Ábrahám Kánaánban

1 Mózes 13-15; 17:1-16; 18 {PP 132}   

Ábrahám visszatért Kánaánba, és "[...] igen gazdag vala barmokkal, ezüsttel és arannyal" (1Móz 13:2). Lót még vele volt, és újra elmentek Béthelbe. Sátraikat a korábban emelt oltár mellett állították fel. Csakhamar rájöttek arra, hogy a megnövekedett vagyon megnövelte a bajokat is. A nehézségek és próbák idején összhangban éltek együtt, de a jólétben félő volt, hogy viszály támad közöttük. A legelő nem volt elég mindkét nyáj részére, és a pásztorok gazdáiktól várták a gyakori viták elrendezését. Nyilvánvaló volt, hogy el kell válniuk. Ábrahám idősebb, rangosabb és vagyonosabb volt, mégis ő javasolt elsőként terveket a béke megőrzésére. Bár Isten neki adta az egész országot, előzékenyen lemondott erről a jogáról. {PP 132.1}   

"[...] Ne legyen versengés közöttem és közötted" - mondta - "se az én pásztoraim között és a te pásztoraid között: hiszen atyafiak vagyunk. Avagy nincs-é előtted mind az egész föld? Válj el kérlek, tőlem; ha te balra tartasz, én jobbra megyek; ha te jobbra menéndesz, én balra térek" (1Móz 13:8). {PP 132.2}   

Itt mutatkozott meg Ábrahám nemes, önzetlen lelkülete. Hányan ragaszkodnának hasonló körülmények között minden áron jogaikhoz és elsőbbségükhöz! Hány család hullott szét ezért! Hány gyülekezet bomlott szét az igazság ügyét közmegvetés tárgyává és gyalázattá téve a gonoszok között! "Ne legyen versengés közöttem és közötted" - mondta Ábrahám - "hiszen atyafiak vagyunk"; nemcsak a rokonság miatt, hanem az igaz Isten imádata miatt is. Isten gyermekei az egész világon egy családot alkotnak, és a szeretetnek és megbékélésnek ugyanazon lelke irányítja őket. "Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek; a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek" (Róm 12:10) - tanítja Megváltónk. Ha mindenkivel egyformán előzékenyek lennénk, ha úgy bánnánk másokkal, ahogy szeretnénk, hogy ők bánjanak velünk, akkor fele annyi bajunk lenne az életben. Az önimádat Sátán lelkülete; de az a szív, amely Krisztus szeretetét őrzi, irgalmas, és nem keresi a maga hasznát. Megfogadja a menny szabályát: "Ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is" (Fil 2:4). {PP 132.3}   

Jóllehet Lót Ábrahámmal való kapcsolatának köszönhette jólétét, mégsem volt hálás jótevője iránt. Az udvariasság azt kívánta volna, hogy engedje át a választást Ábrahámnak, de ő inkább önzően megpróbált előnyhöz jutni. "Felemelé azért Lót az ő szemeit, és látá, hogy a Jordán egész melléke bővizű föld ... mind Czoárig olyan vala az, mint az Úr kertje, mint Egyiptom földe" (1Móz 13:10). Egész Palesztina legtermékenyebb tájéka a Jordán völgye volt. A szemlélőket az elveszett Paradicsomra emlékeztette. Olyan szép és termékeny volt, mint a Nílus öntözte síkságok, amelyeket nemrégiben hagytak el. Gazdag és gyönyörű szép városok is voltak ott, amelyek népes piacaikon jövedelmező kereskedést kínáltak. A világi nyereség ábrándképétől elkápráztatott Lót nem vett tudomást az ott uralkodó erkölcsi és lelki bűnökről. A síkság lakói "[...] nagyon gonoszok és bűnösök valának az Úr előtt" (1Móz 13:13), de erről ő mitsem tudott, vagy ha tudott is, nem tulajdonított neki fontosságot. "És választá Lót magának a Jordán egész mellékét [...] és sátoroz vala Sodomáig" (1Móz 13:11-12). Mennyire nem látta előre önző választása szörnyű következményeit! {PP 133.1}   

Miután Ábrahám elvált Lóttól, az Úr ismét neki ígérte az egész országot. Nem sokkal ezután a pátriárka Hebronba költözött; Mamré tölgyei alatt verte fel sátorát, és mellette oltárt emelt az Úrnak. Az olajfaligetekkel, szőlőskertekkel borított felföldi síkságok, hullámzó búzatáblák friss levegőjében, a dombokkal övezett tágas legelőkön megelégedetten élte egyszerű pátriárkális életét, és Lótnak hagyta Sodoma veszélyeket rejtő fényűzését. {PP 133.2}   

