Gyermekségem

1827. nov. 26-án Gorhamban /Maine/ születtem. Szüleim Harmon Róbert és Eunice, már évek óta éltek az államokban. Kora ifjúságukban komoly és Istennek szentelt tagjai lettek a püspöki metodista egyháznak. Ebben az egyházban fontos tisztséget töltöttek be, több mint negyven évet töltve bűnösök megtérítésével, valamint Isten művének építésével. Ez idő alatt legnagyobb lelki örömük gyermekeik - szám szerint nyolcnak - megtérése és Isten nyájához való csatlakozása volt. {LS 17.1}   

EGY BALESET

Még gyermek voltam, mikor szüleim Gorhamból Portlandba /Maine/ költöztek. E helyen 9 éves koromban baleset ért, mely egész életemet befolyásolta. Ikertestvérem és egy iskolatársnőm társaságában Portland egy rétjén mentünk keresztül, mikor egy kb. 13 éves leány, valami csekélységen feldühödve, egy kővel orron dobott. Ájultan összeestem. {LS 17.2}   

Visszanyerve eszméletemet egy kereskedésbe találtam magam. Egy barátságos idegen felajánlotta, hogy kocsiján hazaszállít, én azonban gyengeségemet nem ismerve, azt mondtam neki, hogy inkább gyalogolok. A jelenlévők nem ismerték fel sérülésem súlyos voltát és így útnak engedtek. Alig mentünk egy pár percig, szédülni kezdtem és majdnem elájultam. Ikertestvérem és iskolatársnőm ezután hazatámogattak. {LS 17.3}   

A balesetem utáni időre nem emlékszem, anyám mondta, hogy semmire sem figyeltem, hanem három hétig félig eszméletlenül feküdtem. Kívüle senki sem hitt felgyógyulásomban, érezte, hogy életben maradok. {LS 18.1}   

Mikor visszanyertem eszméletemet úgy tűnt nekem, mintha aludtam volna. Nem emlékeztem az előzményre, és semmit nem tudtam betegségem okáról. Egy nagy bölcsőt készítettek számomra, ebben feküdtem hosszú hosszú heteken át. Csontvázzá soványodtam. {LS 18.2}   

Ez időtől fogva kértem az Urat, hogy készítsen el a halálra. Ha keresztény barátaink jöttek látogatóba, megkérdezték anyámat, vajon beszélt-e a halálról velem. Hallottam ezt és nagyon felizgatott. Keresztény szerettem volna lenni, és komolyan imádkoztam bűneim bocsánatáért. Erre szívembe béke költözött, mindenkit szerettem és kívántam, hogy mindnyájan nyerjék el bűneik bocsánatát, és szeressék Jézust úgy, mint én szerettem őt. {LS 18.3}   

Csak lassanként nyertem vissza erőmet. Mikor már ifjú barátaimhoz tudtam csatlakozni, velük játszani, azt tapasztaltam, hogy személyünk külseje gyakran befolyásolta társainkat, hogy különbséget tegyenek a velünk való érintkezésben. {LS 18.4}   

NEVELÉSEM

Egészségem teljes helyreállítása reménytelennek látszott. Két évig nem tudtam az orromon át lélegzetet venni, az iskolába is csak ritkán mehettem. A tanulás lehetetlennek tűnt fel nekem éppúgy, mint a tanultakra való visszaemlékezés. Azt a leányt, ki szerencsétlenségemet előidézte, a tanítónőm segítőnek alkalmazta. Kötelességéhez tartozott az is, hogy az írásban és a többi feladatban segítsen. Mindinkább őszintébben fájlalta, hogy nekem ezt a szörnyű sérülést okozta, bár én vigyáztam, hogy ne emlékeztessem rá. Kedves és türelmes volt hozzám, komolynak és szomorúnak látszott, mikor látta, hogy mily nehézségekkel küzdök, csak hogy az iskolai műveltséget elsajátítsam. {LS 18.5}   

Az idegrendszerem rongált volt a kezem remegett úgy, hogy az írásban csak kevéssé haladtam, nem tudtam tovább jutni, mint a mintalapok kezdetleges kézírással való leírásáig. Ha tanulmányomra igyekeztem összpontosítani gondolataimat, a betűk elmosódtak a papíron, a homlokomról verejtékcseppek peregtek alá és az ájulás és szédülés környékezett. Állandóan köhögtem és általános testi gyengeség vett erőt rajtam. {LS 19.1}   

Tanítóim ajánlották, hogy hagyjam félbe tanulmányaimat, míg egészségem megjavul. Ifjú életem legnagyobb küzdelme volt, hogy beismerve gyengeségemet, abbahagyjam iskolai tanulmányaimat, feladva a reményt, hogy valaha is iskolai műveltséggel rendelkezzem. {LS 19.2}