelnek. Minden kapott áldásra felelnünk kell a minden jó adomány szerzőjének. A keresztény tekintse át gyakran a múltját, idézze fel hálával Isten csodálatos szabadításait - hogy támogatta a próbában; utakat nyitott meg, amikor minden sötétnek és félelmetesnek tűnt; felüdítette, amikor majdnem elalélt. Lássa meg mindenben a mennyei angyalok gondoskodását. E megszámlálhatatlanul sok áldást tapasztalva, alázatos és hálás szívvel kérdezze meg: "Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért?" (Zsolt 116:12). {PP 187.3}   

Időnket, képességeinket, javainkat szánjuk oda szent áldozatként neki, aki ezeket az áldásokat gondjainkra bízta. Valahányszor rendkívüli szabadítását tapasztaljuk, vagy új és váratlan segítséget nyújt, ismerjük fel Isten jóságát. Ne csak szavakkal mondjunk hálát, hanem Jákóbhoz hasonlóan ügyére szánt ajándékokkal és adományokkal is. Mivel Istentől állandóan áldást kapunk, nekünk is állandóan adnunk kell. {PP 187.4}   

"Valamit adándasz nékem" - mondta Jákób - "annak tizedét néked adom." Mi, akik az evangélium teljes világosságát és kiváltságait élvezzük, kevesebbet adjunk-e Istennek, mint azok, akik a korábbi, kevésbé kedvező korban éltek? Nem! Ahogy nagyobbak azok az áldások, amelyeket élvezünk, nem nőnek-e hasonlóan a kötelességeink is? De milyen kevéssé értékeljük a menny ajándékát. Hiába próbálkozunk matematikai szabályok alapján - idővel, pénzzel és szeretettel - mérni azt a felmérhetetlen szeretetet és azt a felfoghatatlan értékű ajándékot! Tized Krisztusnak! Ó! sovány alamizsna, szégyenteljes viszonzása annak, ami oly sokba került! Krisztus a Golgota keresztjéről fenntartás nélküli odaszentelődésre szólít. Szenteljük Istennek egész lényünket és mindent, amink van! {PP 188.1}   

Az Isten ígéreteibe vetett új és megingathatatlan hittel és a mennyei angyalok jelenlétének és oltalmának bizonyosságával folytatta útját Jákób a "[...] napkeletre lakók földére" (1Móz 29:1). De milyen más volt az ő érkezése, mint majdnem száz évvel korábban Ábrahám követéé! A szolga teveháton utazó kísérettel és gazdag arany- és ezüst ajándékokkal jött. A fiú pedig magányos, feltört lábú vándorként. Semmije nem volt, kivéve a botját. Ábrahám szolgájához hasonlóan Jákób is megállt a kútnál, és ott találkozott Rákhellel, Lábán kisebbik lányával. Most Jákób volt az, aki szolgálatot tett: elgördítette a követ a kútról és megitatta a nyájat. Miután megmondta, hogy rokon, szívesen fogadták Lábán otthonában. Bár hozomány és kísérők nélkül jött, néhány hét alatt kiderült, milyen szorgalmas, ügyes, és kérték, hogy maradjon ott. Megállapodtak abban, hogy Jákób hét évig szolgál Rákhel kezéért. {PP 188.2}   

Az ősi szokások megkívánták, hogy a vőlegény a házasság megkötése előtt felesége atyjának egy összeget tegyen le, vagy azzal egyenértékű birtokot adjon - ahogy a körülményei megengedik. Ezt biztosítéknak tekintették a házassági kapcsolathoz. Az apák nem látták lányuk boldogságát biztosítva egy olyan ember mellett, aki nem készült fel családja eltartására. Ha nem tudott elég jól gazdálkodni, jószágot és földet szerezni, félő volt, hogy a házasok rosszul fognak élni. Azt pedig, aki semmit sem tudott fizetni a feleségéért, próbára tették. A megkívánt hozomány értékének megfelelő ideig dolgozhatott annak a lánynak az atyjánál, akit szeretett. Amennyiben a kérő becsületesen szolgált, és más dolgokban is derék embernek bizonyult, feleségül kapta a lányt, és általában az apa a hozományt, amit kapott a házasságkötéskor, lányának adta. Rákhel és Lea esetében azonban Lábán önzően megtartotta a hozományt, amit nekik kellett volna adnia. Lányai hivatkoztak is erre, mielőtt elköltöztek Mezopotámiából. Ezt mondták: "[...] minket eladott, és értékünket is teljesen megemésztette" (1Móz 31:15). {PP 188.3}   