Ábrahámot a környező népek hatalmas fejedelemként, bölcs és tehetséges vezetőként tisztelték. Nem zárta el befolyását szomszédai elől. A bálványimádókétól élesen elütő élete és jelleme kedvező benyomást keltett az igaz hitről. Ábrahám rendíthetetlenül hű volt Istenhez; kedvessége és jóindulata pedig bizalmat és barátságot ébresztett; a lényéből áradó nagyság tiszteletet parancsolt, és megbecsülést vívott ki. {PP 133.3}   

Vallását nem őrizte féltékenyen értékes kincsként, amelyet csak tulajdonosa élvez. Az igazi vallást az ember nem tarthatja meg csak önmagának, mert ez a lelkület ellentétben áll az evangélium elveivel. Ha Krisztus lakik a szívben, lehetetlen elrejteni vagy elhomályosítani jelenlétének fényét. Ellenkezőleg, egyre ragyogóbbá válik, amint a lelket körülvevő önzés és bűn ködét napról napra szétoszlatják az Igazság Napjának fényes sugarai. {PP 134.1}   

Isten népe az Ő képviselője e földön, akikkel az a szándéka, hogy világító fényforrásai legyenek e világ erkölcsi sötétségében. Elszórtan egy országban, a városokban, a falvakban mint Isten tanúi és eszközei, közvetítsék akaratának ismeretét és kegyelmének csodáit e hitetlen világnak. Az a terve, hogy mindazok, akik az üdvösség részesei, az Ő misszionáriusai legyenek. A keresztények életszentsége az, aminek alapján a világias emberek az evangéliumról ítélkeznek. A türelemmel elviselt hitpróbák, a hálásan fogadott áldások, a szokásszerűen megnyilvánuló szelídség, szívesség, irgalom és szeretet fényt áraszt a világra, és megmutatja a különbséget a természetes szív önzéséből fakadó sötétséghez képest. {PP 134.2}   

A hitben gazdag, a kivételesen nagylelkű, az engedelmességben rendíthetetlen és zarándok életében egyszerű és alázatos Ábrahám bölcs diplomata is volt, valamint bátor és ügyes a harcban. Annak ellenére, hogy új vallás tanítójaként volt ismert, három királyi testvér, akik Ábrahám lakóhelyének, az emoreusok síkságainak urai voltak, barátságukat azzal fejezték ki, hogy a nagyobb biztonság érdekében szövetséget ajánlottak fel, mert az országban erőszak és zsarnokság uralkodott. Csakhamar alkalom nyílt arra, hogy Ábrahám hasznát vegye ennek a szövetségnek. {PP 134.3}   

Khédorlaomer, Élám királya tizennégy évvel korábban betört Kánaánba, és azt adófizetőjévé tette. A fejedelmek közül most többen fellázadtak, és az elámita király négy szövetségesével ismét bevonult az országba, hogy meghódolásra kényszerítse. Öt kananeus király egyesítette seregét, és Siddim völgyében megütköztek a támadókkal, de azok legyőzték őket. A sereg nagy része darabokra hullt, és akik megmenekültek, a hegyekben kerestek menedéket. A győzők kifosztották a síkság városait, és gazdag zsákmánnyal és sok fogollyal távoztak. Lót és családja is a foglyok között volt. {PP 134.4}   

