Nyilvános működésem kezdete

Mindez ideig nem imádkoztam nyilvánosan és az ima-összejöveteleken is csak egy pár félénk szót szóltam. Azt az indítatást éreztem, hogy a mi imacsoportunkban imában Istent keressem. De nem mertem, mert féltem, hogy belezavarodok és nem tudom majd gondolataimat kifejezni. De ez a kötelesség oly nyomatékosan vésődött lelkembe, hogy titkos imáimat Isten kigúnyolásának véltem, mert nem engedelmeskedtem akaratának. Kétségbeestem és három hétig maradtam ezen lelkiállapotban anélkül, hogy egyetlen fénysugár is áttörte volna azt a sötét felhőt, mely engem körülvett. {LS 32.1}   

Lelki fájdalmam óriási volt. Néha egész éjszakát nem mertem a szemem lehunyni, hanem vártam, míg az ikertestvérem elaludt. Azután csendben leszálltam ágyamról, letérdeltem és néma fájdalommal halkan imádkoztam. Az örökké égő pokol borzalmai állandóan előttem lebegtek. Tudtam, hogy ebben az állapotban lehetetlenség sokáig élni, de nem mertem meghalni, hogy bűnösök borzalmas sorsában osztozzam. Irigyen szemléltem azokat, kik tudatában voltak annak, hogy Isten elfogadta őket. Mily érdekes volt fájdalomtól tört lelkemnek a keresztény reménysége! {LS 32.2}   

Gyakran egész éjszaka imádkoztam, sóhajtva és remegve kimondhatatlan szívfájdalmak és egy minden leírást felülmúló reménytelenség közepette. "Uram, irgalmazz!" volt a kérésem és mint a szegény vámszedő, nem mertem szemeimet az égre emelni, hanem tekintetemet a földre szegeztem. Lesoványodtam és elerőtlenedtem, de a szenvedésem és kétségbeesésem nem hagyott el. {LS 32.3}   

ÁLOM A TEMPLOMRÓL ÉS A BÁRÁNYRÓL

Mialatt így lesújtott állapotban voltam, egy álmot láttam, mely mély benyomást tett rám. Álmomban láttam egy templomot, amelybe csal úgy özönlött a nép. A végidőben csak azok szabadultak meg, akik ezen templomokban kerestek menedéket, akik künn maradtak, örökre elvesztek. A kívül maradt tömeg kinevette azokat, akik a templomban voltak, s azt mondta, hogy itt egy ravasz csalásról van szó és egyáltalán nincs olyan veszedelem, amely elől menekülni kellene. Ezek egyeseket erővel is megakartak akadályozni a templomba való belépésben. {LS 33.1}   

Mivel féltem, hogy engem is kinevetnek és kigúnyolnak, meg akartam várni, míg a tömeg eloszlik, vagy ki akartam lesni azt a pillanatot, midőn beosonhatok a templomba. A tömeg azonban ahelyett, hogy szétoszlott volna, állandóan gyarapodott és mivel attól tartottam, hogy elkések a templomból, elhagytam otthonomat és keresztül törtem magam a tömegen. Sietségemben nem ügyeltem arra a tömegre, amely körülvett engem. {LS 33.2}   

Mikor beléptem a templomba, akkor láttam, hogy a hatalmas épület egy óriási pilléren nyugszik, amelyhez egy megsebesített, vérző bárány van kötve. Mi akik jelen voltunk, mindnyájan tudtuk, hogy a bárány miattunk sebesíttetett meg. Azok, akik a templomba léptek, kénytelenek voltak valamennyien eléje járulni és bűneiket beismerni. Közvetlenül a bárány előtt magasülések voltak, melyeken oly emberek ültek, kik nagyon boldognak látszottak. Arcukról a menny dicsősége sugárzott. Ezek állandóan magasztalták Istent, dics- és háladalokat énekeltek, melyek úgy hangzottak, mint az angyalok zenéje. Ezek voltak azok, akik a bárány elé járulva bűneiket beismerték és bűnbocsánatot nyertek, minek következtében boldogan várták a bekövetkező eseményeket. {LS 33.3}   

Miután én is beléptem ebbe a templomba, a félelem és a szégyenkezés vegyes érzelmei között gondoltam arra, hogy ezen emberek előtt leszek kénytelen magamat megalázni. Azonban valami állandóan előbbre űzött, úgy, hogy megkerültem a nagy pillért, hogy a bárány közelébe érkezhessem. Erre erős harsonahang reszkette meg a léget. A templom megremegett. Felhangzott az egybegyűlt szentek diadalkiáltása és egy vakító fény töltötte be az egész épületet. Majd újra sötétség borult ránk. A boldog emberek mind eltűntek a fénnyel együtt és én megdöbbenve maradtam teljesen egyedül az éjszaka sötétjében és kísérteties csendjében. {LS 34.1}   

