Rochesterben

1852. áprilisában költöztünk igen rossz körülmények között Rochesterbe. Minden lépést hitben kellett megtennünk. A szegénység miatt a legnagyobb takarékosságban és önmegtagadásban éltünk. A Howland családnak írt levélből közlök egy rövid kivonatot, a levél kelt 1852. ápr. 16-án: "Most rendezkedtünk be éppen Rochesterben. Egy öreg házat bérelünk évi százhetvenöt dollárért. A nyomda a házban van. Így évenként nem kell ötven dollárt egy külön helyiségért kiadni. Mosolyognátok, ha bejönnétek hozzánk és látnátok bútorainkat. Két használt ágyat vettünk egyenként 25 centért. Férjem 6 széket vett egy dollárért. Mindegyik más. Nemsokára 4 darab ülés nélkülit vett 62 centért. A székek váza {LS 142.1}   

erős volt és én készítettem hozzájuk ülést. A vaj olyan drága, hogy nem tudunk venni, s burgonyát sem tudunk beszerezni. Vaj helyett mártást eszünk, a burgonyát pedig fehér répával helyettesítjük. Első ebédünket pedig egy deszkán fogyasztottuk el, melyet két üres liszteshordóra fektettünk. Készek vagyunk szükséget szenvedni, ha ez által Isten műve fejlődik. Hisszük, hogy Isten akarata volt, hogy ide költözzünk. A munkaterület nagy itt és a munkás kevés. Első szombaton nagyszerű összejövetelünk volt. Az Úr felüdített bennünket jelenlétével." {LS 142.2}   

HARMON RÓBERT HALÁLA

Nemsokára azután, hogy családunk Rochesterben letelepedett, egy levelet kaptunk anyámtól, melyben értesített, hogy Róbert bátyám komolyan megbetegedett. Bátyám Gorhamban szüleimnél lakott. Mikor betegségéről megkaptuk az értesítést, Sára azonnal elhatározta, hogy Gorhamba utazik. {LS 143.1}   

A látszat szerint bátyám már csak pár napig élhetett, azonban várakozásunk ellenére még hat hónapig szenvedett. Nővérem hűségesen őrködött felette haláláig. Előjogunk volt, hogy halála előtt még meglátogathassuk. Megrázó találkozás volt. Nagyon megváltozott, de sovány arca ragyogott az örömtől. A jövő boldog reménysége tartotta benne a lelket. Többször egyesültünk imában szobájában és igen közel éreztük az Urat. Kénytelenek voltunk kedves bátyámtól elszakadni, anélkül, hogy reményünk lett volna őt az igazak feltámadása előtt látni. Bátyám nemsokára elaludt Jézusban azon élő, teljes reménységben, hogy az első feltámadásban lesz része. {LS 143.2}   

CÉLEGYENESEN ELőRE

Tovább dolgoztunk Rochesterben nehézségek és csüggedések közepette. A városban kitört a kolera járvány és egész éjjel hallottuk a kocsik zörgését, melyek a halottakat vitték a Mount Hope temetőbe. Ez a betegség nemcsak a szegényeket sújtotta, hanem minden társadalmi osztályt egyformán érintett. A legügyesebb orvosok is elpusztultak és a Mount Hope lakói lettek. Amikor keresztül mentünk Rochester utcáin, majd minden saroknál kocsival találkoztunk, mely egyszerű fenyőkoporsót vitt a halottas házba. {LS 143.3}   

Kis Edsonunk is megbetegedett és mi őt a Nagy Orvos elé vittük. Karjaimba vettem őt és Jézus nevében megparancsoltam a betegségnek, hogy szűnjön meg. Rögtön jobban érezte magát és mikor egy testvérnő az Úrhoz kezdett imádkozni, hogy gyógyítsa meg őt, a három éves kicsike csodálkozva így szólt: "Magának már nem kell értem imádkoznia, mert az Úr már meggyógyított." Nagyon gyenge volt, de a betegség szűnőben volt. Mégsem erősödött azonnal. Hitünk állandóan kipróbáltatott. Három napig nem evett semmit. {LS 144.1}   

Két hónapig tartó összejöveteleket tartottunk, melyek Rochestertől egész Baugerig /Maine/ terjedtek. Ezt az utat fedett kocsikon és a mi jó "Charlie" lovunkkal - Vermont testvérek ajándéka - akartuk megtenni. Alig mertük a gyermeket ilyen válságos körülmények között elhagyni, de elhatároztuk magunkat, hogy megyünk, ha a gyermek állapota rosszabbra nem fordul. Az esetet az Úr elé vittük és azt határoztuk, hogy ha a gyermek étvágya megjön, akkor elutazunk. Az első nap nem állt be javulás. Az első előadásra pedig két napon belül kellett elutaznunk. A gyermek a legcsekélyebb táplálékot sem vette magához. Másnap délben levest kért, melytől megerősödött. {LS 144.2}   

Aznap du. elutaztunk. Kb. 4 órakor beteg gyermekemet egy párnára fektettem és nekiindultunk a 40 mérföldes útnak. Aznap éjjel nagyon nyugtalan voltam. Nem tudott aludni és én egész éjjel karjaimban tartottam őt. {LS 144.3}   

Másnap reggel tanácskoztunk, hogy hazatérjünk Rochesterbe, vagy tovább utazzunk. Az emberek kinél megszálltunk, azt mondták, hogy ha tovább megyünk, akkor a gyermeket eltemethetjük és a látszat e mellett szólt. De én nem mertem Rochesterbe visszatérni. Mi hittük, hogy a betegség Sátán műve, ki úgy akarja utunkat megakadályozni és mi nem akartunk engedni neki. Azt mondtam a férjemnek: "Ha visszatérünk, a gyermek halálára számíthatunk. Ha tovább megyünk esetleg meghal. Utazzunk és bízzuk magunkat az Úrra." {LS 144.4}   