Ábrahám, aki békében élt Mamré tölgyesében, egy menekülttől megtudta a csata történetét, és azt, hogy unokaöccse milyen bajba került. Ábrahám nem ápolgatta Lót hálátlanságának kellemetlen emlékét. Szeretete felébredt iránta, és elhatározta, hogy kiszabadítja. Istentől kérve tanácsot, Ábrahám felkészült a harcra. Saját táborából háromszáztizennyolc kiképzett szolgát hívott össze; Isten félelmére, gazdájuk szolgálatára és fegyverhordozásra megtanított embereket. Szövetségesei - Mamré, Eskol és Áner - egyesítették vele csapataikat, és együtt indultak el a támadók üldözésére. Az elámiták és szövetségeseik Kánaán északi határán, Dánnál táboroztak. Nem félve legyőzött ellenségeik támadásától, diadalittasan tivornyáztak. A pátriárka csapatokra osztotta seregét, hogy különböző irányból közelíthessék meg az ellenséget. Éjszaka törtek a táborra. A heves és váratlan támadása gyors győzelmet aratott. Élám királya meghalt, pánikba esett serege megfutamodott. Lót és családja az összes fogollyal és javaikkal kiszabadult. Gazdag zsákmány került a győztesek kezére. Ábrahámot, akit Isten vezetett, illette meg a győzelem. Jahve híve nemcsak nagy szolgálatot tett az országnak, hanem azt is bebizonyította, hogy bátor ember. Látható volt, hogy az igaz élet nem jelent gyávaságot, és hogy Ábrahámot vallása felbátorította az igaz ügy támogatására és az elnyomottak megvédésére. Hősi tettével nagy befolyásra tett szert a környező törzsek között. Visszatértekor Sodoma királya kíséretével eléje jött, hogy tisztességet tegyen a győztesnek. A király kérte Ábrahámot, hogy tartsa meg a javakat, és csak a foglyokat adja vissza. A háborús szokások szerint a zsákmány a győzteseké volt. Ábrahám azonban ezt a hadjáratot nem nyereségért vállalta, és nem akart hasznot húzni a szerencsétlenekből. Csak azt kötötte ki, hogy szövetségesei kapják meg az őket megillető részt. {PP 135.1}   

Hasonló próbában kevés ember cselekedne olyan nemesen, mint Ábrahám. Kevesen állnának ellen a kísértésnek, ha ilyen gazdag zsákmányra tehetnének szert. Ábrahám példája megfeddi az önző, pénzsóvár lelkületet. Tiszteletben tartotta a méltányosság és emberség követelményeit. Viselkedése szemlélteti ezt az ihletett elvet: "[...] szeressed felebarátodat, mint magadat" (3Móz 19:18). "[...] Felemeltem az én kezemet az Úrhoz" - mondta - "a Magasságos... Istenhez, ég és föld teremtőjéhez: hogy én egy fonalszálat, vagy egy sarukötőt sem veszek el mindabból, ami a tiéd, hogy ne mondjad: Én gazdagítottam meg Ábrámot" (1Móz 14:22). Nem akart lehetőséget adni nekik arra a feltevésre, hogy nyereségvágyból indult harcba; és azt sem akarta, hogy jólétét ajándékaiknak vagy kegyeiknek tulajdonítsák. Isten megígérte, hogy megáldja Ábrahámot, és a dicsőség Jahvét illette meg. {PP 135.2}   

Melkhisédek, Sálem királya is eljött, hogy köszöntse a győztes pátriárkát. Kenyeret és bort hozott, hogy felfrissítse Ábrahám seregét. Mint a "[...] Magasságos Istennek papja", megáldotta Ábrahámot, és köszönetet mondott az Úrnak, aki szolgája által oly nagy szabadulást szerzett. Ábrahám pedig "[...] tizedet ada néki mindenből" (1Móz 14:18.20). {PP 136.1}   

Ábrahám boldogan tért vissza sátrához és nyájához, de lelke zaklatott volt. A béke embere volt. Amennyire tehette, kerülte az ellenségeskedést, a viszályt, és borzadva gondolt vissza a mészárlásra, amelynek tanúja volt. De azok a nemzetek, amelyeknek seregeit legyőzték, kétségkívül újra meg fogják támadni Kánaánt, és különösen ő lesz bosszújuk tárgya. Mivel így belebonyolódott a nemzeti viszályba, élete békés nyugalmának vége szakadt. Ráadásul még nem vette birtokba Kánaánt, és most már nem remélhetett örököst sem, akiben az ígéret teljesedhetne. {PP 136.2}   

Egy éjszakai látomásban újra hallotta a mennyei hangot: "[...] Ne félj Ábrám" - hangzott a fejedelmek Fejedelmének szava - "én paizsod vagyok tenéked, a te jutalmad felette igen bőséges" (1Móz 15:1). De Ábrahám lelkét balsejtelmek nyomasztották annyira, hogy most nem fogadta az ígéretet olyan feltétlen bizalommal, mint azelőtt. Kézzelfogható bizonyítékért könyörgött, hogy az ígéret teljesedni fog. Hogyan valósulhat meg a szövetségi ígéret, ha még mindig nincs fia? "[...] mit adnál énnékem" - kérdezte - "holott én magzatok nélkül járok? [...] és ímé az én házam szolgaszülöttje lesz az én örökösöm" (1Móz 15:2.3). Eliézert, hűséges szolgáját akarta fiává fogadni, és vagyona örökösévé tenni. De Isten azt ígérte, a saját gyermeke lesz az örökös. Azután kivezette Ábrahámot sátrából, és azt mondta, hogy nézzen fel az égen ragyogó számtalan csillagra. És amikor Ábrahám feltekintett, ezek a szavak hangzottak: "[...] így lészen a te magod" (1Móz 15:5). "[...] Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték az ő néki igazságul" (Róm 4:3). {PP 136.3}   