A legnagyobb lelki gyötrelmek között ébredtem fel, s alig tudtam magamat meggyőzni arról, hogy az egész élmény csak álom volt. Úgy véltem, hogy egész bizonyosan elkárhoztam, hogy Isten lelke visszavonhatatlanul elhagyott. {LS 34.2}   

EGY ÁLOM, MELYBEN JÉZUST LÁTTAM

Kevéssel ezután újabb álmom volt. Kétségbeesetten álltam, s arcomat kezemmel elfedve a következőket gondoltam. "Ha Jézus a Földön lenne, hozzája mennék, lábaihoz vetném magamat és elpanaszolnám neki minden bajomat. Nem fordulna el tőlem, irgalommal tekintene rám, én pedig végtelenül szeretném és mindörökké néki szolgálnék." {LS 34.3}   

Ekkor kinyílt az ajtó és egy fenséges alakú és tekintélyes külsejű személy lépett be rajta. Részvétteljesen tekintett rám s így szólt: "Szeretnéd látni Jézust?" Vedd magadhoz mindazt, amid van és kövess engem". {LS 34.4}   

Én kimondhatatlan örömmel hallottam ezeket a szavakat. Gyorsan összeszedtem mindenemet, amim csak volt és sietve követtem vezetőmet. Az pedig egy meredek és nagyon rozoga lépcsőhöz vezetett engem. Mikor a lépcsőn felfelé indultam, figyelmeztetett, hogy szemeimet állandóan felfelé irányítsam, mert különben megszédülhetnék és leesnék. Már sokan estek le erről a lépcsőről, még mielőtt elérték volna annak legfelsőbb fokát. {LS 34.5}   

Végre elérkeztünk a lépcső legfelsőbb fokára, s egy ajtó előtt álltunk. Vezetőm felszólított, hogy hagyjak itt mindent, amit csak magammal hoztam. Én örömmel raktam le mindent. Erre kinyitotta az ajtót s beléptünk. A következő pillanatban Jézus előtt álltam. Mily gyönyörű arc! A tévedés teljesen kivan zárva. Ez a sugárzó jóságos és mégis tekintélyt parancsoló arc csak az Övé lehetett. Midőn tekintete rajtam megpihent, azonnal tudtam, hogy életem minden körülménye, még legrejtettebb gondolatom és érzelmem is ismeretes előtte. {LS 35.1}   

El akartam rejtőzni tekintete elől, mert fürkésző szemeinek pillantását nem tudtam elviselni. ő azonban mosolyogva közeledett hozzám, a kezét fejemre téve mondta: "Ne félj!" Édes szavának hangja oly boldogsággal töltötte be szívemet, amelyet addig nem is ismertem. Oly boldog voltam, hogy egyetlen szót sem voltam képes kiejteni és teljesen erőtlenül rogytam lábaihoz. Miközben tehetetlenül feküdtem ott a legfenségesebb jelenetek vonultak el szemem előtt, s meg voltam róla győződve, hogy bírom a menny békéjét. Végül visszatért erőm és felálltam, Jézus szeretetteljes tekintete még mindig rajtam pihent, a nyájas mosolya felüdítette lelkemet. Jelenléte szent érzelemmel és kimondhatatlan szeretettel töltötte be egész lényemet. {LS 35.2}   

Vezetőm most kinyitotta az ajtót és mindketten kijöttünk. Ekkor megparancsolta nekem, hogy újra szedjem fel az előbb letett dolgokat. Midőn azt megtettem, egy zöld, erősen felgombolyított gombolyagot adott. Meghagyta, hogy helyezzem azt a szívemre és hogy ha Jézust kívánom látni, gombolyítsam le annyira, amennyire csak tudom. Figyelmeztetett, hogy sokáig ne hagyjam kibontva, nehogy elcsomósodjék, mert akkor nehéz lesz újra felgombolyítani. A kis gombolyagot szívemre helyeztem, örömmel jöttem alá a lépcsőkön, magasztaltam az Istent és mindenkinek elbeszéltem akivel találkoztam, hogy hol láthatják meg Jézust. {LS 35.3}   

Ez az álom reménnyel töltötte be szívemet, a zöld gombolyag a hitet jelképezte és az Istenbe vetett bizalom szépsége és egyszűrsége virradni kezdett éjbeborult lelkemben. {LS 36.1}   