Az ősi szokás - bár néha megsértették, mint Lábán is - jó eredményt hozott. Ha a kérőnek szolgálnia kellett menyasszonyáért, nem volt elhamarkodott a házasság. Próbára lehetett tenni a kérő szeretetét, és azt is, hogy képes-e családjáról gondoskodni. Korunkban sok rossz származik az ezzel ellentétes szokásokból. Gyakran a házasulandóknak nem sok alkalmuk van esküvőjük előtt egymás szokásainak és természetének megismerésére. Ami pedig a mindennapi életet illeti, jóformán idegenek, amikor az oltár előtt sorsukat összekötik. Sokan túl későn ismerik fel, hogy nem illenek egymáshoz, és egybekelésükből élethosszig tartó boldogtalanság származik. Gyakran a feleség és a gyermekek szenvednek a férj és apa hanyagsága, ügyetlensége vagy helytelen szokásai miatt. Ha az ősi szokások szerint a kérő jellemét a házasság előtt próbára tennék, sok boldogtalanságot lehetne elkerülni. {PP 189.1}   

Jákób hét évig hűségesen szolgált Rákhelért, és szolgálatának évei "[...] csak néhány napnak tetszék [...] neki, annyira szereti vala őt" (1Móz 29:20). De az önző és kapzsi Lábán, aki meg akart tartani egy ilyen értékes segítséget, kegyetlenül becsapta Jákóbot azzal, hogy Leát adta neki Rákhel helyett. Mivel Lea is részt vett a csalásban, Jákób nem tudta szeretni. Felháborodott szemrehányására Lábán azt ajánlotta, szolgáljon még hét évig Rákhelért. De az apa nem engedte, hogy Jákób elhagyja Leát, mert ezzel megszégyenítette volna a családot. Nagyon kínos és nehéz helyzetbe hozta Jákóbot, aki végül elhatározta, megtartja Leát, és feleségül veszi Rákhelt is. Mindig Rákhelt szerette. Ez irigységet és féltékenységet szított, és a testvér-feleségek versengése megkeserítette Jákób életét. {PP 189.2}   

Jákób húsz évig élt Mezopotámiában Lábán munkásaként, aki nem törődve a rokoni kötelékekkel, igyekezett a lehető legtöbb hasznot húzni a kapcsolatból. Tizennégy évi fárasztó munkát követelt két lányáért; a többi időben pedig tízszer változtatta meg Jákób bérét. Jákób mégis szorgalmasan és becsületesen szolgált. Lábánnal folytatott utolsó beszélgetése szemlélteti fáradhatatlan éberségét, amellyel sokat követelő gazdája érdekeit szolgálta: "Immár húsz esztendeje vagyok nálad, juhaid és kecskéid nem vetéltek el, és nyájad kosait nem ettem meg. Amit a vad megszaggatott, nem vittem hozzád, én fizettem meg azt; tőlem követelted a nappal lopottat, mint az éjjel lopottat is. Úgy voltam hogy nappal a hőség emésztett, éjjel pedig a hideg; és az álom távol maradt szemeimtől" (1Móz 31:38-40). {PP 190.1}   

A pásztornak éjjel és nappal vigyáznia kellett nyájára, amelyet a rablók és a vadállatok veszélyeztettek. Sok volt belőlük, és merészek voltak. Gyakran nagy pusztítást végeztek a nyáj között, ha nem őrizték azt lelkiismeretesen. Jákóbnak sok segítője volt Lábán hatalmas nyájának gondozásában, de ő felelt az egész nyájért. Az év egyes szakaszaiban személyesen is a nyájjal kellett lennie, hogy a száraz időszakban óvja a szomjhaláltól, a leghidegebb hónapokban a kemény éjszakai hidegtől. Jákób volt a főpásztor, a hozzá beosztott szolgák pedig a segédpásztorok. Ha egy juh hiányzott, a főpásztoré volt a veszteség. Szigorúan számon kérte a gondozással megbízott szolgáktól, ha a nyájat nem találta jó állapotban. {PP 190.2}   