A pátriárka még mindig látható jelért könyörgött hitének megerősítésére, és a későbbi nemzedéknek bizonyítékul, hogy Isten velük való kegyes szándékai megvalósulnak. Az Úr kész volt az abban a korban szokásos szerződési formák alkalmazásával szövetséget kötni szolgájával. Mennyei irányítással Ábrahám megáldozott egy üszőt, egy kecskét és egy kost - három éveseket. Kétfelé hasította őket, és a darabokat egymástól kis távolságra helyezte el. Tett még ezekhez egy gerlicét és egy galambfiat, de ezeket nem vágta ketté. Ezután tisztelettel áthaladt az áldozatok részei között, ünnepélyes esküvel örök engedelmességet fogadva Istennek. Napnyugtáig a tetemek mellett maradt őrködve, nehogy ragadozó madarak beszennyezzék vagy felfalják őket. Napnyugta körül mély álomba merült; és "[...] ímé rémülés és nagy setétség szálla ő reá" (1Móz 15:12). Majd meghallotta Isten hangját, amely arra figyelmeztette, hogy ne reménykedjék az Ígéret Földjének azonnali birtokba vételében, és megjövendölte azt is, hogy Ábrahám ivadékai szenvedni fognak, mielőtt letelepednek Kánaánban. Ekkor feltárult előtte a megváltás terve - a nagy áldozat Krisztus halála által, valamint dicsőséges eljövetele. Ábrahám látta az édeni szépségben helyreállított földet is, amelyet az ígéret végső és tökéletes teljesedéseként örökkévaló birtokába ad Isten. {PP 137.1}   

Az emberrel kötött szövetségének biztosítékaként Isten egy füstölgő kemencét és egy égő fáklyát vonultatott el - mint jelenlétének szimbólumait - a kettévágott áldozatok között, teljesen megemésztve azokat. Ábrahám ismét hangot hallott, amely megerősítette azt az ígéretet, hogy "[...] Egyiptomnak folyóvizétől fogva, az Eufrátes folyóvízig" (1Móz 15:18) leszármazottai ajándékba kapják Kánaán földjét. {PP 137.2}   

Ábrahám már közel huszonöt éve volt Kánaánban, amikor az Úr megjelent neki, és így szólt: "[...] Én a mindenható Isten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes" (1Móz 17:1). A pátriárka megilletődve arcra borult. Az üzenet folytatódott: "[...] ímhol az én szövetségem te veled, hogy népek sokaságának atyjává leszesz" (1Móz 17:4). E szövetség teljesedésének jeleként neve, amely eddig Ábrám volt, Ábrahámra változott; jelentése "sokaság atyja". Szárai neve Sára - "fejedelemasszony" - lett, mert - mondta a mennyei hang - "[...] nemzetek királyai származzanak ő tőle"(1Móz 17:16). {PP 137.3}   

Ekkor kapta Ábrahám a körülmetélkedés rítusát "[...] körülmetéletlenségében tanúsított hite igazságának pecsétjéül" (Róm 4:11). A pátriárkának és ivadékainak ezt annak jeleként kellett gyakorolnia, hogy elkülönülve a bálványimádóktól Isten szolgálatára szentelődjenek, és Isten különleges kincsévé fogadja őket. E rítussal elkötelezték magukat arra, hogy teljesítik az Ábrahámmal kötött szövetség feltételeit. Nem volt szabad pogányokkal házasságot kötniük, mert ezzel elvesztik Isten és szent törvénye iránti tiszteletüket és beleesnek abba a kísértésbe, hogy más nemzetek bűnös szokásait gyakorolják, és bálványaikat imádják. {PP 138.1}   

