ELSő LÁTOMÁSOM

Nemsokára az 1844-es csalódás után kaptam az első látomást. Portlandban voltam Hainesnénél látogatóban, ki Krisztusban kedves testvérnőm volt és kivel szívem szorosan összeforrt. Öten, mindannyian asszonyok, csendben térdeltünk a családi oltárnál. Mialatt imádkoztunk, Isten ereje oly mértékben kiáradt rám, mint előzőleg soha. {LS 64.1}   

Fény vett körül és mindig magasabbra emelkedtem a földről. Kerestem a földön maradt Jézust váró népet, de nem találtam. Egy hang szólt hozzám: Tekints ismét abba az irányba, de nézz egy kissé feljebb! Ismét arra felé tekintettem és most egy keskeny, egyenes örvényt pillantottam meg, amely magasan a világ felett emelkedett. Ezen zarándokoltak a Jézust várók a szent város felé, amely az ösvény túlsó végén volt. Mögöttük az út kezdetén fényes világosság volt látható, amely az angyal kijelentései szerint "az éjféli kiáltás" volt. Ez a világosság beragyogta az egész ösvényt és szövétnekül szolgált, hogy meg ne botoljanak. {LS 64.2}   

Jézus maga haladt népe élén és vezette őket mindaddig, míg szemeiket rá irányították, biztonságban voltak. Egyesek csakhamar elcsüggedtek. Ezek azt mondták, hogy a város nagyon messze van, pedig ők azt hitték, hogy sokkal hamarabb odaérnek. Jézus oly módon bátorította őket, hogy jobbját felemelte, s belőle fényesség áradt a Jézust váró hívőkre. Erre mindnyájan így kiáltottak: Halleluja! Voltak azonban olyanok is, kik könnyelműen megvetették ezt a világosságot és azt mondták, hogy nem Isten vezette őket ily messze, ezek mögött kialudt a világosság és lábaik sötétben botorkáltak, megtántorodtak, elveszítették Jézust szemeik elől, s alázuhantak az ösvényről az alattuk elterülő sötét, gonosz világba. {LS 64.3}   

Csakhamar hallottuk Istennek szavát, hatalmas vizek zúgásához hasonlóan, amely közölte velünk Krisztus eljövetelét. Az élő szentek, a száznegyvennégyezer, megértették az Úr szavát, a gonoszok ellenben mennydörgésnek tartották. Midőn Isten a Megváltó eljövetelét kinyilatkoztatta, kiárasztotta ránk Szent Lelkét úgy, hogy arcunk ragyogni kezdett. Isten dicsősége sugárzott szét rólunk, amiként Mózes arca is ragyogott, midőn Sinai hegyről alájött. {LS 65.1}   

Mind a száznegyvennégyezer el volt pecsételve, a bensőséges egységben tömörültek. Homlokukra ez volt írva: Isten s az új Jeruzsálem és egy dicső csillag, amely Jézus nevét tartalmazza. A gonoszok bosszankodtak boldogságunk és szentségünk felett, haragudtak ránk akartak támadni, hogy kezük ránk tegyék és börtönbe vessenek bennünket, de ha kezünket kinyújtottuk az Úr nevében, menthetetlenül a földre hullottak. Ekkor tudta meg Sátán és iskolája, hogy Isten szeret minket, akik egymás lábait megmossuk, s akik egymást a szent csókkal köszöntjük. {LS 65.2}   

Tekintetünk ezután nemsokára kelet felé irányult, ahol, egy kis sötét felhő tűnt fel, alig volt féltenyérnyi nagyságú. Mindnyájan tudtuk, hogy ez az Ember Fiának a jele. Mély csendben néztük mindnyájan a felhőt, mely mind közelebb jött hozzánk, s mind világosabban, fényesebben és dicsőségesebben ragyogott, amíg végül egy nagy fehér felhővé vált. A felhő felett szivárvány vonult, amelyet tízezernyi angyal vett körül, akik kedvesen énekeltek. A szivárványon az ember Fia ült. Haja fehér fürtökben omlott vállaira, a fején számos korona ékeskedett. Lábai, mint tűzoszlopok, jobb kezében éles sarló, bal kezében pedig ezüst harsona volt. Szemei olyanok volta, mint a tűzláng, amely át és átjárta gyermekeit. Minden arc elsápadt, s azokat, akik Istent elvetették, sötétség vette körül. Mindnyájan így kiáltottunk fel: "Óh, ki állhat meg az Úr előtt? Szennyetlen e ruhám? Az angyalok abbahagyták éneküket, s egy ideig a legfélelmetesebb csend uralkodott, midőn Jézus felkiáltott: "Akiknek szívük tiszta, megállhatnak, kegyelmem elégséges számotokra." Arcunk sugárzott a boldogságtól, a szívünket betöltötte az öröm. {LS 65.3}   