A pásztor szorgalmával és gondoskodásával, a gondjaira bízott tehetetlen teremtmények iránti együttérző szeretetével az ihletett írók az evangélium néhány csodálatos igazságát illusztrálják. Krisztust népéhez való viszonyában a pásztorhoz hasonlítják. Krisztus a bűnbeesés után látta, hogy nyája a bűn sötét útjain a pusztulás felé rohan. Megmentéséért elhagyta Atyja házának dicsőségét. Ezt mondja: "Az elveszettet megkeresem, s az elűzöttet visszahozom, s a megtöröttet kötözgetem, s a beteget erősítem. [...] És megtartom az én juhaimat, hogy többé ne legyenek zsákmányul. [...] S a föld vadai nem eszik meg őket" (Ez 34:16.22.28). Hangja hallatszik, amint nyája közé hívja őket, amely "[...] sátor lészen árnyékul nappal a hőség ellen, s oltalom és rejtek szélvész és eső elől" (Ésa 4:5). Ő fáradhatatlanul gondoskodik nyájáról. Erősíti a gyengéket, enyhít a szenvedésen, karjára veszi és keblén hordozza a bárányokat. Juhai szeretik őt. "Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól: mert nem ismerik az idegenek hangját" (Jn 10:5). {PP 190.3}   

Krisztus mondja: "[...] a jó pásztor életét adja a juhokért. A béres pedig és aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jőni, és elhagyja a juhokat, és elfut: és a farkas elragadozza azokat, és elszéleszti a juhokat. A béres pedig azért fut el, mert béres, és nincs gondja a juhokra. Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim" (Jn 10:11-14). {PP 191.1}   

Krisztus, a Főpásztor, nyáját szolgáira, a segédpásztorokra bízta; és ugyanolyan figyelmet kíván tőlük, mint amilyet ő tanúsít. Végezzék szent felelősséggel feladatukat, amellyel megbízta őket! Ünnepélyesen megparancsolta nekik, hogy legyenek hűségesek, táplálják a nyájat, erősítsék a gyengét, élesszék az elaléltat, és védjék meg a nyájat a ragadozó farkasoktól. {PP 191.2}   

Krisztus feláldozta saját életét, hogy megmentse juhait, és ezt a szeretetet példaként állítja pásztorai elé. De "a béres [...] akinek a juhok nem tulajdonai", nem törődik a nyájjal. Csak a nyereségért dolgozik, és csak magával törődik. A saját hasznát keresi a gondjaira bízottak érdekei helyett, és a veszély idején elmenekül. Elhagyja a nyájat. {PP 191.3}   

Péter apostol így buzdítja a segédpásztorokat: "Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal; sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak" (1Pt 5:2-3). Pál ezt mondja: "Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett. Mert én tudom azt, hogy az én eltávozásom után jőnek tiközétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak" (ApCsel 20:28-29). {PP 191.4}   

Az apostol így dorgálja azokat, akik kellemetlen feladatnak tartják a hűséges pásztor sorsát nehezítő gondokat és terheket. "[...] nem kényszerítésből, hanem örömest; s nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal" (1Pt 5:2). E hűtlen szolgákat a Főpásztor elbocsátja. Egyházát Krisztus vérén váltotta meg. Minden pásztornak tudnia kell, a gondjaira bízott juhok mérhetetlen nagy áldozatba kerültek. Tekintse mindegyiket felbecsülhetetlen értékűnek, fáradhatatlanul vigyázva rájuk. Krisztus lelkétől áthatott pásztor követi a Mester önmegtagadó példáját. A gondjaira bízottak jólétéért állandóan fáradozik, és a nyáj fejlődik gondozása mellett. {PP 192.1}   

Mindenkinek pontosan el kell számolnia szolgálatával. A Mester minden pásztortól meg fogja kérdezni: "[...] Hol van a nyáj, amely néked adatott, a te dicsőségednek juhnyája?" (Jer 13:20). Gazdagon megjutalmazza azt, akit hűségesnek talál. "Mikor megjelenik a Főpásztor," - mondja az apostol - "elnyeritek a dicsőségnek hervadhatatlan koronáját" (1Pt 5:4). {PP 192.2}   

Jákób belefáradt Lábán szolgálatába, s elhatározta, hogy visszatér Kánaánba. Így szólt apósához: "Bocsáss el engemet, hadd menjek el az én helyembe, az én hazámba. Add meg nékem az én feleségeimet és magzatimat, akikért szolgáltalak téged, hadd menjek el, mert te tudod az én szolgálatomat, amellyel szolgáltalak téged" (1Móz 30:25). Lábán marasztalta, mondván: "Úgy sejtem, teéretted áldott meg engem az Úr" (27.v.) Látta, veje keze alatt megnőtt a vagyona. {PP 192.3}   