Isten megbecsülte Ábrahámot. Mennyei angyalok látogatták meg őt és beszélgettek vele, mint barát a baráttal. Amikor Sodoma megítélése közeledett, Isten nem titkolta el Ábrahám elől, és a pátriárka közbenjárt Istennél a bűnösökért. Az angyalokkal való találkozása a vendégszeretetnek is szép példája. {PP 138.2}   

Egy forró nyári napon, délidőben a pátriárka sátra ajtajában ült a csendes tájat szemlélve, amikor a távolból három vándort látott közeledni. Az idegenek, mielőtt a sátorhoz értek, megálltak, mintha azt beszélték volna meg, hogy merre menjenek. Nem várva, hogy szívességet kérjenek, Ábrahám gyorsan felállt, és amikor úgy tűnt, hogy az idegenek más irányba térnek, utánuk sietett és udvariasan kérte őket, tiszteljék meg és pihenjenek meg nála. Saját maga hozott vizet, hogy lemoshassák lábukról az út porát, ő maga választott nekik ételt, és amíg az árnyékban pihentek, az étel el is készült. Tisztelettel állt mellettük, amíg vendégszeretetében részesültek. Ezt az udvarias tettet Isten olyan fontosnak tartotta, hogy feljegyeztette Igéjében, és ezer évvel később az ihletett apostol így utalt rá: "A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek, mert ez által némelyek, tudtokon kívül, angyalokat vendégeltek meg" (Zsid 13:2). {PP 138.3}   

Ábrahám először csak három fáradt vándort látott vendégeiben. Nem is sejtette, hogy közöttük van az, akinek imádatával nem vétkezik. De a mennyei követek most felfedték kilétüket. Bár a harag szolgáiként indultak útnak, először Ábrahámnak, a hit emberének áldást hirdettek. Isten szigorúan elítéli a gonoszságot és bünteti a törvényszegést, de nem gyönyörködik a bosszúállásban. Neki, akinek szeretete végtelen, "szokatlan" a pusztítás munkája. {PP 138.4}   

"Az Úr bizodalmas az őt félőkhöz" (Zsolt 25:14). Ábrahám tisztelte Istent, és az Úr tisztelte őt. Bevonta tanácskozásába, és kinyilatkoztatta neki szándékát. "[...] Eltitkoljam-é én Ábrahámtól, amit tenni akarok?" - mondta az Úr - "[...] Sodomának és Gomorának kiáltása megsokasodott, és mivelhogy az ő bűnök felettébb megnehezedett: alámegyek azért és meglátom, vajon teljességgel a hozzám felhatott kiáltás szerint cselekedtek-é vagy nem? tudni akarom" (1Móz 18:17.20-21). Isten tudta jól, milyen nagy Sodoma vétke, de emberi módon fejezte ki magát, hogy megértsék bánásmódjának igazságos voltát. Mielőtt megbünteti a törvényszegőket, ő maga elmegy, hogy megvizsgálja életüket. Ha még nem lépték át kegyelmének határát, időt ad nekik a megtérésre. {PP 139.1}   

Két mennyei követ eltávozott, és egyedül hagyták Ábrahámot Vele, akiről most már tudta, hogy Isten Fia. A hit embere könyörgött Sodoma lakóiért. Egyszer megmentette őket kardjával, most imával igyekezett megmenteni őket. Lót és családja még ott lakott; és az az önzetlen szeretet, amely arra sarkallta Ábrahámot, hogy mentse meg őket az elámitáktól, most meg akarta menteni - ha megegyezik Isten akaratával - a mennyei ítélet viharától. {PP 139.2}   

Mélységes tisztelettel és alázattal tárta fel kérését: "[...] Immár merészkedtem szólani az én Uramnak, noha én por és hamu vagyok" (1Móz 18:27). Nem volt magabízó, nem kérkedett a saját igazságával. Nem kért kegyet engedelmességéért, vagy Isten akaratát teljesítő áldozataiért. Mint aki maga is bűnös, úgy könyörgött a bűnösért. Ilyen lelkületet kell tanúsítaniuk mindazoknak, akik Istenhez közelednek. De Ábrahám a szeretett atyához könyörgő gyermek bizalmáról tett bizonyságot. Közelebb ment a mennyei követhez, és buzgón könyörgött. Bár Lót Sodomába költözött, de nem osztozott lakói gonoszságában. Ábrahám azt gondolta, hogy abban a népes városban bizonyára mások is imádják az igaz Istent. Ezt szem előtt tartva esedezett: "Távol legyen tőled, hogy ilyen dolgot cselekedjél, hogy megöld az igazat a gonosszal [...] távol legyen tőled! Avagy az egész föld bírája nem szolgáltatna-é igazságot?" (1Móz 18:25). Ábrahám nemcsak egyszer kért, hanem sokszor. Bátrabbá vált, amikor kérése teljesült, s addig folytatta a könyörgést, amíg megkapta az ígéretet, hogy Isten akkor is megkíméli a várost, ha csak tíz igaz embert talál benne. {PP 139.3}   