BARÁTI ROKONSZENV ÉS TANÁCSOK

Ekkor a legteljesebb bizalommal fordultam anyámhoz. Anyám megnyugtatott, hogy nem vagyok elveszve, és felszólított, keressem fel Stochmann testvért, aki Portlandban az adventi hitet prédikálta. A legnagyobb bizalommal fordultam hozzá, mert Krisztusnak átadott szolgája volt. Miután meghallgatta történetemet, könnyes szemekkel, szelíden rátette kezét a fejemre és így szólt: "Ilona, te csak egy gyermek vagy, tapasztalatod egyedülálló ebben a korban. Jézus valami nagy dologra akar téged előkészíteni." {LS 36.2}   

Azután mondta nekem, hogy ha érettebb korú személy leszek és a kétségbeesés és a kétely gyötör, bizonysággal mondhatná, hogy Jézus szeretete által reménységem el nem fogy. Szívem szorongása, mely annyira gyötört engem, bizonyítéka, hogy Isten lelke munkálkodik bennem. Azt mondta, hogy ha a bűnös megkeményíttetik, akkor nem ismeri fel vétkei nagyságát, hanem önmagát áltatja, hogy igaz és nincs veszélyben. Az Úr lelke elhagyja, figyelmetlen és közömbös lesz, vagy vakmerően dacos. Ez a jó ember elbeszélte Isten szeretetét tévelygő gyermekeivel szemben, ki nem örül azok elpusztulásának, hanem azt kívánja, hogy egyszerű hit és bizalom által magához vonja őket. Krisztus nagy szeretetéről és a megváltási tervről beszél. {LS 36.3}   

Stochmann testvér régebbi bajaimról beszélt és mondta, hogy ezek tényleg komoly tapasztalatok, de óvott engem attól, hogy azt higgyem, hogy a szerető Atya elhagyott engem. A jövendő életben, ha a köd, mely lelkedet beárnyékolta, eltűnik, felismerem az Isteni előrelátás bölcsességét, mely oly borzalmasnak és titokzatosnak tűnt nekem. Jézus így szólt tanítványaihoz: "Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de azután majd megérted." Ján.13:7. A jövőben nem fogunk már homályos tükrön keresztül látni, hanem az isteni szeretet titkait színről színre szemlélhetjük. {LS 37.1}   

"Menj el nyugodtan Ilona" mondta ő "menj haza és bízzál Jézusban, mert ő, az őt keresőktől nem vonja meg szeretetét." Azután komoly imában az Úrhoz fordult, úgy éreztem, hogy Isten e szentjének imáját meg fogja hallgatni, ha az én alázatos kéréseimet nem is hallgatná meg. Megkönnyebbülten és a kétség és félelem rabszolgaság eltűnt szívemből, mikor Izrael a tanítójának bölcs és szeretetteljes tanácsára hallgattam... Megvigasztalódva és bátran távoztam. {LS 37.2}   

Az alatt a pár perc alatt, melyben Stochmann testvér tanítását hallgattam, több ismeretre tettem szert Isten szelíd és részvétteljes szeretetéről, mint eddig hallott prédikációk és intések által. {LS 37.3}   

ELSő NYILVÁNOS IMÁM

Haza térve az Úr elé járultam és megígértem, hogy mindent megteszek és elszenvedek amit csak követel tőlem, ha Jézus helyeslő mosolya szívemet megörvendeztetné. Újra ugyanazon kötelezettség előtt álltam, mely már előzőleg is nyugtalanított, azaz Isten összegyűlt gyermekei között kell keresztemet felvennem. Az alkalom megérkezett, aznap este imaóra volt nagybátyámnál, melyre én is elmentem. {LS 37.4}   

Remegve hajtottam térdet a többiekkel, s miután néhányan imádkoztak én is imára nyitottam ajkaimat még mielőtt én magam akartam volna. Isten ígéretei mennyi ragyogó gyöngyszemhez hasonlóan tündököltek előttem, melyeket elnyerhetünk egyszerű ima által. Ima közben teljesen megszabadultam attól a tehertől, mely eddig lelkemre nehezedett és Isten áldása üdítő harmathoz hasonlóan áradt ki reám. Szívem mélyéből dicsőítettem Istent. Jézus is dicsőségén kívül látszólag minden elvétetett tőlem és többé mit sem tudtam mindarról, ami körülöttem végbemegy. {LS 38.1}   

Isten lelke oly erővel nyugodott meg rajtam, hogy aznap este nem tudtam hazatérni. Mikor ismét öntudatra ébredtem, nagybátyám házában találtam magam, hol imaórára gyűltünk egybe, gondolva, ellátva mindennel. Nagybátyám és nagynéném nem örült vallásában, bár nagybátyám egyszer bűnvallomást tett, és azóta ismét elesett. Mondták nekem, hogy nagyon izgatott lett akkor, mikor Isten ereje ily különös módon nyilatkozott meg rajtam és nyugtalan és ijedt kedéllyel járkált fel és alá. {LS 38.2}   