Jákób így szólt: "[...] ami kevesed vala én előttem, sokra szaporodott." (1Móz 30:30). De ahogy az idő múlt, Lábán irigykedni kezdett a gazdagabb Jákóbra, aki "felette igen meggazdagodék [...] és vala néki sok juha, szolgálója, szolgája, tevéje és szamara" (1Móz 30:43). Lábán fiai is féltékenyek voltak. Gyűlölködő szavaik Jákób fülébe jutottak: "[...] Valamilye volt atyánknak, mind elvette Jákób; és atyánkéból szerezte mind e gazdagságot. És látá Jákób a Lábán orcáját, hogy ímé nem olyan őhozzá mint annakelőtte" (1Móz 31:1-2). {PP 192.4}   

Jákób már régen otthagyta volna ravasz rokonát, ha nem félt volna az Ézsaúval való találkozástól. Most úgy érezte, hogy Lábán fiai miatt van veszélyben, akik az ő gazdagságát sajátjuknak tartva talán megkísérlik erőszakkal megszerezni azt. Nagyon tanácstalan és szomorú volt, nem tudva, merre induljon. De az irgalmas bétheli ígéretre emlékezve Isten elé vitte ügyét, és tőle kért eligazítást. Imájára álomban kapott választ: "Térj meg atyáid földére, a te rokonságod közé, és veled lészek" (1Móz 31:3). {PP 193.1}   

Lábán távolléte alkalmat kínált a távozásra. Jákób gyorsan összeszedte a nyájat és a csordát, és előre küldte; ő pedig feleségeivel, gyermekeivel és szolgáival átkelt az Eufráteszen, és útját sietve a Kánaán határán levő Gileád felé vette. Lábán három nap múlva tudta meg, hogy megszöktek, és üldözésükre indult. A hetedik napon utolérte a csapatot. Tűzbe jött a haragtól és visszatérésre akarta őket kényszeríteni. Biztos volt a sikerben, mivel az csapata sokkal erősebb volt. A szökevények valóban nagy veszélyben voltak. {PP 193.2}   

Nem tudta véghezvinni ellenséges szándékát, mert Isten közbelépett szolgája védelmére. "Volna erőm hozzá, hogy rosszat tegyek veletek," - mondta Lábán - "de a ti atyátok Istene tegnap éjszaka megszólíta engem, ezt mondván: Vigyázz magadra, Jákóbnak se jót, se rosszat ne szólj" (1Móz 31:29). Vagyis se ne kényszerítse, se hízelgő kecsegtetéssel ne bátorítsa a visszatérésre. {PP 193.3}   

Lábán visszatartotta lányai hozományát, és Jákóbbal mindig ravaszul és keményen bánt: de most a rá jellemző alakoskodással szemére hányta, hogy titokban távozott, és így nem volt alkalma búcsúlakomát rendezni; még csak búcsút sem vehetett lányaitól és gyermekeiktől. {PP 193.4}   

Válaszul Jákób félreérthetetlenül Lábán elé tárta önző és kapzsi dolgait, és mint saját hűségének és becsületességének tanújához fordult hozzá. "Ha az én atyám Istene, Ábrahám Istene, és az Izsák félelme velem nem volt volna," - mondta Jákób - "bizony most üresen bocsátanál el engem, de megtekintette Isten az én nyomorúságomat és kezeim munkáját, és megfeddett téged tegnap éjjel" (1Móz 31:42). {PP 193.5}   

Lábán nem tagadhatta a felhozott tényeket, és most azt javasolta, hogy kössenek békeszövetséget. Jákób elfogadta a javaslatot, és egy halom kőből emléket állítottak az egyezség jeleként. Ezt az oszlopot Lábán Miczpának, "őrtorony"-nak nevezte, mondván: "[...] Az Úr legyen vigyázó közöttem és te közötted, amikor egymástól elválunk." (1Móz 31:49). {PP 193.6}   

"És monda Lábán Jákóbnak: Ímé e rakás kő és ímé ez emlékoszlop, amelyet raktam én közöttem és te közötted, bizonyság legyen e rakás kő, és bizonyság ez az emlékoszlop, hogy sem én nem megyek el e rakás kő mellett te hozzád, sem te nem jössz át én hozzám e rakás kő, és ez emlékoszlop mellett gonosz végre. Az Ábrahám Istene, és a Nákhor Istene, és az ő atyjok Istene tegyenek ítéletet közöttünk: És megesküvék Jákób az ő atyjának Izsáknak félelmére" (51-53.v.). A két csoport vendégséget rendezett az egyezmény megerősítésére. Az éjszakát barátságos beszélgetésben töltötték. Hajnalban pedig Lábán és csapata eltávozott. Ezzel az elválással Ábrahám gyermekei és Mezopotámia lakói között minden kapcsolat megszűnt. {PP 194.1}