A pusztuló lelkek iránti szeretet ihlette Ábrahám imáját. Gyűlölte a romlott város bűneit, de arra vágyott, hogy a bűnösök megmeneküljenek. Sodomáért való mélységes aggodalma mutatja, hogyan kellene aggódnunk a megrögzött bűnösökért. Gyűlölnünk kell a bűnt, de szánnunk és szeretnünk kell a bűnöst. Körülöttünk emberek rohannak a reménytelen és félelmetes pusztulásba, mint egykor Sodomában. Mindennap lezárul valakinek a kegyelmi ideje. Minden órában vannak, akik átlépik a kegyelem határát. Ki inti és kérleli a bűnöst, hogy hárítsa el ezt a félelmes végzetet? Hol vannak azok a kezek, amelyek kinyúlnak érte, hogy visszatartsák a haláltól? Hol vannak azok, akik alázatosan és rendületlen hittel könyörögnek értük Istenhez? {PP 140.1}   

Ábrahám lelkülete Krisztus lelkülete volt. Isten Fia a nagy Közbenjáró, aki közbenjár a bűnös érdekében. ő, aki lefizette a bűnös megváltásának árát, tudja, milyen értékes az emberi lélek. Krisztus úgy gyűlöli a bűnt, ahogy csak egy makulátlanul tiszta lény gyűlölheti, de úgy szereti a bűnöst, ahogy csak a végtelen jóság tud szeretni. A kereszthalál gyötrelmeiben, amikor reá nehezedett az egész világ bűneinek szörnyű terhe, szidalmazóiért és gyilkosaiért imádkozott: "Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek" (Luk 23:34). {PP 140.2}   

Ábrahámról azt írja a Szentírás, hogy "[...] Isten barátjának neveztetett" (Jak 2:23) és "[...] atyja [...] mindazoknak, akik [...] hisznek" (Róm 4:11). Isten így tesz bizonyságot e hűséges pátriárkáról: "[...] hallgata Ábrahám az én szavamra: és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet" (1Móz 26:5). Majd pedig így: "Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő házanépének ő utána, hogy megőrizzék az Úrnak útát, igazságot és törvényt tévén, hogy beteljesítse az Úr Ábrahámon, amit szólott felőle" (1Móz 18:19). Nagyon megtisztelő volt az a feladat, amelyre Isten Ábrahámot elhívta - hogy atyja legyen annak a népnek, amely századokon át védi és őrzi Isten igazságát a világ számára, annak a népnek, amelyen keresztül a megígért Messiás adventjével Isten megáldotta a föld minden nemzetét. De aki elhívta a pátriárkát, méltónak ítélte erre. Isten az, aki szól. ő, aki messziről érti a gondolatokat, és helyesen ítéli meg az embereket, azt mondja: "Tudom róla..." Ábrahám nem fogja önző célokért elárulni az igazságot, megtartja a törvényt, igazságosan és egyenesen cselekszik. Nemcsak ő maga féli az Urat, de gyakorolja a vallást családjában: igazságra oktatja családját. Isten törvénye lesz háznépének irányítója. {PP 140.3}   

Ábrahám háznépe több mint ezer emberből állt. Táborában otthonra leltek azok is, akiket tanításaival az egy Isten imádásához vezetett; és itt, mint az iskolában eligazítást kaptak és megtanulták, hogyan képviseljék az igaz hitet. Így súlyos felelősség nehezedett Ábrahámra. Családfőket nevelt, akik alkalmazták irányítási módszerét abban a családban, amelynek fejévé lettek. {PP 141.1}   