Mikor először a földre hulltam, akkor egyesek a jelenlévők közül nagyon megdöbbentek és orvosért akartak küldeni, mert azt hitték, hogy egy váratlan és veszélyes roham döntött le lábamról. Anyám azonban kérte őket, hogy hagyjanak magamra, mert előtte és a többi tapasztalt keresztények előtt világos volt, hogy Isten csodálatos ereje fektetett le engem. Mikor másnap hazaértem, nagy változáson mentem át. Úgy tűnt, mintha nem is az a személy volnék, ki az előző estén atyám elhagytam. Állandóan az az íráshely volt gondolatomban: "Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm." Zsolt. 23. E szavak ismétlésénél a szívem megtelt örömmel. {LS 38.3}   

LÁTOMÁS AZ ATYA SZERETETÉRőL

Hit költözött szívembe. Kimondhatatlan szeretetet éreztem Isten iránt. Lelke bizonyságát adta, hogy bűneim megbocsátattak. Az Atyáról vallott nézeteim megváltoztak. Most a jóságos és szeretetteljes Atyát láttam benne, nem a kényurat, aki az embereket vak engedelmességre kényszeríti. Szívem forró, mély szeretettel vonzódik Hozzá. Akaratának teljesítése öröm volt, ő érette tevékenykedni, élvezetet jelentett számomra. Semmi sem árnyékolta be azt a világosságot, mely Isten tökéletes akaratát kinyilvánította nekem. Bizonyságot nyertem a bennem lakozó üdvözítőről és tapasztaltam Krisztus szavainak igazságát. "Aki engem követ nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz életnek világossága," Ján 8,12. {LS 39.1}   

Békességem és boldogságom éles ellentétben álltak előző bús hangulatommal és szívszorongásommal, úgy véltem, hogy megszabadultam a pokolból és a mennyországba kerültem. Sőt megköszöntem Istennek a balesetemet, mely életem nagy próbája volt, mert ez egyúttal eszköze volt annak, hogy gondolataim az örök életre irányultak. Természetem büszke és törtető volt és így nem lettem volna hajlandó szívem Jézusnak adni, ha ez a próba le nem sújtott volna, mely egyszeriben elvont engem a világ dicsőségétől és hiúságától. {LS 39.2}   

Hat hónapig nem árnyékolta be semmi lelkem derűjét, felismert kötelességeimet nem hanyagoltam el. Minden igyekezetemmel Isten akaratát cselekedtem, Jézust és a mennyet nem tévesztettem szem elől és szívembe zártam. Meglepetéssel és elragadtatással fogadtam a világosságot, mely a kiengesztelődést és Krisztus művét tárta elém. Nem igyekszem gondolataimat továbbra is magyarázni, elegendő azt mondanom, hogy a régiek eltűntek és minden újjá lett. Tökéletes gyönyörűségemet nem zavarta felleg. Azután az volt a kérelmem, hogy elbeszélhessem valakinek Jézus szeretetének történetét, de nem tudtam valakivel is rendes beszélgetést folytatni. Szívemet annyira betöltötte a békesség és az Isten iránti szeretet, mely minden ismeretet felülmúl, hogy szívesen elmélkedtem isteni dolgokon és imádkoztam. {LS 39.3}   

BIZONYSÁGOT TENNI

Egy este, miután egy nagy áldásba részesültem, elmentem egy adventista összejövetelre. Mikor elérkezett az idő, hogy Krisztus követői bizonyságot tegyenek, nem tudtam hallgatni, felálltam és elbeszéltem tapasztalatomat. Egy gondolat nem jutott eszembe arról, amit mondani akartam, de Jézusnak irántam tanúsított egyszerű története, teljes felszabadultsággal pergett ajkamról a szívem olyan boldog volt, hogy a sötét kétségbeesés szolgaságából megszabadult, hogy a körülöttem lévő embereket nem láttam már, csak egyedül Istent. Békességemet és boldogságomat minden nehézség nélkül tudtam kifejezni, csak a hála könnyei forrasztották torkomra néha szavaimat. {LS 40.1}   

Stochmann testvér jelen volt. A múltkor kétségbeesett, nem látott és mikor most teljesen újjászületve talált engem, hangosan sírni kezdett. Együtt örvendezett velem és dicsőítette Isten szeretetének és irgalmának újabb bizonyságáért. {LS 40.2}   