Az angyalok még erőteljesebben kezdtek énekelni, miközben a felhő folyton közelebb jött a földhöz. Midőn tűzlángba burkolva, alászállt a felhő, hirtelen felhangzott ezüst harsonája. A porban alvó szentek sírjaira tekintett, majd két kezét az ég felé emelve kiáltott: "Ébredjetek, ébredjetek! ti, akik a föld porában alusztok, keljetek fel." E kiáltást hatalmas földrengés követte, a sírok megnyíltak, s a halottak hallhatatlanságba öltözve jöttek elő. Midőn a száznegyvennégyezer felismerte barátait, kiket a halál ragadott el tőlük. "Halleluját" kiáltottak, s mi ugyanabban a pillanatban mindnyájan elváltoztunk, s elragadtattunk velük együtt az Úr elé a levegőbe. {LS 66.1}   

Mindnyájunkat körülvett a nagy felhő. Hét napon át vitettünk az üvegtenger felé, ahol Jézus saját kezűleg helyezte fejünkre a koronát. Arany hárfát és győzelmi pálmát adott. A száznegyvennégyezer legyező alakban állt fel az üvegtenger mellett. Egyeseknek rendkívül dicső koronájuk volt, másoknak kevésbé. Egyesek koronája telve volt ragyogó csillagokkal, másokén csak néhány csillag tündökölt, de azért mindenki teljesen elégedett volt. Vállunktól fogva bokáig érő ragyogó fehér palástba voltunk takarva. Angyalok vettek körül bennünket, mikor az üvegtengeren át a város felé indultunk. Jézus felemelte hatalmas dicsőséges karját, megragadta a gyöngykaput, kitárta azt ragyogó sarkain, s így szólt: ti megmostátok ruháitokat ez én véremben, ti szilárdan megálltatok az én igazságomban, most lépjetek be. Mindnyájan beléptünk és úgy éreztük, hogy jogunk van a városhoz. {LS 66.2}   

Itt láttuk az Élet Fáját és Isten királyi székét. A királyi székből tiszta vízfolyam eredt, melynek két partján az Élet Fája állott. A folyam mindkét oldalán egy egy fa törzse állott, tiszta színaranyból. Először azt hittem, hogy két fát látok, de amint odatekintettem, láttam, hogy a csúcsban egyetlen fává egyesültek azok. Így áll az Élet Fája az élet folyamának mindkét partján. Ágai arrafelé hajoltak, ahol mi álltunk. Gyümölcsei fenségesek voltak, mintha arany és ezüst vegyületéből keletkeztek volna. {LS 67.1}   

Mindnyájan a fa alá léptünk és helyet foglaltunk alatta, hogy dicsőségét szemlélhessük. Fitch és Stochmann testvérek akik Isten országának evangéliumát hirdették, de akiket Isten már előbb elszakított, hogy megmentse őket, hozzánk közeledtek, és élményeink felől kérdezősködtek, melyek azalatt közeledtek, míg ők a sírban aludtak. Akartuk volna elmondani nagy küzdelmeinket, de a bennünket körülvevő végtelen dicsőséghez képest azok oly csekélynek látszottak, hogy képtelenek voltunk beszélni róluk, s csak azt kiáltottuk: Halleluja, Halleluja, Óh mily könnyű elnyerni a mennyországot! Majd pengetni kezdtük arany hárfáinkat úgy, hogy még az ég boltozata is visszhangzott tőle. {LS 67.2}   

Midőn a látomásból visszatértem, mintha minden megváltozott volna. Egy sötét fátyol borult mindenre, amit láttam. Óh mily sötét volt az egész világ! Mikor újra visszatértem a földre, oly honvágyat éreztem, hogy bánatomban sírva fakadtam. Egy jobb hazát láttam, most már ez fájdalmassá tette számomra e földön való tartózkodást. {LS 67.3}   

Ezen látomásomat elbeszéltem portlandi gyülekezetünkben és mindenki hitte, hogy Istentől van az. Mindnyájan hitték, hogy a nagy októberi csalódás után Isten ezt az utat választotta, hogy népét vigasztalja és erősítse. Isten Lelke kísérte a bizonyságtevést és az örökkévalóság komolysága nyugodott meg rajtunk. Szent bizalommal töltötte be gondolataimat, hogy engem, ki oly fiatal és gyenge vagyok, választott eszközül az Úr, akin keresztül világosságot akar az Úr ajándékozni népének. Míg Isten ereje rajtam nyugodott, boldog voltam és a fenséges mennyben, hol örökös öröm és béke honol, szent angyalok serege vett körül: szomorú és keserű változás volt az, amikor e halandó világ valóságára felébredtem. {LS 68.1}