Régen az apa volt a család ura és papja, és hatalmat gyakorolt gyermekei felett akkor is, amikor már nekik is saját családjuk volt. Leszármazottait arra tanította, hogy mind vallási, mind világi ügyekben őt tekintsék felettesüknek. Ábrahám megpróbálta fenntartani ezt a pátriárkális irányítási rendszert, mert ez alkalmas volt Isten ismeretének megőrzésére. Össze kellett tartania a család tagjait, hogy megvédje őket az elterjedt és mélyen gyökerező bálványimádástól. Ábrahám minden lehető eszközzel igyekezett tábora lakóit megőrizni a pogányokkal való összekeveredéstől és bálványisteneik használatától, mert tudta, hogy ha kapcsolatba kerülnek a rosszal, észrevétlenül megromlanak elveik. A legnagyobb gonddal elzárta előlük a hamis vallás minden formáját, és lelkükbe véste, hogy az élő Isten fenséges volta legyen imádatuk igazi tárgya. {PP 141.2}   

Bölcs intézkedés volt, amelyet maga Isten hozott, hogy - amennyire lehetett - elzárta népét a pogányoktól, és oly néppé tette, amely nem tartozik a nemzetek közé. Azért választotta el Ábrahámot bálványimádó rokonságától, hogy a pátriárka azoktól a csábító hatásoktól távol képezhesse és nevelhesse családját, amelyek körülvették volna őket Mezopotámiában, és, hogy leszármazottai tisztán őrizhessék meg az igaz hitet nemzedékről nemzedékre. {PP 141.3}   

Ábrahámot a gyermekei és házanépe iránti szeretet késztette vallásos hitük őrzésére, megosztva velük a mennyei szabályok ismeretét, amit legdrágább örökségként nekik és rajtuk keresztül a világnak átadhatott. Mindenkit megtanított arra, hogy a menny Istenének hatalma alatt állnak. A szülőknek tilos volt zsarnokoskodni, a gyermekeknek pedig engedetlenkedni. Isten törvénye mindenkinek megszabta kötelességét, és csak e törvény iránti engedelmesség biztosíthatott számukra boldogságot és jólétet. {PP 142.1}   

Ábrahám példája, mindennapi életének csendes befolyása állandó tanítás volt. Az otthonát jellemző rendíthetetlen becsületesség, jóindulat és önzetlen udvariasság királyok csodálatát is kivívta. Élete jóillatként hatott, jelleme nemes és szeretetre méltó volt, bizonyítva mindenkinek, hogy kapcsolatban áll a mennyel. Legegyszerűbb szolgájának lelki életét sem hanyagolta el. Házában nem volt külön törvénye a gazdának és külön a szolgának; királyi út a gazdagnak és egy másik a szegénynek. Igazságosan és könyörülettel bánt mindenkivel, mint akik örököstársai az élet ajándékában. {PP 142.2}   

"[...] megparancsolja [...] az ő házanépének" (1Móz 18:19). Fékezte gyermekei rossz hajlamait. Nem hunyt szemet bűnös hanyagsággal a hibák felett. Nem volt nála gyenge, oktalan, engedékeny kivételezés. Tudta, hogy mi gyermekei kötelessége, és nem áldozta fel ezt a meggyőződést a rosszul értelmezett szeretet oltárán. Ábrahám nemcsak helyes útmutatást adott, de megőrizte az igaz és igazságos törvények tekintélyét is. {PP 142.3}   

Milyen kevesen követik ma ezt a példát! Nagyon sok szülőnél helytelenül szeretetnek nevezett vak és önző érzelgősség figyelhető meg, ami megnyilvánul kialakulatlan ítéletű és fegyelmezetlen gyermekeik életében. Ez a legnagyobb kegyetlenség az ifjúsággal szemben, és nagyon rosszat tesz a világnak. A szülők engedékenysége zűrzavart okoz a családban és a társadalomban. A fiatalokban megerősíti hajlamaik követése iránti vágyukat ahelyett, hogy Isten kívánalmainak engedelmeskednének. Fenőnek úgy, hogy vonakodnak Isten akaratát cselekedni, és vallástalan, engedetlen lelkületüket átörökítik gyermekeikre és azok gyermekeire. A szülőknek irányítani kellene családjukat, úgy ahogy Ábrahám tette. Tanítsák és követeljék meg a szülők iránti engedelmességet, az Isten iránti engedelmesség első lépéseként! {PP 142.4}   