Nemsokára a nagy áldás elnyerése után, az úgynevezett "keresztény egyház" konferenciáját látogattam meg, hol Broun testvér volt a lelkész. Felszólítottak, hogy mondjam el tapasztalatomat. Nem csak azt éreztem, hogy szabadon tudom magam kifejezni, hanem örültem, hogy Isten elfogadott engem. Mikor alázatos szívvel és könnyes szemekkel beszéltem, úgy tűnt fel, mintha lelkem a hálaadás szárnyán a menny felé repülne. Isten ereje kitöltetett az összegyűltekre. Sokan sírtak, mások Istent dicsőítették. {LS 40.3}   

A bűnösöket felszólították, hogy imádkozzanak felettük és sokan engedelmeskedtek a felhívásnak. A szívem oly hálás volt az áldásért, amelyet Isten adott nekem, hogy azt kértem, bár mások is részt vennének e szent örömben. Mélyen érdekelt azok sorsa, kik Isten nemtetszésének érzésétől és bűneik terhétől szenvednek. Mialatt tapasztalatomat mondtam, azt éreztem, hogy senki sem tud ellenállni Isten megbocsátó szeretetének e bizonyságnak, mely bennem ily csodálatos változást idézett elő. Az igazi megtérés valóságát oly egyszerűnek véltem, hogy az a kívánság gyúlt szívemben, hogy ifjú barátaimat a világossághoz vezéreljem és minden alkalomkor befolyásomat ilyen irányban érvényesítettem. {LS 41.1}   

TEVÉKENYSÉGEM AZ IFJÚSÁGÉRT

Összejöveteleket rendeztem ifjú barátaimmal, kikből egyesek sokkal idősebbek voltak nálam, sőt egyes személyek már házasok voltak. Közülük sokan hiúk és gondtalanok, tapasztalatomat haszontalan fecsegésnek tartották és nem engedelmeskedtek kérésemnek. Mégis elhatároztam, hogy nem hagyom abba törekvésemet, míg ezek a kedves lelkek, kiknek sorsát szívügyemmé tettem, át nem adják magukat Istennek. Több éjszakát töltöttem imában azokért, kiket kikerestem és összehoztam, hogy tegyek értük valamit és imádkoztam velük. {LS 41.2}   

Egyesek csak kíváncsiságból jöttek, hallani akarták vajon mit akarok mondani, mások azt gondolták, hogy nem vagyok öntudatomon, mert törekvéseimben még akkor is állhatatos voltam, ha semmi érdeklődést nem tanúsítottak. Minden kis összejövetelünkön folytattam intéseimet és mindegyikért imádkoztam, míg mindnyájan Jézusnak átadták magukat, és megbocsátó szeretetének érdemeit elismerték. Mind megértek Istenhez. {LS 41.3}   

Éjszakánként álmaimban lelkek üdvéért tevékenykedtem. Ilyen időkben különös személyekkel kerültem össze, ezeket később felkerestem és imádkoztam velük. Egy eset kivételével, mind átadták magukat az Úrnak. Néhány a formákhoz ragaszkodó testvérünk félt, hogy túl buzgó vagyok a lelkek térítésénél, de az idő oly rövidnek tetszett nekem, hogy mindnyájuknak, ki a halhatatlanságban reménykedtünk és Krisztus visszajövetelét várjuk, állandóan munkálkodnunk kellene azokért, kik még bűnösök és így a pusztulás borzasztó örvényében vesztegelnek. {LS 42.1}   

Bár még nagyon fiatal voltam, mégis a megváltási terv egész világos volt előttem. Személyes tapasztalatom oly különleges volt, hogy elmélkedve felettük tudtam, hogy kötelességem a drágán vásárolt lelkek üdvéért munkálkodni és imádkozni és Krisztust minden alkalommal megvallani. Egész lényemet a Mester szolgálatára szenteltem. Bármi jöjjön is, elhatároztam, hogy Istennek tetsző módon élek, mint olyan, aki az Üdvözítőt és az igazak megjutalmazását várja. Mint kis gyermek járultam az én mennyei Atyámhoz, hogy megkérdezzem, mit cselekedjek. Ha aztán kötelességem világossá vált előttem, a legnagyobb boldogságom annak elvégzése volt. Gyakran sajátságos próbákkal találtam magam szemben. Olyanok, kik tapasztalanabbak voltak, mint én, megpróbáltak engem visszatartani és hitem buzgóságát mérsékelni, mivel azonban Jézus beleegyező mosolya világította meg életemet és Isten szeretete élt szívemben, örvendő lélekkel folytattam utamat. {LS 42.2}