Kb. 100 mérföldnyi út állt előttünk, míg meg kellett tennünk két nap alatt, de hittük, hogy az Úr a szükség idején segíteni fog. Nagyon kimerültem és féltem, hogy elalszom és a gyermeket kiejtem a karomból. Ölembe fektettem és az övembe kötöttem őt erősen és így aludtunk mindketten az aznapi utunk legnagyobb részében. A gyermek felépült és az egész utazás alatt ereje gyarapodott, úgy, hogy jó erőben vihettük haza. {LS 145.1}   

Az Úr gazdagon megáldott vermoni utunkon. Férjemnek sok munkája és gondja volt. A különböző konferenciákon legtöbbször férjem prédikált, könyveket adott el és azon munkálkodott, hogy a lapot minél nagyobb számban elterjessze. Mikor az egyik konferencia kész volt, a másikra igyekeztünk. Déli időben megetettük lovunkat az országúton és mi is elfogyasztottuk hideg ételünket. Azután a férjem írt, s levélpapírját az ételhordó dobozunk tetejére, vagy a kápára fektette. Így született a "Review" és az "Instructor" lapok cikkei. {LS 145.2}   

A NYOMDA VEZETŐJÉNEK MEGTÉRÉSE

Mialatt mi keleti utunk miatt Rochestertől távol voltunk, a nyomda vezetője kolerát kapott. Ez egy megtéretlen fiatal ember volt. Háziasszonya, hogy vétkezett, ugyanebben a betegségben hunyt el, valamint leánya is. Azután ő betegedett meg és a félelem miatt senki sem merte őt ápolni. A nyomda munkásai őrizték őt, míg a betegség megállapodott és azután a házunkba vitték. Állapota rosszabbodott és egy orvos a legnagyobb erőfeszítéseket tette, hogy megmentse. Végül azonban azt mondta, hogy az esete reménytelen és az éjszakát nem éli túl. Az ágyánál imádkoztak, mialatt ő a legnagyobb kínok közt gyötrődött. ő is imádkozott, hogy az Úr legyen hozzá irgalmas és bocsássa meg bűneit. De nem érzett jobbulást! Továbbra is görcsei voltak és egész éjjel nyugtalanul hánykolódott. A testvérek egész éjjel imádkoztak gyógyulásáért, hogy bűneit megbánva, megtarthassa Isten parancsolatait. Végül felajánlotta magát Istennek és megígérte az Úrnak, hogy a szombatot fogja tartani és néki fog szolgálni. Nem sokára ezután megkönnyebbült. {LS 145.3}   

Másnap reggel jött az orvos és így szólt, mikor belépett: "Körülbelül egy órakor azt mondtam a feleségemnek, hogy a fiatal ember valószínűleg már kiszenvedett." Azt mondták neki, hogy él. Az orvos meglepődött és azonnal felsietett a beteg szobájába. Mikor az érverését megnézte így szólt: "Fiatalember, állapota javult, túl van a válságon, de nem az ügyességem mentette meg magát, hanem egy magasabb hatalom. Jó ápolás mellett teljesen egészséges lesz." Gyorsan felépült és mint megtért férfi, csakhamar elfoglalta helyét a nyomdában. {LS 146.1}   

WHITE NÁTÁN ÉS ANNA

Keleti utunkról hazatérve, láttam, hogy abban a veszélyben forgunk, hogy olyan terheket veszünk magunkra, melyet nem az Úr parancsolt nekünk. Isten művének egy részét el kellett végezzük és ezért gondjainkat nem szabad növelnünk azáltal, hogy családunkat szaporítjuk, egyes személyek kívánságát teljesítve. Láttam, hogy mi a lélekmentésért készek vagyunk terheket magunkra venni és hogy férjem bátyjának, Nátánnak és nővérének, Annának alkalmat adunk, hogy hozzánk jöjjenek és nálunk lakjanak. Mindketten betegesek voltak, de mi barátságosan meghívtuk őket otthonunkba. Ezt ők el is fogadták. {LS 146.2}   

Mikor megláttuk Nátánt, megijedtünk, hogy a tüdővész nemsokára sírba viszi. Arcán lázrózsák voltak, de mi reménykedtünk és imádkoztunk, hogy az Úr tartsa meg őt, hogy tehetségét felhasználhassák Isten művében. Isten azonban másképp határozott. {LS 147.1}   

Nátán és Anna óvatosan de megértéssel közeledett az igazsághoz. Hitük bizonyítékait megvizsgálták és lelkiismeretesen az igazság mellett döntöttek. {LS 147.2}   

1853. május 3-án vacsorát készítettünk Nátánnak, mikor azt mondta, hogy szédül és nem tudja, vajon nem fog-é meghalni. Értem küldött és mikor a szobába léptem, láttam, hogy halálán van. Így szóltam hozzá: "Kedves Nátán, bízzál Istenben. Ő szeret téged, te is szereted Őt. Bízzál benne, mint gyermek a szülőben! Ne nyugtalankodj. Az Úr nem hagy el." Azt mondta: "Igen, igen." Imádkoztunk, mire így felelt: "Ámen, dicsőség az Úrnak!" Nem voltak fájdalmai. Egyszer sem sóhajtott, nem küzdött, arcának egy izma sem mozdult meg, hanem mindig lassabban lélegzett, míg végül elaludt - életének 22. évében. {LS 147.3}