Az a tiszteletlenség, ahogy Isten törvényét még vallási vezetők is kezelik, nagy kárt okoz. Annak a nagyon elterjedt tanításnak, hogy Isten törvényei már nem kötelezőek az emberre, a bálványimádással azonos hatása van az emberek erkölcsi felfogására. Azok, akik megkísérlik Isten szent törvényének követelményeit kisebbíteni, éppen a családok és nemzetek irányításának alapjait támadják meg. Azok a vallásos szülők, akik mellőzik Isten törvényét, nem parancsolják meg házuk népének az Úr útjának megőrzését: nem teszik Isten törvényét az élet szabályává. Gyermekeik, amikor megalapítják saját otthonukat, nem érzik szükségességét, hogy megtanítsák gyermekeiket arra, amire őket sem tanították meg. Ezért van olyan sok hitetlen család, ezért olyan mélyre ható és elterjedt a romlottság. {PP 143.1}   

Amíg a szülők nem járnak teljes szívvel az Úr törvénye szerint, addig nem parancsolhatják meg ezt gyermekeiknek sem. Szükség van reformációra - mély és átható reformációra e vonatkozásban. A szülőknek meg kell reformálódniuk; szükség van a lelkészek reformációjára; szükség van Isten jelenlétére családjukban. Ahhoz, hogy a dolgokat másként lássák, Isten Igéjét kell családjuk tanácsadójává választaniuk. Meg kell tanítaniuk gyermekeiket arra, hogy Isten szava szól hozzájuk, és annak fenntartás nélkül engedelmeskedniük kell. Türelmesen, kedvesen és fáradhatatlanul tanítsák gyermekeiket, hogy hogyan éljenek Isten tetszésére! Az ilyen család gyermekei felkészülnek a hitetlenség hamis érveivel való szembenézésre. Elfogadták hitük alapjaként a Bibliát, és olyan alapra építettek, amelyet nem söpörhet el a hitetlenség áradata. {PP 143.2}   

Nagyon sok család elhanyagolja az imádkozást. A szülők úgy érzik, hogy nincs idejük reggeli és esti áhítatra. Néhány percet sem tudnak szánni arra, hogy hálát adjanak Istennek sok-sok jótéteményéért - a növényzetet éltető áldott napsugárért és záporesőért. Nincs idejük imádkozni mennyei segítségért és vezetésért, az angyalok oltalmáért és Jézus állandó jelenlétéért. Úgy indulnak munkába, mint az ökör és a ló; anélkül, hogy egy gondolatuk lenne Isten vagy a menny számára. Lelkük olyan drága, hogy Isten Fia életét adta megváltásukért, nehogy reménytelenül elvesszenek; de nagy jóságát alig értékelik jobban, mint a veszendő állatok. {PP 143.3}   

Azok, akik azt vallják, hogy szeretik Istent, a régi idők pátriárkáihoz hasonlóan emeljenek oltárt az Úrnak mindenütt, ahol felállítják sátrukat. Ha van idő, amikor minden háznak az imádság házának kell lennie, akkor az most van. Apák és anyák emeljék fel szívüket gyakran Istenhez, és könyörögjenek alázatosan önmagukért és gyermekeikért! Az apa, mint a család papja, tegye Isten oltárára a reggeli és esti áldozatot, amíg a feleség és a gyermekek együtt imádkoznak, és dicsőítik Istent. Az ilyen családban Jézus szívesen tartózkodik. {PP 144.1}   

Szent világosság sugározzék minden keresztény családból! A szeretet tettekben nyilvánuljon meg! Legyen ez a szeretet láthatóvá az egymással való érintkezésben - tükröződjék figyelmességben, kedvességben, szelíd, önzetlen előzékenységben! Vannak olyan otthonok, ahol megvalósul ez az elv - otthonok, ahol Istent imádják, és ahol a legőszintébb szeretet uralkodik. Ezekből reggel és este jóillatként száll fel az ima Istenhez, akinek ajándékai és áldásai reggeli harmatként hullnak az imádkozóra. {PP 144.2}   

Rendezett keresztény család nyomós érv a keresztény vallás létező valósága mellett - olyan érv, amelyet a hitetlenek nem tudnak megcáfolni. Mindenki láthatja, hogy egy hatalom munkálkodik a családban, amely hatással van a gyermekekre is, és Ábrahám Istene van velük. Ha a hitvalló keresztények otthonában helyes vallásos légkör uralkodik, akkor jó befolyást árasztanak. Valóban a "világ világosságá"-vá válnak. A menny Istene úgy szól minden hűséges szülőhöz, ahogy Ábrahámhoz szólt: "Tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő házanépének ő utána, hogy megőrizzék az Úrnak útát, igazságot és törvényt tévén, hogy beteljesítse az Úr Ábrahámon, amit szólott felőle" (1Móz 18:19). {PP 144.3}